Amikor a vonat kigördült a kürtösi határállomásról, valami véglegesség, visszavonhatatlanság kétségbeejtő érzése tört rám. Néztem a két nagy utazótáskát a csomagtartóban, figyeltem alvó fiam és töprengő férjem arcát; a táskákban benne volt az egész eddigi életem, vagy legalábbis minden, ami pillanatnyilag megmaradt belőle. Fiam csendesen, fintorogva fészkelődött a keskeny padon, - valami kellemetlent álmodhatott. Férjem arcán most is az a szánakozással vegyes közöny ült, ami a szívében lakott már évek óta. Örök titok maradt számomra ez a feltűnően jóképű, karcsú férfi, akivel akkor már tizenhárom éve osztottam meg az életemet, de még mindig úgy éreztem, nem ismerem őt. Tudtam, hogy már évek óta nem szeret engem, csak a megszokás, a kényelem tartja mellettem. A szerelem azonban, amit iránta éreztem az első pillanattól fogva, amikor megismertem őt egy születésnapi ünnepségen, ennyi év után sem múlt el egészen. Nem bántam félrelépéseit, többnyire közönyös, távolságtartó viselkedését, lépten-nyomon megnyilvánuló lelketlenségét. Elég volt, hogy mellette ébredhetek reggelente, megcsodálhatom szép arcát, amikor alszik, végigsimíthatom csontos vállát, mellkasát, megérinthetem ajkát, amely ilyenkor nem vágott hozzám kemény, megalázó szavakat, nem vádolt, hanem öntudatlanul mosolyra húzódott az érintéstől, mint a csecsemőké. Nagy, sötét szemében ilyenkor nem tükröződött megvetés, sem unalom, a hosszú, zárt pillák békésen pihentek, rezzenés nélkül, mintha mély kábulatba zuhantan, távol járna, abban a világban, ahol élni szeretett volna, s amelyben – tudtam – számomra nincs hely. Mérhetetlen boldogság szállt meg ilyenkor.
Tudtam, hogy ez csak illúzió, hogy hamarosan vége lesz, egészen, teljesen vége, hiszen bevallottan arra készült, hogy végképp elhagyjon. Lehet, ezért igyekeztem a csodás reggeli pillanatokat kiélni, elraktározni annyi szerelmet, örömöt, amennyit még lehetett, hogy kitartson majd a fájdalmas időkben, amikor – úgy hittem, - mérhetetlenül magányos és szomorú leszek nélküle. A tömérdek fájdalom emléke, amit az évek során okozott nekem, tudtam, elszáll majd, mint a füst, csak az egykor ébren, később csak álomban vele töltött reggelek képe vigasztal majd.
Minden napon megbocsátottam könyörtelenségét, szeretetlenségét, feltétel nélkül szerettem, úgy, hogy nem bántam, ha nem viszonozza, csak legyen mellettem. Csak adni akartam neki, akkor is, ha semmit sem kapok cserébe. Házasságunk szerencsétlen voltát gondosan titkoltam a külvilág előtt, mindenki azt gondolta rólunk, mi vagyunk a legcsodálatosabb szerelmespár a földön. Nem érdekelt, ha bánt, megbocsátottam, hogy megcsal, bármit odaadtam volna a szépséges reggelek illúziójának megőrzéséért. Rettegtem a naptól, amikor távozik majd az életemből – hiszen tudtam, magával visz egy darabot a lényemből, életemből, amit soha többé nem fogok tudni pótolni.
Nem hittem, hogy oly hamar lezárom majd ezt a fejezetet, mint az később történt. Úgy tűnik, meggyógyultam, de valójában elfelejtettem a szerelmet. Voltak azóta kapcsolataim, talán éreztem valamiféle testi vonzalmat más férfiak iránt, de a lelkemet feltárni, átnyújtani, odaadni magamat feltétel nélkül sokáig nem tudtam senkinek.

