„Pedig én még iskolába se jártam, amikor Borinak már mondták, hogy vigyázzon, mert most dől el a jövője, és

én úgy sajnáltam szegényt, mert tudtam, milyen rossz az, ha valami eldől.ˮ (Janikovszky Éva)

          …Pedig azt mondták, idővel belejövök: hogy a gyomorideg és a könnybe lábadt szemek lassan kimaradnak évnyitókor vagy évzárókor...

          Az iskola felé tartok, immár tizenharmadik éve, és még mindig nem tudtam megszokni az újrakezdés izgalmát. Félórával korábban indulok, hogy egy utolsó szempillantást vessek az osztályteremre. Minden rendben: a padok és székek (még) szimmetrikusan állnak, kréta van, szivacs van, kuka üres, függöny tiszta, tábla tiszta, csak a pénteken felírt idézetem virít rajta. A tankönyvek a helyükön, újra megszámolom… 2, 4, 6… Idegesítő csend… kezdődjön már!…

Az udvaron Feri bácsi krétával megrajzolja az osztályok felsorakozásának sorrendjét, keresem magunkat… ott vagyunk mi is a legszélén.

A tanáriban a kávé lefőtt, az órarend utolsó simításain tanakodunk: „én nem tudok 7-kor kezdeni, mert Bogit 8-ra hozom be” – mondja az egyik, „nekem nem jó 9-től, mert 8-10-ig a másik iskolában van órám” – mondja a másik… Rápillantok a táblázatra…tyű! biza az enyém is sokat változott péntek óta… Már-már szóvá tenném, mikor elkapom Csaba könyörgő tekintetét: „Dalma, legalább te hallgass!”, és „lefizet” egy tányér islerrel az új kollégák beköszöntőjükre terített asztalról. Értem a célzást, be is tömöm a számat.

Közben betoppan a vezetőség, hogy elmondhassa rövid pohárköszöntőjét. Csipog a telefonom, diszkréten elolvasom az üzenetet: „Örömmel tudatjuk, hogy 08:07-kor 3,15 kilogrammal és 52 cm-el megszületett Alex, első kisfiunk. Nuți és Öcsi.” Megfeledkezve a protokolláris beszédről, hirtelen elkiáltom magam, és hangosan felolvasom az üzenetet, hiszen ez mindannyiunk számára örömhír, ugyanis egyik kolléganőnk álma vált valóra. Lélekben ott vagyunk az egyenesen iskolakezdéskor születő kisbaba és boldog családja mellett, ám az udvaron gyülekező diáksereg lármája eszünkbe juttatja, hogy mégiscsak évnyitón vagyunk, így mi is lemegyünk az udvarra.

          Az egykori nyolcadik, immár a kilencedik osztály, messziről integet, hogy lám-lám, itt vannak ők is. A régiek huncuttan rám mosolyognak, az újak pedig félénken az árnyékukban lapulnak, a sorvégén, de szemükbe nézve egy gyors felmérést végzek. Valamelyest megkönnyebbülve fellélegzem: értelmes tekintetük van. Átszervezem a sorrendet, minden régi mellé egy újat állítok, (még) engedelmeskednek, és hallom amint pusmogják új társaiknak: „Ő az oszi!” Ők is felmérnek…bárcsak a fejükbe látnék… Megszámolom őket, megvan az összes 28… most már tényleg kezdődhet az iskola.

Illetve még ne… még csak öt percet kérnék, hiszen észreveszem egykori csapatom, a Balázs-show néhány tagját. Ez nem meglepő, hiszen minden évnyitókor a legtöbb végzősosztályból eljönnek néhányan. Intem, hogy nem tudok hozzájuk lépni, hiszen most itt a helyem, és a gólyáimra mutatok… Megértően mosolyognak és visszaintik, hogy hátulról megkerülik a tömeget. Egy picit én is kihúzódok a sorszélibe. Beszélgetünk, beszélgetünk, és csak beszélgetünk, mint egykor, mint mindig, mint akik sosem szakadtak el egymástól… Nem is lehet, nyolc évig szárnyaim alatt voltak, szemem alatt váltak gyerekekből majdnem felnőttekké, ott voltunk egymásnak hidegben is, melegben is…

