Rádu gyerek, legénysorba lépett, megemberesedett, Elhatározta, hogy megnősül, családot alapít, de nem is akár milyent, hanem világraszólót. Kiszemelte magának a falú szépét, a nádszál karcsú, telt keblű, szőkeséget, Erzsikét.
            Erzsike, aki egy jómódú magyar család egyetlen kislánya volt. Apja szeme fénye.
            A lány ugyan észrevette a Rádu legyeskedését, udvarlási szándékát, de az érzelmeket nem viszonozta. Egyik fergeteges báli napon, ahol mind ketten jelen voltak, a nagy csindaratta, forgatag közepette, amikor a báli hangulat a csúcsára ért, Rádu felkérte táncolni az Erzsikét. A a hűs, de magát jól itató bór hatására, a legény bátorsága is vakmerőségbe csapott át. Az Erzsikét félre táncoltatta, azzal az ürüggyel, hogy mutat neki valami érdkesset, amit csak őneki mutathat meg. A lány jóformán szóhoz se tudott jutni a bódító zene és a tánc forgatagába, amikor már egy távolabbi sötét helyen találta magát a Rádu ölelő, szorító karjai közt. Karok amelyek nem engedtek, sőt szorosabbra fonódtak az Erzsike most már vergődő teste körül. Nem volt menekvés. A bor, a tánc heve, a lány vergődése Rádut az előre kifundált tervének véghezviteléhez sarkalta. Gyorsan, erőszakosan, cselekedett, és Erzsikét magáévá tette!
            Rádu gyalázatos tettének, folytatása képen sunyin szőtte további galád terveit. Erzsike és családja tehetetlenül álltak a beteljesedett esemény előtt. Jól számított a Rádu legény, aki a gömbölyödő hasú Erzsikét ugyan kerülte, de nem szégyenébe inkább a sunyi félsz tartotta távolba a lány szoknyájától. Félt az apa bosszújától, aki egyébképpen jámbor lélek volt, még a légynek se ártott.
           A napok, hónapok gyorsan peregtek egyik a másik után, mintha versenybe lettek volna, az év végével! Rádut ugyan sarkalta az idő, ami a javára dolgozott.
          Kerülő utakon megkapta a rég várt örömhírt: Erzsike, hogy szégyenét takarni tudja vállalta, hogy férjhez megy, gyalázójához, a jövendőbeli gyermekének apjához. A román nyelvet ugyan csak tördelte, de a Rádu legénynek nem számított, neki a lány mellett a gazdag hozománya kellett.
           Az esküvő megvolt, még a gyerek világra jövetele előtt, és még aznap a Rádú, mint új nagygazda minőségbe, bekerült a Mátyás Erzsike családjának szülői fészkébe. Feszített is büszkén. az új portán, amit galádsága gyümölcseként kaparintott meg, semmi szégyenérzet mellet.
           Nemsokára megszületett a fia, akinek az élete az anyáét követelte. Egyszerre lett bánat a nagygazda szülőknek, és öröm az apának, egyazon fedél alatt, aki fiút várt és kapott.
           A szertartások egymást követték: Erzsike temetése, a szülők nagy fájdalmára, majd keresztelő a galád lakásfoglaló fiának, akit Decebálnak kereszteltetett meg a szomszédos ortodox pópával.
          Egy év hamar eltelt. Naponta Rádu napközben a háztáján tartózkodott, érezte és tudta, hogy valami nincs rendbe maga körül. Az új fészkét csak este, amikor beszürkült hagyta el, kisurranva a kertek alatti takaró sötétség leple alatt. Sündörgött a szüleit meglátogatni, de nem üres kézzel ám, hanem vitt magával, amit csak tudott, batyuba csomagolva, a hátán cipelve. Biztos ami biztos, mondogatta , bátorította magát, és sűrűn forgatta a fejét, jobbra, balra, mint a tyúk tolvaj, aki a lopott állatot hol a dolmánya, hol a nadrágjába rejtette, hogy az esetleges tulajt, ha találkozik, vele meg ne lássa.
