Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
A mesebeli paplak VIII.
Nagyapám majd fél évszázadon át volt Marosvécs lelkésze, ott épített magának egy kis házat az öreg paplakkal átellenben, és nyugdíjba vonulása után is ott éltek nagyanyámmal, egészen haláláig.
A vécsi nyaralások izgalma már akkor elkezdődött, amikor az utazásra készülődtünk. Míg apai nagyanyámhoz csupán fél órát tartott az út a rozzant autóbusszal, Vécsre kora reggeltől délutánig utaztunk, vonattal, kétszer is átszálltunk. Busszal mentünk a kovásznai állomásra, ahonnan Sepsiszentgyörgyig egy vonattal, onnan Dédáig egy másikkal, végül Vécsre egy harmadikkal mentünk. Bizony nagy izgalom volt, a sok csomag, a sokaság, az utazás élménye. Ahogy az autóbusz befordult a hosszú fasor szegélyezte útra, már érezni véltem a vasút illatát. Mert akkoriban sokkal határozottabb, erősebb szaga volt az állomások és a vasút környékének, mint manapság. Öreg fekete gőzmozdonyok álltak ott fújtatva, mint vén sárkányok, szikrákkal és füsttel köpködték tele a környéket, nagy állványon álló tartályból vizet pumpáltak beléjük, látni lehetett, ahogyan a kormos fűtők szenet lapátolnak a tűzre, hogy felfűtsék a mozdonyt. Minél több szikra szállt a magasba, annál dühösebben köhögött, köpködött az öreg mozdony, időnként felháborodottan, hosszan fütyült, mintha sikítana, aztán lassan megcsikordultak a kerekek és elindult a vonat. Nyár volt, mégis majdnem teljesen felhúztuk a fülke ablakait. Anyám szigorúan ránk szólt, hogy ne dugjuk ki a fejünket az ablakon, ha nem akarunk kormosak lenni.
- Láttátok a fűtőt? – kérdezte – Aki kihajol, éppen olyan fekete lesz, mint ő! Látjátok, hogy száll a korom?
Valóban, odakint szikrák, pernye és füst szállt el mellettünk a vonat hosszán, s talán még sokáig lehetett érezni a levegőben, hogy szerelvény járt erre. Ám bárhogy óvakodtunk, mire az első átszállás után anyám elővette az elemózsiás táskát, valamennyiünknek fekete volt a tenyere. Az öreg vonaton fapadok voltak, hasonlóak azokhoz, amelyek ma a parkokban állnak, az ablaknál lehajtható asztal, amelyet minduntalan le- és felhajtottunk az út során, hol rajzfüzet, hol könyv, hol elemózsia került rá, máskor meg útban volt, ha az ablakra tapadva akartuk bámulni, hogyan szaladnak tova a fák, mezők, dombok, házak. Amikor a vonat a Maros völgyébe bekanyarodott, akkor volt csak igazán sok látnivaló. Tutajformán összekötözött rönkrakományok úsztak a folyón lefele, a tutajos hosszú rúddal irányította a rozogának tűnő alkotmányt a sebes sodrású folyón, a parton gyerekek szaladtak a tutajt követve, visongva, kiabálva, nyomukban fehér kutya loholt ugatva. Asszonyok mostak a sekélyes part menti vízben, jókora fákkal szapulták a ruhát, szekerek döcögtek végig a part menti úton, akkora szénarakománnyal, hogy dülöngélt alatta a rozoga alkotmány. Istenem, olyan nagyon sajnáltam szegény kis mokány lovakat, ahogy nekifeszültek a hatalmas szekérnek egy-egy emelkedőnél! És hogy utáltam a kocsist, aki ilyenkor végigpattintott az ostorával a szegény párák hátán! Ezerszer elképzeltem, kiszíneztem magamban, hogy ha nagy, erős férfi lennék, hogyan ragadnám ki kezéből a kínzószerszámot, hogyan sújtanék végig legalább tízszer a kegyetlen hajcsár hátán, mint Ludas Matyi verte meg Döbrögi uraságot, hadd érezze a kegyetlen disznó a fájdalmat, amit szegény lovaknak okoz.
Ahogy a vadregényes erdők, magas hegyek között kanyargott a vonat, úgy tűnt, ez az erdő pontosan olyan, mint amiben szegény Hófehérke bolyongott menedéket keresve gonosz mostohája elől, s ahány apró házikót megpillantottam a hegyoldalban, mindre elkiáltottam magam: - Nézzétek, az ott a törpék házikója!
