I.

Messze van már az az angolparkszerű csodálatos kert és az üdezöld, gyepes udvar, amelyek gyermekkorom első, világra csodálkozó emlékeit körítik. A pákéi paplak
krémfehérre meszelt falai, életem első tornáca, ahonnan oly gyakran bámultam
vasárnap délután az ünneplőbe öltözött, sétáló falusiakat. Szüleim szerint ez
volt az aranykor. Apám akkor még nem vezette napról napra makacs
következetességgel szenvedései, szívesen látott vagy kényszerűséggel fogadott
végeérhetetlen vendégseregeink, adósságaink, anyagi fellendüléseink naplóját,
amelybe később minden este aprólékosan, pontosan bejegyezte aznapi
prédikációjának textusát és hittől, keresztyéni bizakodástól áthatott, rövid,
de sokatmondó megjegyzéseket fűzött hozzá.

Teljes békében éltünk; anyám hetente befűtötte a kemencét és malomkerék nagyságú kenyereket sütött káposztalevélen. Mindenik tyúkról pontosan tudtuk, mikor kelt ki, naponta előhoztuk a hátsó udvarból fonott
kosárban a friss tojásokat. Húsvétkor szalagos, csengettyűs bárányt hajtottak
be az udvarra az az évi konfirmandusok.

Kiskoromból máig kísér Rózsika emléke. Rózsika púpos, kissé együgyű vénlány volt, dünnyögő hangon beszélt, tömérdek mesét ismert s olyan sokféleképpen adta elő, hogy a fáradt esővel kopogó, végeérhetetlen őszi
délutánokon mormolása mellett aranyszárnyakon repült az egyébként unalmas idő.
Szüntelen faforgácsot fonogatott, három és négy ágban, művészi pontossággal és
szédületes gyorsasággal. A kilométerszám kígyózó gyönyörű fonatokat nagy kerek
bálákba tekerte és minden héten elvitte a szövetkezetbe, ahol kalapot
készítettek belőle.

Rózsika sohasem tegezett bennünket. Hiábavaló volt apám minden igyekezete, hogy szegény, egyszerű leányt lebeszélje, ő kétéves koromban éppúgy, mint tizenhatodik évemben, kisasszonynak szólított.
„Kisasszonyka, tartsa ide a lábát, hogy húzzam fel a cipejit.” Így mondta:
cipejit. Ez akkoriban nekem annyira tetszett, hogy alig tudtak leszoktatni e
szó fura, népies használatáról.

Rózsika olyan volt számunkra, mint a mesebeli Mary Poppins. Hosszú téli estéken, amikor kint a Nemere fújt, derékig ért a hó a kertben, amikor Áron bácsi szánján apám és anyám valamelyik szomszéd falusi
lelkészhez mentek látogatóba, ő vigyázott ránk. Dünnyögte végeérhetetlenül
fantasztikus meséit, miközben a petróleumlámpa gyér fényénél fonta, nyálazva,
húzogatva az időnként makacsul ellenálló fenyőforgácsot. Később tudtam meg,
hogy nem tudott írni, csak olvasni. Néha elvitt magához, megmutatta a hatalmas
gazdasági udvar végében álló istállót; itt láttam életemben először, hogyan
fejte meg a flegmatikusan békés tarka tehenet Mózes bácsi, Rózsika apja. Az
öreg, aki a hetvenen is túl volt, azt állította, hogy megvan mind a harminckét
foga. Nyolcvan éves lehetett, amikor a csűr ajtajában összeesett s mire
odaértek, meg is halt, jóformán munka közben. Az orvos szerint valóban megvolt
minden foga és ő is csak fuvarosként ismerte Mózes bácsit, aki életében egyszer
volt orvosnál: sorozáskor.

A parókia kertjének végében kezdődött a Biri néni kertje. Biri néni volt a legapróbb, legszeretetreméltóbb öregasszony a környéken. Vénlegény fia, Pista, minden gyerekes csínyre kapható volt.
Megtanított sárból apró figurákat gyúrni és a napon kiszárítani, de anyám
pörölését a besározott köténykémért mindig megúszta: időben eltűnt a színről és
elő sem került, amíg el nem múlt „az égiháború”. Az utca túloldalán lévő vegyesbolt-kocsmában
iszogatott, néha mértéken felül, alsó szomszédunkkal, akiből apám később óriási
erőfeszítések árán ugyan, de szakavatott kántort faragott. Zeneileg teljesen
analfabéta volt szegény és nem is volt kimagasló tehetség. Megtanult kottát
olvasni, sőt az orgonán is folyamatosan játszott, a kisebb hibákon pedig úgysem
akadt fenn senki jóhiszemű emberfia.