Az éjszakában meredten bámultam ki az ablakon át a sötétbe, azt figyeltem, látható-e valamilyen aprócska jel, amelyből megtudhatom, hogy átléptük-e a határt. A képzeletbeli vonalat, amely mögött ott vár rám a semmi, a sötétség, az idegen világ, amelytől féltem, amelyet már most gyűlöltem, anélkül, hogy láttam volna. A hosszú éjszakai utazás olyan volt, mintha egy végtelenül hosszú alagúton zakatolt volna végig a vonat, a szépség, barátság, szeretet, az otthon meleg világából át egy másik, rút, rideg, ellenséges világba, az idegenség hűvösébe. Olyannak éreztem magam az ablakban, mint vázában a vágott virág, tápláló gyökerek nélkül, egyedül, lassan haldokolva, hervadva, szomjasan, kínos várakozásban, de a megmaradás legkisebb reménysége nélkül. Az érzés, amit akkor éltem át, ma is fájdalmasan eleven, s csak keresgélek a szavak erdejében, hogy leírjam, de szavakkal nem adhatom vissza a rettegést, a kínt, amit akkor éreztem.
Senki sem tudta igazán távozásom valódi okát, úgy állítottam be a dolgokat, mintha önként mennék el, haraggal, átvágva a köldökzsinórt, amely szülőföldemmel örökre összekötni látszott. Nem tudtam, nem akartam elismerni, hogy legyőztek, hogy vesztes vagyok. Hogy menekülök. Győztesként akartam távozni, aki után úgy néznek majd, hogy veszteségként élik meg távozását, aki hiányzik, akit irigyelnek. Nem mutathattam meg a lelkemben lakó nyomorúságot, szenvedést, hiszen sokan lettek volna, akik igen örültek volna ennek. Eltemettem szívem mélyére a csodálatos világot, amelyből éppen kiléptem, ott vittem magammal, rejtett tartalékként, örök gyógyírként minden szenvedésre, amelyről biztosan tudtam, hogy az alagút túlsó végén vár rám.
Még nem tudtam, hogy el kell hagynom hazámat, amikor különös álmot láttam egy éjszakán. A parajdi parókia nagy nappali szobájában hosszú terített asztal állt, pontosan olyan, mint az esküvői ebédünkön hajdanán. Az asztal körül ott ült mindenki, akit valaha ismertem a családból, a barátok, azok is, akik már meghaltak. A hatalmas antik cserépkályha mellett hosszú, kartonpapírból készült, szögletes, csőszerű valamiket láttam egymás mellé támasztva. Odamentem hozzájuk, beléjük néztem, de nem láttam bennük semmit. Ekkor elkezdtem darabokra tördelni őket. A letört darabokat a földre hajítottam. Minden ledobott darab kis égszínkék kígyóvá változott, és szanaszét szaladtak a szobában. Rémületemben egy székre álltam, hogy ne tudjanak elérni, de tovább folytattam a csövek tördelését, amíg valamennyi el nem fogyott, és a szoba meg nem telt kék kígyókkal, amelyektől, – rejtélyes módon, – senki nem félt rajtam kívül. Mikor elfogyott a cső a kezemből, a kígyók már teljesen körülvették a széket is, amelyen álltam. Ekkor leugrottam és a könyvtárszoba felé menekültem. Megdöbbenve láttam, hogy a szoba üvegezett ajtaján lyuk van, amelynek szélei vörösek, mintha vér lepte volna őket. Olyan volt, mintha valaki ököllel bezúzta volna az üveget, és megsebezte volna a kezét, így bevérezve a nyílás peremét. A szobába léptem, amely, - különös módon, - teljesen üres volt, minden bútort kihordtak, csak egy pódium volt benne a kapu felőli sarokban, azon pedig egy hatalmas zongora állt. Úgy éreztem, mintha a semmibe léptem volna be; megfordultam, hogy visszamenjek, ám ekkor láttam, hogy, az ajtó bezárult mögöttem, csak a véres szélű lyukon tudtam átlesni a másik szobába, ahonnan ekkorra már eltűnt az asztal, eltűntek a vendégek, teljesen üres volt, csak az égszínkék kígyók tekeregtek benne, ellepve a padlót. Itt ért véget az álom, amelyről bizonyosan tudtam, hogy „jeles álom” volt, de üzenetét megfejteni nem voltam képes.
