Ki tudja honnan, egyszer csak bevillan az ötlet. Az ember ízlelgeti, kóstolgatja, forgatja. Egy biztos, soha többé nem hagyja nyugodni. Éjjel-nappal vele van, mindenhová követi. Aztán a kerekek kattogása nyomán megszületik az első gondolat.

Hogyan is kellene megvalósítani? Majd fejben elindul a lista. A szürkeállomány már nem ízlelget, hanem jegyzetel. Mi kell hozzá, hogy megvalósuljon? Ha összeáll a részleges lista, akkor kell-e segítséget kérni? Ha igen, akkor kitől? A lista folytatódik. Mikor már túl hosszúnak bizonyul és vázlatszerű testet ölt az ötlet, akkor elkezdődik a tárgyi megjelenése.

A kellékek beszerzése. Hosszú, nagyon hosszú folyamat. Darabonként, apránként, miközben a vázlat csiszolódik, kerekedik, gömbölyödik, mint a folyó sodorta kavics. Amikor fent, a hegyen magával ragadja a patak, akkor még nagyon szögletes, nagyon éles, nagyon szúrós, mire leér a folyó alsó szakaszára, addigra már gömbölyű, fényes, és rá sem lehet ismerni a messziről indult éles darabra. Mikor a kellékek megvannak, akkor jön a hogyan. A tárgyak sorakoznak, a kerekek forognak, a vázlat szinte végleges. Majd szép lassan elkezdődik a folyamat, az alkotás. Egyetlen hirtelen huszárvágás és már formálódik, alakul, készül. Mígnem azon kapja magát az ember, hogy kész van. Megvan az, ami hónapokkal azelőtt csak úgy bevillant. Ott áll a MŰ, a maga valójában. Most már kézzelfogható, látható, tapintható, érinthető, szagolható, felpróbálható, hordható, elnyűhető, ehető, iható stb. 
     Azt hiszem kedves barátaim, hogy ez a gondolat teremtő ereje. Ahogy a villanás megvalósul apránként, mint egy óriás kirakó. Amikor a villanásból lesz valami. A legjobb az egészben az, ha a folyamat azzal zárul, hogy valakinek eláll a szava tőle. Az út maga pedig egy végtelen tanulás, ami a kész művel nem lezárul, hanem elkezdődik.