A falu felső részében álló jókora udvarházban született Emike néni, aki Botgabi előtt kántori szolgálatot végzett, és csintalan úri gyerekeket tanított zongorázni. Ő volt az első zongoratanárnőm. Öreg édesanyja, Marika néni még midig a rogyadozó nagy házban lakott, amelyet a falusiak csak „kustélynak” hívtak. Örökösen számtalan tyúkkal bajlódott, amelyek ellepték a házat, udvart, kertet, mindenhová bejártak, otthagyva „névjegyeiket”. Ez Marika nénit szemlátomást nem izgatta túlságosan. Választékos mozdulatokkal járt-kelt, éreztetve az igazságtalan világgal, hogy ő mindenféle rendszerváltozás meg új világrend ellenére megőrizte a hajdanvolt úri világ milliőjének előkelőségét. Egyszerre volt ebben valami eszelősen hóbortos és meghatóan kedves. Ahogyan ma látom, talán valami hibázhatott nála, ám ezt soha senki nem tette szóvá. Előkelőségét hangsúlyozandó – nyilván egy beszédhibás arisztokratánál ragadhatta meg a jelenség -, a zöngés és zöngétlen mássalhangzókat rendszeresen felcserélve, egészen különös hanglejtéssel beszélt.
„Dudja, gedves Mizsige”, – fordult apámhoz, aki – talán, mert hozzászokott -, mindig állta a társalgást nevetés nélkül – „nem gönnyű manabzság az öszvegyneg!” És hatalmasat sóhajtott, előkelően legyintve apró, agyondolgozott kezével. „Bezzek, réken!” Marika néni feledékenységéről történetek keringtek faluszerte. Egy alkalommal Emike néninél gyűlt össze a társaság. Anyám éppen arról beszélt, hogyan küszködik hiába a rakoncátlan kotlóval, amelyik nem akar nyugton ülni a tojásokon, amikor Marika néni hirtelen megdermedt, szeme kerekre tágult és rémült hangon felsikoltott: „Jézusmáriám!” – és szélsebesen elrohant. Apám utána eredt, valami bajt sejtve. A kustélyban érte utol, ahol éppen a pincéből jött fölfele, és ölében, dédelgetve, akár egy csecsemőt, egy félig alélt tyúkot hozott. Mint kiderült, két héttel előbb megborította a kotlót a pincében és elfelejtkezett róla. Szegény pára egy tál vízzel, étlen kuksolt két hétig a sötét pincében, és ha anyám fel nem hozza a kotló témát, talán ott is vész szegény éhen.
Emike néni a kántori lakban lakott, szemben a parókiával. Emlékszem, életem kevés verésének egyikét azért kaptam, mert elszöktem hazulról, hogy nála töltsem a napot. Ki állhatott volna ellent a csodálatos fantázia-sütemények, és a nagy fekete zongora csábításának? Már esteledett, mikor rémülten kereső anyám rám lelt. Hazáig kergetett, egy jókora vesszővel csépelt, közben zokogott, én meg igyekeztem jó gyorsan szaladni, hogy csapásai ne érjenek el. Az eredmény alig százvenméternyi komikus versenyfutás lett.
A családban népszerű anekdotává vált az az igaz történet, amely Emike néni névnapján esett meg egyik napszámos legényünkkel, Károllyal. Azon a napon Károly épp a kertben szorgoskodott nálunk. Apámnak eszébe jutott, hogy Emike néninél is szokott dolgozni a legény. Elhatározta, hogy egy „nevelő célzatú akcióval” örömet szerez névnapját ünneplő koros munkatársának. Anyámmal szép virágcsokrot kötöttek, aztán behívta Károlyt.
- Idehallgasson, Károly – mondta neki oktató türelemmel – a kántornő nagyságának neve napja van. Úgy illik, hogy maga is felköszöntse. Most jól figyeljen rám! Itt van ez a csokor, virág. Maga szépen átmegy, ezt odaadja a kántornő nagyságának, és azt mondja: „Kezit csókolom Emike nagysága! Isten éltesse sokáig névnapja alkalmából!” Ezután a nagysága tölt magának egy pohár bort, azt maga megissza, szépen megköszöni, majd visszajön. Na, mondja csak el, hogy fogja csinálni?
Károly szépen „felmondta a leckét”, átvette a csokrot és elment. Kis idő múlva pulykavörösen visszatért és sietett a munkájához.
- Minden rendben ment? – kérdezte apám gyanakodva, ám a sűrű bólogatás meggyőzte, hogy csak a szokatlan cselekedet okozta megilletődésről van szó.
Estefele mi is átsétáltunk névnapot köszönteni Emike nénihez. Amint meglátott bennünket, nevetésben tört ki. Később, amikor elmesélte Károly névnapi köszöntőjének történetét, megvilágosodott, mi volt derültségének oka.
Károly a csokor virággal beállított, annak rendje-módja szerint köszönt, hogy „kezit csókolom”, aztán ezt mondta:
- A pap küldött névnapjára! No, itt van, fogja, tegye vízbe, aztán tőccsön egy pohár bort!
Azzal az elhűlt idős hölgy kezébe nyomta a csokrot, és várakozóan nézett rá: mi lesz már azzal a pohár borral?
A történtek után Károlyt soha többé nem lehetett rávenni a névnap-köszöntésre.