A szünidőket általában a nagyszüleimnél töltöttem. Apai nagyapámat nem ismertem, meghalt nem sokkal azután, hogy sebesülten, betegen hazaszökött a katonai kórházból a második világháború utolsó hónapjaiban. Állítólag még egyszer látni szerette volna a családját. Ahogyan ma visszagondolok nagyanyámra, kicsi, törékeny termetű asszony volt, ezüstösen csillogó hófehér haját apró kontyba csavarta a feje búbján, mindig kötényt és sötét fejkendőt hordott. Hét gyermeket szült, öt lányt és két fiút. Egyik lányát már gyermekkorában eltemette; akkor a torokgyík még gyógyíthatatlan betegség volt, Rózsika ennek esett áldozatul. A többi hatot egyedül nevelte fel. Nagyapám halála után jött az államosítás, a rengeteg, generációkon át gyűjtögetett földet és vagyont az utolsó négyzetméterig, az utolsó garasig elvették tőle. Be kellett szolgáltatnia a tömérdek jószágot, a mezőgazdasági gépeket, a terményt, ami még megvolt, és be kellett lépnie a téeszbe. A kis falu szövetkezeti vagyonának túlnyomó részét a mi családunktól elkobzott javak tették ki. A téesz elnöke, egykori béresük fia, minden alkalmat kihasznált, hogy megalázza, kisemmizze. Pedig mindenki tudta, hogy Tatáréknak még fedélre sem tellett volna a fejük fölé nagyapám jóindulata nélkül. Minden évben rend ruhát és cipőt kapott tőle minden bérese és annak családtagjai. Nagyanyám minden ünnepen maga vitte el kora reggel minden családnak a finomabbnál finomabb falatokból álló ajándék kosarat. Maga főzött minden nap a mezőn dolgozó embereknek, akik között ott volt a férje és nagyobb gyermekei is, és maga vitte ki nekik a mezőre. Mégis piszkos kizsákmányoló, kulák lett belőle, aki hat árvát nevelt, majd beleszakadt a munkába, mégsem lehetett egy szava sem, ha igazságtalanul megrövidítették, kigúnyolták. Talán csak Istenbe vetett hatalmas, erős hite mentette meg attól, hogy összeroppanjon.

Az én emlékezetemben már jóságos, madárszerű öregasszonyként él, aki sok-sok dalt, mesét tudott és csodálatos palacsintákat sütött. Kislánykorában arról álmodott, hogy híres énekesnő lesz. Egyszer egy népdalkutató, „nagy tudós ember” járt a falujukban, aki felfedezte az ő szép csengő hangját, és Pestre akarta vinni, hogy művésznőt faragjon belőle. - Elég legyen becsületes lánynak a templomban az Úr dicsőségére énekelni, - mondta az anyja felháborodva és elküldte az úri ruhás városi embert. Soha többé nem hallottak felőle, s első leánygyermeke születése után nagyanyám el is felejtette a dolgot.

A nagy, öreg, tornácos ház, amelyben lakott, rozoga volt; esős időben teknőket, tálakat raktunk mindenfelé, nehogy a padlóra és a szőnyegre folyjon a becsöpögő esővíz. Akkor még nem tudtam, azért nem javíttatja meg a tetőt, mert apám öccse, aki hazaköltözik a Gyimesekből, lebontatja az öreg házat, és újat épít. Imádtam a hatalmas öreg kúriát, amelyet dús szőlőlugas vett körül, még a szőlő fajtájára is emlékszem: Izabellának hívták.

Bátyám, legnagyobb bánatomra, nemcsak a házat bontotta le, hanem a szőlő nagyobb részét is kivágta és a hatvanas években divatos kocka alakú épületet emelt, betonjárdával és beton lépcsőfeljáróval, tornác nélkül. A gazdasági épületeket viszont meghagyta.

Így nagyanyám új házba költözött. Ahogyan most visszagondolok, nem nagy örömmel, hiszen azt mondta, amikor bontani kezdték a régit: „Mintha az életemet bontanák le a fejem fölül.” Vele együtt az új ház lakója lett a nagybátyám egész családja is: csíki származású felesége, - akit nagyanyám ki nem állhatott állítólagos rendetlensége miatt, - és három gyermeke, két igen csintalan, mondhatnám vásott fiúgyermek, és egy pici, bájos leányka, akit nagyanyám után Zsuzsikának neveztek el. Ő volt a kedvence.

Nagyanyám, mivel a szégyenletesen kevés téesz nyugdíj volt minden jövedelme, elszegődött a falusi óvodába. Ő főzött a gyermekeknek. Ilyenkor mi is az óvodába mentünk ebédelni. Estére minden nap frissen fejt tejet ittunk. A régi istállóban Piros, a tehén, engedelmesen tűrte, hogy nagyanyám odaüljön a sámlira és megfejje. De csak őt engedte közel magához. A Pirost rajta kívül senki nem közelíthette meg. Rúgott, bőgött, csapkodott a farkával, ha csak belépett valaki az istállóba. Nagyanyámat viszont szerette, ha ő odament hozzá, egyből szelíd, kedves tehénné változott, engedelmes és türelmes lett, és jólesően el-elbődült fejés közben. A friss tej meleg, sűrű és habos volt, mi, gyermekek ott álltunk bádogbögréinkkel az udvaron, hogy amikor nagyanyám jön az istállóból, kapjunk tőle egy-egy adag frissen fejt tejet. Azóta sem ittam ilyen finomat. A tej mellé legtöbbször a maga sütötte hatalmas szelet kenyérre saját termésű szivából főzött sűrű, fekete lekvárt kent nagyanyám. Reggelire pergelt cukros teát főzött nekünk. Ez úgy készült, hogy egy edényben megpergelte a cukrot, és felöntötte vízzel. Igazi „orosz teát” nekünk, gyermekeknek akkoriban még nem adtak. A tea mellé friss lágytojást ettünk, olyat, amely egyenesen a fészekből vándorolt a lábasba. Így éltünk akkoriban, s bizony nem tudtunk arról, hogy léteznek a világon vitaminkészítmények, amelyekkel pótolni kell a hiányzó energiát. Nekünk nem hiányzott semmi.

Nagyanyán és öcsém - 1978