          Az egy fedél alatt élő két család életében, a következő egy év szinte észrevétlenül telt el, és jóformán a két család magához se tért, bánatukból, örömükből na meg az új jövevénynek se igen tudtak örvendeni, amikor eljött az a bizonyos nap, December 1 a gyász meg az öröm ünnepe!
         Mindenki a maga módján készülődött, lakásuk négy fala között. Erzsike szülei, csendben, magukba roskadva, az emlékektől terhelve lelkük mélyén lányukat siratva öltötték gyászruhájukat magukra, készülve a templomba, a lányuk egyéves halálának évfordulójára adott misére.
         A ház másik felébe, Rádu az esküvőjére kapott szép ruhát vette magára és Decebál fiát is ünneplőbe öltöztette, készült a szüleihez ünnepelni a fiának egyéves születési évfordulóját.
         Lám a kiszámíthatatlan sors bejátszott ezen emberek életébe: Egyik pár a szülők, lányuk Erzsike elhalálozásának emlékéért ment imádkozni a templomba, az őket jellemző szerénységgel, és a csonka család, meg az ünneplést, örömet választotta e napra.
         A két család egyszerre ért a kapuba. A Rádú előre azt gondolta, hogy néhai felesége szülei is az unokájuk egyéves ünneplésére indultak, ünneplőbe öltözve. Viszont a nagyszülők eszén is átfutott a gondolat, hogy lám- lám milyen rendes ember lett a vejük Rádu, aki az unokát is ünneplőbe öltöztette és mindketten az Erzsike lányuk, az – az a néhai feleség, édesanya, emlékére adott miséjére igyekeznek.
         De valami nincs rendbe, éreztek rá úgy az idős házaspár, mint a díszbevágott apa és fia.
         Rádu volt az aki hamarabb fel ocsúdott, és kérdezett rá apósára:
       - Ugye együtt tartunk az ünnepségre, hisz ma ünnep van, nagy ünnep, szeretett fiam Decebál, a magik unokája, az 1 évet tölti be és szüleimhez megyünk vendégségbe.
       - Hát eregyetek, Isten hírével, örvendjetek az életnek és egyik a másiknak, de mi egy másik úton kell mennünk, ami a mi lányunk Erzsike üdvösségéhez vezet, hisz elvesztése nekünk, számunkra felejthetetlen sebet hagyott a szívünkben, válaszolt csendesen a kényszerből lett após.
        Ezt halván a Rádu dühbe jött, ami szitkozódásba és átkozódásba csapott át, mondván: -
- holtak a holtakkal, élők az élőkkel, - magik meg velem kell jöjjenek ünnepelni, és kényszerítette a két tehetetlen öreget, hogy a messze félreeső Rádu szülőházába menjenek, ünnepelni.
        Hát ugyan a két öreg ott volt fizikailag az ünnepségen a kényszer hatása alatt, de lelkük igazából a lányuk Erzsike lelkét kereste, hogy vigasztalódásba legyen részük.
        Minden fiatalos erőszak, fölény mellett, nekik becsületük, szeretetük, hűségük, és ragaszkodásuk az elhunyt lányuk Erzsike iránt kitartott, és töretlen maradt.
        No lám, hát ez lenne a december 1 igaz története, amikor ki - ki a maga módján kellene, szabadon, megemlékezzen, vagy ünnepeljen, egyik a másikának érzelmét, tiszteletbe tartva.
        Erőszakoskodással, fölényeskedéssel nem lehet a gyengébbek érzelgő lelkivilágába gázolva, hősködni, a tudatos, többség erejével, hatalmaskodni a megkaparintott vagyon és emberi lelkek felett, mert az mindenképpen nem a szimpátiát, rokoni érzelmeket még a jó szomszédi viszonyt szolgálja, hanem valami egyébnek, a táptalaja…

               Kézdivásárhely                                                                                       Beke Ernő.
              2015 V 19