Utolsó hangpróbaként az igazgatónő megkopogtatja a mikrofont. Elcsendesedünk, visszalépek az osztályom elé. Egyszer csak hátulról valaki megveregeti a vállamat. Eszter szólított, a sápadt, saját mesevilágában élő, osztálytársai által sokszor kiközösített, vörös hajú rossztanuló. „Minket is így fog szeretni?” – kérdezte. Rájöttem, hogy végig fülelt, hallotta a beszélgetésünket, ami elvégre nem volt titkos. Mégis bűntudatom támadt azért a csekély öt percért is, mert Eszter hangjából az csengett le, hogy elpártoltam tőlük, és még a régiek nosztalgiája él bennem. Tudtam, hogy egy ilyen kérdésre a válasz maradandó nyomokat hagy. Tudtam, hogy illene valami nagyon szépet mondani, de ugyanakkor igazat is. „Nem, így már nem, de ugyanennyire, igen.” – válaszoltam, ő pedig helyeselve biccentett avval a nem is olyan buta fejével.

Íme, a legszebb pillanat: az előkészítő osztályok bevonulása. Csupa öröm, csupa mosoly, csupa jókedv, csupa egy lélek mindkét csapat – oly jó ezt nézni. Egy-egy még a maciját is hozza, de a hátán már ott csüng a Hello Kitty iskolatáska. És jönnek, botladozva, egymást huzigálva vagy épp taszigálva, istenként tekintenek a tanítónőjükre, az iskolát egyenesen mesebirodalomnak nézik.

Ott meg a tizenkettedikesek, a másik végletet, ahol már nyoma sincs ennek a lelkesedésnek, és kénytelen vagyok újra feltenni magamnak a kérdést: hol rontjuk el? Jó, persze, a rendszer, a tanterv mind-mind hozzájárul, és milyen jó, hogy mindig kéznél van, amit lehet vádolni. De ettől eltekintve mi, egyenként és tömegesen valamit elhibázunk.

Ez a sajgó felismerés szinte elég is lett volna az ünneprontáshoz, csakhogy az első osztályfőnöki óra láza elhessegette a gondolatot, hiszen erre az alkalomra mindig emlékezni fogunk.

Régi szokásom szerint egy cetlire mindenki felírja az elkövetkezendő négy év tervét, amit egy borítékba teszünk, külön-külön, és majd ballagáskor felbontjuk, hogy lám, mi valósult meg a hajdanán papírra vetett álmokból.

          Milyen kellemesen fura érzés egy akárhány négyzetméteres teremben 28 felfedezésre váró világot látni…

Igaz, hogy vannak napok, mikor legszívesebben kifutnék a kapun, vagy el se indulnék az irányába. Igaz, hogy sokszor megalkuvásra kényszerülök, és szinte drámai konfliktusokat tapasztalok aközött, hogy mit szeretnék én és mit lehet.

Igaz, hogy nem ez a pálya volt a nagyálmom, mégis azt hiszem, ennél jobban semmi sem tudna megmozgatni és állandó éberségben tartani. Mikor ennyi világ egy segítő útmutatásra vár, nem lehet belefásulni. A munka sokszor kimerít, de milyen szerencsének nevezheti magát az, aki ugyanakkor ebből meríti az életerejét.

A tananyag leadása és számonkérése fárasztó lehet, főleg egy olyan tanügyi rendszerben, ami nem képes eldönteni, hogy a nevelést vagy az információközlést tekinti fő célkitűzésének. Nehéz olyan keretek között működni, ahol az állandó, görcsössé vált újítási szándék lassan kísérleti nyúllá alakítja legfontosabb „alanyát” – a diákot. Nem könnyű rendet teremteni egy felborult és túlzottan felszabadult szerkezetben, amit a „kedves szülő, drága gyermek, hülye tanár” elve mozgat.

De épp ebben rejlik a kihívás.