Az éjszakában száguldó vonaton megvilágosodásként nyilallt belém a felismerés: tudtam már az álom jelentését. Tudtam, hogy a „csövek tördelésével” magam tettem olyan dolgokat, amikkel magamra szabadítottam a kígyók által jelképezett embereket, eseményeket. Előlük kellett elmenekülnöm a „másik szobába”, amely üres, de egy pódiumon ott áll benne a zongora, a múltam jelképeként, amelytől soha nem szabadulhatok. Az ajtó pedig bezárul mögöttem, az elveszett világban marad a család, a barátok, a vigasság, a szeretet, amelyet már hiába fogok keresni. Visszanézhetek, de a „kémlelőnyílás” széle véres, és eltűntek, mind elmentek, magamra hagytak azok, akikkel együtt boldog voltam odaát. Ha lesz is visszaút, ha kinyílik valaha az ajtó, az már nem abba a világba vezet vissza, amelyet most elhagyok. Az aranykor elszállt, az aranymezőket betemette a futóhomok, benőtte a halálos őserdő, soha többet nem áshatom ki, nem találhatom meg, csak a szívemben vihetem magammal mindörökre, mint gyönyörű, fájdalmas emléket, titkos menedéket. Olyan ez a világ, mint egy dió a szívem mélyén, amely teljesen zárt, héja kemény feltörhetetlen, a bele édes, mint a méz, s csak én vonulhatok vissza egyedül, magányosan ebbe sötét, bensőséges menedékbe. Senkit soha nem engedhetek be oda, csak ha feltöröm a dióhéjat. Akkor pedig vége a diónak, megsemmisül, eltűnik.
Azt hiszem, mindannyiunk szívében van egy-egy ilyen dió, amelybe csak mi magunk vagyunk bejáratosak, amely menedék, vigasz minden bajban, bánatban, szenvedésben. A bezárt ajtó mögötti világ kulcsa végérvényesen elveszett, annak titkait soha nem oszthatjuk meg senkivel, csak magunk táplálkozhatunk belőle. Olyan erő ez, amely soha el nem fogy, örök tartalék, reményforrás. Akinek pedig a belső titkos diója feltörik, meghal, mert nem lesz hová menekülnie többé a könyörtelen külvilág elől.

A vámvizsgálat egyszerű volt, percek alatt túl voltunk rajta, a fiúkat fel sem ébresztették. Csak ennyit kérdeztek: „Végleg?” „Igen”, feleltem, anélkül, hogy tudatosult volna bennem a szó jelentése. A kivándorló útlevelünkbe beleütötték az „átkelt” bélyegzőt, s ezzel véglegessé, visszafordíthatatlanná váltak a dolgok.
Később a vonatzakatolás elkábított, percekre mély, álomtalan alvásba zuhantam, de minduntalan felriadtam valami titkos belső hangra, amely azt kiáltozta: „Soha többé! Soha többé!” Félelem, szorongás vett rajtam erőt, gyomrom öklömnyi kőkemény csomóvá zsugorodott, kínos émelygést éreztem, alig bírtam kirohanni a folyosó végén lévő vécéig. Magamra zártam az ajtót és hosszan, kínosan öklendeztem, erőlködve, eredménytelenül. Torkomban, fejemben ott zúgott a hiábavalóság fájdalma, szédültem, reszkettem, alig tudtam visszavonszolni magam a fülkébe. Odabent mindketten csendesen aludtak, békésen, mint akik nem is sejtik, hová vezet az út, és mi vár rájuk az út végén. „Va-ni-ta-tum va-ni-tas” – csattogtak ütemesen a kerekek. Csak ültem ott, egész testemet elborította a fájdalom, lázas didergés vett erőt rajtam, hideg veríték lepett el tetőtől talpig. Így ültem ott, nem tudva, mire is várok, míg egyszer csak magától, megállíthatatlanul jött a megváltó zokogás. Csendben sírtam, hosszan, nem tudom mennyi ideig; az ablak lassan világosodott, hófödte síkság szállt mellettem mindkét oldalon, kopár, végtelen, üres táj, amelyben itt-ott fekete madarak tűntek fel; csak csipegettek a tarlón, aztán sikoltva röppentek fel, köröztek egy kicsit, majd tovaszálltak. A halott tájkép mögött üvöltve jajgattak bennem a süllyedő a hegyek, völgyek, folyók, fenyvesek, amelyek mögöttem lassan tűntek el a semmiben, magukkal rántva ifjúságomat, az örömöt, a szerelmet, a játékaimat, az álmaimat, a vágyaimat, az emlékeimet.