Dédán várni kellett a csatlakozásra. A váróterem olyan volt, mint egy nagy koszos istálló, hosszú fapadokon üldögéltek egymás mellett a hegyi román parasztok, posztóharisnyában, bocskorban és térdig érő ingben, derekukon széles, üreges bőrövvel, az „iszákkal”, amelyben általában minden vagyonukat hordták. Lábuknál sárga-kék-zöld csíkos háziszőttes átalvető hevert. Ez egy olyan zsák, amely tulajdonképpen két zsák, ezeket középen egy heveder fogja össze. Amikor gazdája vállára veszi a zsákokat, az egyik elől, a másik hátul lóg le. Ezért nevezik átalvetőnek. A bagó, fokhagyma, izzadtság és birkabűz különös, sűrű egyvelege ülte meg a terem levegőjét, mint tejfeles köd, rémülten húzódtam apám és anyám közé a fapadon, annyira megrémített a martalóc kinézetű „vademberek” tömege.
- Inkább menjünk ki a peronra – ajánlottam suttogva,- ezek itt bántani fognak bennünket.
- Miért bántatnának? – kérdezte apám mosolyogva.
- Mert nem vagyunk olyanok, mint ők – mondtam.
- Ne félj, - mondta apám, - és főleg ne ítélj meg senkit csupán a külseje alapján. Ezek egyszerű parasztok, igaz, nem sok közük volt életükben a vízhez, de azért rendes emberek, és főleg ártalmatlanok.
Állítását megerősítendő, odasétált az egyik paraszthoz, akinek cigaretta lógott a szájából, és tüzet kért tőle. A paraszt elvigyorodott, tüzet adott, majd a köszönetre válaszul barátságosan mormogta a bajsza alatt:
- Să-ţi fie de bine, Domnule! (Egészségedre váljék, uram!)
Lestem, mit tesz majd, mikor apám hátat fordít neki, de csak ült, szívta tovább a cigarettáját és közönyösen bámult az előtte álló oszlopra.
Érdekes, nem volt zaj a váróteremben. Ezek az emberek nem beszéltek. Néha egy-egy szót váltottak egymással, kurtán, hangosan, mintha haragudtak volna, de közben vigyorogtak, aztán csak hallgattak, és nézték egymást meg a falakat. Akkor még nem tudtam, hogy csak férfihez illően viselkedtek. A szószátyárság asszonyok dolga, férfiembert kinevetik érte. Ültek hát bambán, némán, unatkozva, férfiúi méltóságuk tudatában és várták a vonatot.
Végre befutott a mi vonatunk is, felcihelődtünk a fapados marhavagonba, amelyiknek ugyanolyan szaga volt, mint a váróteremnek, útitársaink is azok voltak, akikkel együtt várakoztunk. Most már nem féltem tőlük. A szemközti padon ülő paraszt egy darab juhsajtot, hagymát, kenyeret meg egy jókora kést vett elő az átalvetőből, szelt egy szeletet a sajtból, és felém nyújtotta.
- Mâncă, fetiţo! (Egyél, kislány!) – mondta és rám mosolygott.
Apámra néztem: mit tegyek most? Intett, hogy vegyem csak el, és megköszönte helyettem románul. A sajt finom volt, friss, omlós, nyerseségében egy kevés leve is volt, úgyhogy nemcsak az éhséget, de a szomjúságot is csillapította. Mire megettem, készülődnünk kellett.
Izgatottan tapadtam az ablakra, amint a vonat befele gördült az állomásra, tudtam, ott áll a nagyapám, hosszú vászonnadrágban, nadrágtartóval, és szalmakalapban, hogy meg ne süsse a nap kopasz fejét, magas, pocakos öregember, arcán összegyűlt hatvan-egynéhány év jósága, szelíd türelme, amellyel a legoktondibb kérdésre is szeretettel felelt szélkelep unokáinak.
Mesélik, egyszer, talán négy vagy öt éves lehettem, kérdeztem valamit a nagyapámtól, amire ő azt válaszolta: nem tudom. Mélységes megdöbbenéssel vettem tudomásul a választ, aztán azt mondtam: De nagytata, én azt hittem, egy jó papnak mindent tudnia kell! Nagyapámnak volt humorérzéke, a megjegyzésre hangosan felnevetett, amitől én halálosan megsértődtem.
Természetesen ott állt az állomáson, mint mindig, ha bármelyikünk érkezett, vagy elutazott. Az állomás a falun kívül volt, végigcipeltük a csomagokat a kanyargós utcákon, hogy rövidítsünk, a kerti kapun mentünk be, végig a hatalmas kerten, amely nagyapám büszkesége volt. Százféle gyümölcsfa, ribizli és szőlő, vetemények és virágok fegyelmezett sorokban, s az öreg kerekes kút, amelyből naphosszat hordta a vizet Anna néninek, a mosónőnek a fia, ha nagymosás volt.