Ez a Bod Gábor nevű öreglegény – akkortájt lehetett úgy negyven éves -, számunkra már örökre csak „botgabi” marad, ahogyan faluszerte hívták. Naponta két-három órát gyötörte a dolgozószobában álló öreg
harmóniumot. Igen jól szórakoztunk, amikor apám a nagyszobából, olvasmányának
és abszolút hallásának biztos fedezékéből, átszólt egy-egy melléütésnél: „Bé,
Gabi, bé, nem há!” Ilyenkor egy pillanatra elhallgatott a harmónium nyekergése,
bosszús morgás, dohogás szűrődött ki az üvegezett szárnyas ajtó mögül, aztán
elölről kezdődött az egész. Gyermekfejjel kajánul kuncogtunk szegény Botgabi
szenvedésein, míg apám ránk nem nézett. Olyan szelíden szemrehányó, ugyanakkor
rendreutasító tekintettel tudott nézni, hogy az ember alatt kis híján megnyílt
a padló és egyszerre elmúlt a nevethetnékje, sőt az udvaron támadt sürgős
elintéznivalója, ha nem volt épp öreg este.

Később, amikor magam is zongorázni kezdtem, apám nekem szólt át az üvegajtón át a nagyszobába: „Fisz, fiacskám, nem hallod? Fisz!” Bezzeg, nem volt kuncoghatnékom! Fel is támadt bennem valamiféle megkésett
bűntudat, amikor a már jelesre vizsgázott kántor, Botgabi, nem nevetett rajtam,
hanem együttérzően hunyorgott rám. Csak megmosolyogta elkeseredett arckifejezésemet,
bátorítani próbált hatalmas sasorra fölül kivillanó, gyerekesen vidám tekintetével.

Ősszel, amikor véget ért a kukoricaszedés, csodás napokat értünk. Udvarunkra behozták a gazdaság nagy, poros mázsáját és napestig jöttek-mentek a falusiak a hatalmas székelykapun ki-be. Hozták a kepét,
terményben, szárnyasban, gyapjúban, krumpliban, csak legritkább esetben
pénzben. Amikor a tornácon sokasodó gabonás zsákok dombjaira, a pincében
tornyosuló krumplihalmokra néztem, mindig azon töprengtem: mit fogunk kezdeni
ezzel a sok mindennel? Akkor még csak hárman voltunk, s én a csűr tetején
fészkelő gólyához énekeltem reggelente, hátha hoz nekem egy kistestvért. Nem
tudtam semmit anyám gömbölyödő alakjának igazi jelentőségéről. Négy és fél
évesen, azon a tavaszon, amikor újszülött húgomat hazahozták a kovásznai
kórházból, kezdtem ugyan sejteni a dolgok közötti összefüggést, ám sokkal
inkább elfoglalt az újdonság öröme, semhogy pontos körvonalakat öltöttek volna
a tények.

Pici húgom olyan volt, mint a képeskönyvek piros arcú, mosolygó, festett babái, számomra ő lett a mindennél kedvesebb játék, még félfülű sárga mackómat is megelőzve, pedig a maci volt állandó hálótársam.
Lázas izgalommal vártam, mikor fog végre járni, beszélni, naphosszat tologattam
a babakocsit a gyepes udvaron, beszéltem, énekeltem neki, lestem, mikor válaszol
végre. Ám ő egyelőre csak bájos, gurgulázó nevetését, követelőző sírását
mutatta be és többnyire aludt. Azt hiszem, akkor éreztem meg, egészen
homályosan, még tudattalanul, milyen nagyszerű dolog, ha az embernek van gyereke.
Ez az érzés később sem múlt el, s majd húsz évvel fiatalabb öcsém születése
csak erősítette, úgyhogy bármilyen nagy merészségnek tűnt akkor, férjem és
családja tiltakozása ellenére, egyetemistaként vállaltam fiamat. Soha nem bántam
meg.