- Jó reggelt! – köszönt be vidáman a kalauz. – Miskolc, Tiszai pályaudvar következik! Szóltam, ahogy kérték! – tette hozzá magyarázatképpen, intett és elment. A férjem ásított, morogva felkelt és kinyújtóztatta zsibbadt tagjait. Egy szót sem szólt hozzám, csak arcára ült ki a mindennapos vádló kifejezés, mintha azt mondta volna: „Tessék, ennek is te vagy az oka!” Sírásomat közömbösen nézte egy ideig, majd legyintett és elfordult. Minden érzelmi megnyilvánulásomat színjátéknak tekintette, és így is viszonyult hozzájuk.
Fiam nyöszörögve ébredt, még félálomban kérdezte nyűgösen: - Most hol vagyunk? Anya, fel kell kelnem?
- Megérkeztünk, fiam – válaszoltam és megsimogattam a fejét.
- Hová?
- Itt átszállunk, aztán tíz perc múlva ott is vagyunk!
- Hol, anya?
- Ahol ezen túl lakni fogunk, fiam.
- Anya, haza akarok menni! – mondta még mindig álomittas hangon, de felkelt, és engedelmesen felvette a kabátját.
- Én is kisfiam, de most egy kis ideig itt kell maradnunk.
- Mennyi kis ideig? – kérdezte és reménykedve nézett rám.
- Nem tudom – válaszoltam őszintén, aztán rájöttem, hogy vigasztalást vár tőlem és gyorsan hozzátettem: - Meglátod, nem sokáig.
Akkor még magam sem sejtettem, hogy a „nem sokáig” oly sok esztendő lesz, ő itt fog felnőni, beszippantja, megváltoztatja őt ez az idegen világ. Végül úgy fogja érezni, ez az otthona, nem akar majd visszatérni velem, mikor megnyílik a hazavezető út.
A vonat, amelyre átszálltunk, kényelmetlen volt, áporodott bagó- és sörszagú, mint a hajnali ingajáratok általában. Csak két megállót utaztunk vele, le sem ültünk, az ajtóban álltunk, mintha alig vártuk volna a megérkezést. Az apró, havas állomáson nem várt ránk senki. Fagyos reggel volt, ott álltunk két bőrönddel és egy táskarádióval a csikorgó semmi közepén. Ez volt minden vagyonunk. Sóhajtva ragadtuk meg a csomagokat és nekivágtunk a téli tájnak, végig az ösvényen, amely a falu felé vezetett. A helyi református pap, – tudtuk, - vár bennünket. Később majd megmutatják az állítólagos szolgálati lakásunkat, és a művelődési házat, ahol dolgozni fogok, mint megbízott igazgató. A pályázat útján elnyert álláshoz tartozó szolgálati lakásba majd kölcsönöznek nekünk bútorokat és egyéb szükséges felszerelést, amíg mindent be tudunk szerezni, ezt ígérték. Az ígéretből semmi sem lett, tavasszal már messze jártunk, Szegeden, az Alföldön próbáltunk gyökeret verni.
Ahogy bandukoltunk a havas mezőn a főutca felé, valahogy minden ígéret, biztatás olyan bizonytalannak tűnt; ahogy bokáig süppedve araszoltunk a hóban, úgy éreztem, mintha egy hatalmas mocsár közepén járnánk, amelyből nincs kiút, örökre itt kell támolyognunk kínlódva, cipekedve, megállás és menedék nélkül, míg csak meg nem halunk.