Nagyanyám süteménnyel, tejeskávéval várt bennünket, főtt a vacsora, s az utcán arrafelé kószáló gyereket átszalajtották a közeli varrodába az üzenettel: megjöttünk. Anyám legfiatalabb húga, Ildikó vezette a műhelyt, oly pompásan tudott varrni, hogy a közeli nagyobb városokból, Régenből meg Vásárhelyről is eljöttek hozzá a kuncsaftok a falusi varrodába. Nagyanyám is varrt akkoriban, de otthon. A falubeliek egy része nála varratta mindenét, az öreg Singer naphosszat kattogott, hajtotta a pedált dagadt lábával, én mellette ültem, összeszedtem a szabásból kieső rongyokat, és utánoztam minden mozdulatát. Így tanultam meg szabni-varrni még gyerekfejjel. Nagyanyám nem tanulta a mesterséget, csak annyit tudott, mint az átlagos lányok, ha egy tanító házában nőnek fel, mint ő, de a háború utáni ínséges időkben a szükség rávitte, a tapasztalat megtanította, s az idő mestert faragott belőle.
A hatalmas, fák árnyékolta, félkör alakú verandára ültünk, nagyapám saját főzésű szilvóriumot és malátasört kínált, elkészült a vacsora is, körülültük a nagy asztalt, bentről kihallatszott az öreg rádió kissé recsegő hangja, békák kuruttyolása vegyült bele, ettünk, nevettünk, és olyan boldogok voltunk! Istenem, milyen boldogok!
A vécsi nyaralások izgalma már akkor elkezdődött, amikor az utazásra készülődtünk. Míg apai nagyanyámhoz csupán fél órát tartott az út a rozzant autóbusszal, Vécsre kora reggeltől délutánig utaztunk, vonattal, kétszer is átszálltunk. Busszal mentünk a kovásznai állomásra, ahonnan Sepsiszentgyörgyig egy vonattal, onnan Dédáig egy másikkal, végül Vécsre egy harmadikkal mentünk. Bizony nagy izgalom volt, a sok csomag, a sokaság, az utazás élménye. Ahogy az autóbusz befordult a hosszú fasor szegélyezte útra, már érezni véltem a vasút illatát. Mert akkoriban sokkal határozottabb, erősebb szaga volt az állomások és a vasút környékének, mint manapság. Öreg fekete gőzmozdonyok álltak ott fújtatva, mint vén sárkányok, szikrákkal és füsttel köpködték tele a környéket, nagy állványon álló tartályból vizet pumpáltak beléjük, látni lehetett, ahogyan a kormos fűtők szenet lapátolnak a tűzre, hogy felfűtsék a mozdonyt. Minél több szikra szállt a magasba, annál dühösebben köhögött, köpködött az öreg mozdony, időnként felháborodottan, hosszan fütyült, mintha sikítana, aztán lassan megcsikordultak a kerekek és elindult a vonat. Nyár volt, mégis majdnem teljesen felhúztuk a fülke ablakait. Anyám szigorúan ránk szólt, hogy ne dugjuk ki a fejünket az ablakon, ha nem akarunk kormosak lenni.
- Láttátok a fűtőt? – kérdezte – Aki kihajol, éppen olyan fekete lesz, mint ő! Látjátok, hogy száll a korom?
Valóban, odakint szikrák, pernye és füst szállt el mellettünk a vonat hosszán, s talán még sokáig lehetett érezni a levegőben, hogy szerelvény járt erre. Ám bárhogy óvakodtunk, mire az első átszállás után anyám elővette az elemózsiás táskát, valamennyiünknek fekete volt a tenyere. Az öreg vonaton fapadok voltak, hasonlóak azokhoz, amelyek ma a parkokban állnak, az ablaknál lehajtható asztal, amelyet minduntalan le- és felhajtottunk az út során, hol rajzfüzet, hol könyv, hol elemózsia került rá, máskor meg útban volt, ha az ablakra tapadva akartuk bámulni, hogyan szaladnak tova a fák, mezők, dombok, házak. Amikor a vonat a Maros völgyébe bekanyarodott, akkor volt csak igazán sok látnivaló. Tutajformán összekötözött rönkrakományok úsztak a folyón lefele, a tutajos hosszú rúddal irányította a rozogának tűnő alkotmányt a sebes sodrású folyón, a parton gyerekek szaladtak a tutajt követve, visongva, kiabálva, nyomukban fehér kutya loholt ugatva. Asszonyok mostak a sekélyes part menti vízben, jókora fákkal szapulták a ruhát, szekerek döcögtek végig a part menti úton, akkora szénarakománnyal, hogy dülöngélt alatta a rozoga alkotmány. Istenem, olyan nagyon sajnáltam szegény kis mokány lovakat, ahogy nekifeszültek a hatalmas szekérnek egy-egy emelkedőnél! És hogy utáltam a kocsist, aki ilyenkor végigpattintott az ostorával a szegény párák hátán! Ezerszer elképzeltem, kiszíneztem magamban, hogy ha nagy, erős férfi lennék, hogyan ragadnám ki kezéből a kínzószerszámot, hogyan sújtanék végig legalább tízszer a kegyetlen hajcsár hátán, mint Ludas Matyi verte meg Döbrögi uraságot, hadd érezze a kegyetlen disznó a fájdalmat, amit szegény lovaknak okoz.
Ahogy a vadregényes erdők, magas hegyek között kanyargott a vonat, úgy tűnt, ez az erdő pontosan olyan, mint amiben szegény Hófehérke bolyongott menedéket keresve gonosz mostohája elől, s ahány apró házikót megpillantottam a hegyoldalban, mindre elkiáltottam magam: - Nézzétek, az ott a törpék házikója!
Dédán várni kellett a csatlakozásra. A váróterem olyan volt, mint egy nagy koszos istálló, hosszú fapadokon üldögéltek egymás mellett a hegyi román parasztok, posztóharisnyában, bocskorban és térdig érő ingben, derekukon széles, üreges bőrövvel, az „iszákkal”, amelyben általában minden vagyonukat hordták. Lábuknál sárga-kék-zöld csíkos háziszőttes átalvető hevert. Ez egy olyan zsák, amely tulajdonképpen két zsák, ezeket középen egy heveder fogja össze. Amikor gazdája vállára veszi a zsákokat, az egyik elől, a másik hátul lóg le. Ezért nevezik átalvetőnek. A bagó, fokhagyma, izzadtság és birkabűz különös, sűrű egyvelege ülte meg a terem levegőjét, mint tejfeles köd, rémülten húzódtam apám és anyám közé a fapadon, annyira megrémített a martalóc kinézetű „vademberek” tömege.
- Inkább menjünk ki a peronra – ajánlottam suttogva,- ezek itt bántani fognak bennünket.
- Miért bántatnának? – kérdezte apám mosolyogva.
- Mert nem vagyunk olyanok, mint ők – mondtam.
- Ne félj, - mondta apám, - és főleg ne ítélj meg senkit csupán a külseje alapján. Ezek egyszerű parasztok, igaz, nem sok közük volt életükben a vízhez, de azért rendes emberek, és főleg ártalmatlanok.
Állítását megerősítendő, odasétált az egyik paraszthoz, akinek cigaretta lógott a szájából, és tüzet kért tőle. A paraszt elvigyorodott, tüzet adott, majd a köszönetre válaszul barátságosan mormogta a bajsza alatt:
- Să-ţi fie de bine, Domnule! (Egészségedre váljék, uram!)
Lestem, mit tesz majd, mikor apám hátat fordít neki, de csak ült, szívta tovább a cigarettáját és közönyösen bámult az előtte álló oszlopra.
Érdekes, nem volt zaj a váróteremben. Ezek az emberek nem beszéltek. Néha egy-egy szót váltottak egymással, kurtán, hangosan, mintha haragudtak volna, de közben vigyorogtak, aztán csak hallgattak, és nézték egymást meg a falakat. Akkor még nem tudtam, hogy csak férfihez illően viselkedtek. A szószátyárság asszonyok dolga, férfiembert kinevetik érte. Ültek hát bambán, némán, unatkozva, férfiúi méltóságuk tudatában és várták a vonatot.
Végre befutott a mi vonatunk is, felcihelődtünk a fapados marhavagonba, amelyiknek ugyanolyan szaga volt, mint a váróteremnek, útitársaink is azok voltak, akikkel együtt várakoztunk. Most már nem féltem tőlük. A szemközti padon ülő paraszt egy darab juhsajtot, hagymát, kenyeret meg egy jókora kést vett elő az átalvetőből, szelt egy szeletet a sajtból, és felém nyújtotta.
- Mâncă, fetiţo! (Egyél, kislány!) – mondta és rám mosolygott.
Apámra néztem: mit tegyek most? Intett, hogy vegyem csak el, és megköszönte helyettem románul. A sajt finom volt, friss, omlós, nyerseségében egy kevés leve is volt, úgyhogy nemcsak az éhséget, de a szomjúságot is csillapította. Mire megettem, készülődnünk kellett.
Izgatottan tapadtam az ablakra, amint a vonat befele gördült az állomásra, tudtam, ott áll a nagyapám, hosszú vászonnadrágban, nadrágtartóval, és szalmakalapban, hogy meg ne süsse a nap kopasz fejét, magas, pocakos öregember, arcán összegyűlt hatvan-egynéhány év jósága, szelíd türelme, amellyel a legoktondibb kérdésre is szeretettel felelt szélkelep unokáinak.
Mesélik, egyszer, talán négy vagy öt éves lehettem, kérdeztem valamit a nagyapámtól, amire ő azt válaszolta: nem tudom. Mélységes megdöbbenéssel vettem tudomásul a választ, aztán azt mondtam: De nagytata, én azt hittem, egy jó papnak mindent tudnia kell! Nagyapámnak volt humorérzéke, a megjegyzésre hangosan felnevetett, amitől én halálosan megsértődtem.
Természetesen ott állt az állomáson, mint mindig, ha bármelyikünk érkezett, vagy elutazott. Az állomás a falun kívül volt, végigcipeltük a csomagokat a kanyargós utcákon, hogy rövidítsünk, a kerti kapun mentünk be, végig a hatalmas kerten, amely nagyapám büszkesége volt. Százféle gyümölcsfa, ribizli és szőlő, vetemények és virágok fegyelmezett sorokban, s az öreg kerekes kút, amelyből naphosszat hordta a vizet Anna néninek, a mosónőnek a fia, ha nagymosás volt.
Nagyanyám süteménnyel, tejeskávéval várt bennünket, főtt a vacsora, s az utcán arrafelé kószáló gyereket átszalajtották a közeli varrodába az üzenettel: megjöttünk. Anyám legfiatalabb húga, Ildikó vezette a műhelyt, oly pompásan tudott varrni, hogy a közeli nagyobb városokból, Régenből meg Vásárhelyről is eljöttek hozzá a kuncsaftok a falusi varrodába. Nagyanyám is varrt akkoriban, de otthon. A falubeliek egy része nála varratta mindenét, az öreg Singer naphosszat kattogott, hajtotta a pedált dagadt lábával, én mellette ültem, összeszedtem a szabásból kieső rongyokat, és utánoztam minden mozdulatát. Így tanultam meg szabni-varrni még gyerekfejjel. Nagyanyám nem tanulta a mesterséget, csak annyit tudott, mint az átlagos lányok, ha egy tanító házában nőnek fel, mint ő, de a háború utáni ínséges időkben a szükség rávitte, a tapasztalat megtanította, s az idő mestert faragott belőle.
A hatalmas, fák árnyékolta, félkör alakú verandára ültünk, nagyapám saját főzésű szilvóriumot és malátasört kínált, elkészült a vacsora is, körülültük a nagy asztalt, bentről kihallatszott az öreg rádió kissé recsegő hangja, békák kuruttyolása vegyült bele, ettünk, nevettünk, és olyan boldogok voltunk! Istenem, milyen boldogok!
Szólj hozzá !
-
Hozzászólt Hargita Koprivanaczné Balázs December 29, 2010, 6:32pm
-
Az olvasmány visszarepít a múltba,jóérzéssel tölt el ,várom a folytatást!
-
Hozzászólt Birta Dezsö December 29, 2010, 3:15pm
-
Nagyon szepen leirod az esemenyeket! Ha regeny formaban irnad , biztos , hogy ezrevel is elkellne!!!!
-
Hozzászólt Borbély Irén December 29, 2010, 1:56pm
-
Sokan csodálkoznak mikor azt mondom boldog gyermekkorom volt.Örvendek,hogy erősíted bennem ezt az érzést.Jó veled nosztalgiázni. Köszönöm.
-
Hozzászólt Nagy Magdolna December 29, 2010, 1:02pm
-
Milyen szép ruhákat szabott és varrt édesanyám is nekünk. Akkor mindent kellett tudni, ahhoz hogy boldog gyerekek legyünk, ne szenvedjünk hiányt semmiben.
Az utazás élménye ilyen volt szóról szóra.
Ezeket juttattad eszembe. Köszönöm
-
Hozzászólt Kovásznai Zsolt December 29, 2010, 12:49pm
-
Nagyon szép, alig várom a fojtatást.
-
Hozzászólt voros eva December 29, 2010, 12:11pm
-
Meghatoan szep.Csak igy tovabb.Koszonjuk.
-
Hozzászólt Nagy Éva December 29, 2010, 12:10pm
-
Nagyon jo,elvezettel olvasom!
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz