Az előzetesen megbeszéltek szerint, ama ominózus nap reggelén ott várakoztunk Zsuzsa és édesanyja társaságában a buszunkra amellyel elutaztunk erre a kirándulásra.
Nem akarván itt fölösleges részletekkel untatni itt önmagunkat így most nem térek ki arra, hogy miként kerültünk fel a buszra, hiszen az már mindannyiunk számára ismert procedúra. Na meg arra sem szeretnék különösképpen kitérni, hogy kik tartottak velünk erre az útra hiszen többé kevésbé mindig szinte mindig ugyan azokból a személyekből tevődik össze a kiránduló csapatunk. Itt-ott néha csatlakozik hozzánk egy-egy új arc, vagy le kell mondanunk mások társaságáról.
Itt most csak annyit ezekről, hogy ami után elindultunk Makfalváról még kétszer álltunk meg Kibéden ahol többek közt csatlakoztak hozzánk Emma néni, férje Gyuri bácsi és unokájuk Zsófi. Itt elnézést kérek a többiektől akiket nem említtek meg név szerint. Természetesen mindegyikük társaságát nagyra értékelem és nagyon élveztem. Miután elhagytuk az utolsó kibédi megállónkat és sikerült megállapítanunk, hogy mindenki velünk tart aki szerepelt az előzetesen elkészített listán, Emma néni egy kis beszámolót tartott nekünk a tervezett napi programról amelyet aztán a továbbiakban ha nem is teljes mértékben de igyekeztünk betartani. Miután Emma néni befejezte a napi program ismertetését ő utána Ilonka néni tartott egy kis ismertetőt úti célunk az-az Mikháza ősi és újkori történelméről. Én itt szoktam igénybe venni az internet segítségét, hogy beszámolóimban is említést tegyek néhány adatról amit illene tudnunk arról a helyről amelyet éppen aktuálisan meglátogattunk. De mivel most amikor ezeket a sorokat írom. 2013 július 29-én már több mint két napja nem működik az internetem (a szolgáltatói központ meghibásodása miatt), ezért a nem túl tökéletes memóriámra hagyatkozva csak annyit tudok visszaidézni a hallottakból talán jól, hogy Mikháza települése egykor a Mikes család birtokaihoz tartozott és innen kapta a nevét is. Mire Ilonka néni befejezte rövid ismertetőjét, már vármező környékén jártunk és aztán nemsokára megérkeztünk a ”Mikházi letérőhöz” és aztán beérkeztünk a településre ahol aztán megközelítve a nap első felét kitöltő programjai színhelyét amely a „Reneszánsz” panzió , ahol aztán egy parkoló helyet találva leszállingóztunk a buszról és egy pár csoportkép elkészítése után beérkeztünk a panzióba ahol aztán részt vettünk az itt megtartott könnybemutatókon. Nem lebecsülve ennek első részét se, de én itt most inkább a második könyv bemutatóval foglalkoznék behatóbban amelyben a helyi származású (Mikházi) népművész, Széllyes Sándor életéről szóló könyvet mutatta be annak írója Székely Szabó Zoltán és a művész öccse Széllyes Ferenc. Eme utóbbi még néhány történetet az ö és bátya gyerekkoruk és felnőttkoruk közös élményeiből. De természetesen a legtöbb történet mégis csak a híres népművészről Szélyes Sándorról szólt. S habár élőben sosem hallottam őt de a rádióba hallva híres mondókáit vagy nótáit lassan nagy hódolója lettem Széllyes Sándornak.
Az ő iránta érzett hódolatom jeléül idézem az említett könyvből a művész úr beköszöntőjét…
„Jó estét kívánok mindközönségesen.

A nevem Széllyes Sándor… s ha nem hiszik nekem,
Itt van a kalapom ez a buletinem,
Hiszen idestova tíz éve viselem.
Tíz éve viselem itthon és vidéken,
Hozzánőtt fejemhez, s igen kedves nékem.
Viselem színpadon, utcán szállodában,
Autóbuszon s otthon a megvetett ágyban,
Amíg valakinek el nem jár szája,
És a főkönyvelő meg nem imputálja”.

A művész úr iránti érzett tiszteletből további beszámolómat ekképp folytatnám.
Kalapom nékem is van, noha nem nemes.
Hanem olyan „Made in China” idegen cowboy fejfedő, de nékem ez is megfelelő.
S mivel őt én is jó pár éve hordom elég zsíros szegény de én így is büszkén viselem,
mert ő az enyém.
Adtunk hát a népi kultúrának, vagy inkább az előadó urak adták át azt nékünk szóban, és ezt mi még megfejeltük s a művész úr képeit mind megtekintettük, bent a panzióban.
S a kultúrával ekképp jól lakottan,
a testi táplálkozásnak adtunk át magunkat nyomban.
Mi a művész úr és az ő Dénes komája esetével szöges ellentétben,
finom étket kaptunk, amelyből tisztességgel be is lakmároztunk.
S mivel megérdemelte ezt az a sok jó falat,
ebédünk végeztével dicsértük a szakácsot meg az Urat.
Aztán a lakoma után jól megpihenve,
elindultunk a Mikházi történelmi templom felé majdan,
amelyet a „Ferences rendiek” építettek hajdan.
Ott a templom előtt volt pár lépcsőfok akadály,
de ez nékünk nem lehetett határ.
Aztán a lépcsőkön emígy átjutva, beérkeztünk a műemlék katolikus templomba.
Ahol aztán,
a kurátor úr rövid előadást tartván tudatta velünk a templom rövid történetét, mondván,
hogy a templom egykor kolostornak épült hajdan,
a „Ferences rend” atyái birtokolták nyomban,
ha mindenre jól emlékszem akkor a tizenhetedik században.
A kurátor úr is elmondta még, de láttuk a táblán,
hogy itt nyugszik Báró Bornemisza Rozália két lány csemetéjével a karján.
Kik a pestis járvány miatt hunytak el egykor oly ideje korán.
Aztán a templomból kifelé haladván, megálltunk a gyóntató fülke ajtajánál.
Endre megjegyzése kissé profán, a fülkét szavazó helyiségnek titulálván,
lett is nagy röhögés köztünk, ezt hallván.
Ezek után kissé szégyenlősen elhagytuk a templomot, nem túl sietősen.
A következő napirendi pontig lévén még pár óránk,
keresnünk kellett addig más szórakozást.
Így a nevezetes csűrszínház felé irányítottuk a léptünk,
amely ma már Széllyes Sándor művész úr nevét viseli büszke módon,
és meg is érdemli azt, én mondom.
Mert a helyet Dezsővel körbe járva sikerült megállapítanom,
hogy ez a hely a székelyek leleményességének és ács tudományának kiváló példája.
Ott létünkkor éppen nóta próba folyt és ezt hallván,
megálltunk pár percre ezt meghallgatni s aztán Éváék javaslatára elindultunk a helyi foci pálya felé tudván,
hogy ott éppen, egy mérkőzés zajlik teljébe.
Ez zajlott a Maros művész együttes és a sport újságírók csapatai között, és a végeredményből eldőlt,
hogy a futballt könnyebb leírni mint játszani méltán,
ezt konstatálták a toll forgató urak is a meccset elbukván.
S mi ezek után az idő elteltével megérkeztünk a Mikházi kultúrotthon elé az egész sereggel.
Ahol aztán megnéztük a „Mikszáth Kálmán különös házasságai” című színdarabot, amely a nagy írónk életéről szólt.
Ebben elmesélve, hogy miként nősült meg a fiatal Mikszáth Kálmán,
nem kis bonyodalmak folytán.
Aztán a szegényes megélhetése okán,
visszaküldte a családjához fiatal feleségét azt hazudván,
hogy más nő nyerte el a ő csapodár szívét.
Aztán jó pár év múltán, miután sikerült megalapoznia az ő életét,
újra megkérte szeretett feleségét.
De mint minden családban ezután is volt még mindenféle esemény,
öröm és dráma és ezt mind megláttuk az itt bemutatott életrajzában.
Láttuk azt miként vesztette el a nagy írónk szüleit s kisfiát,
de azt is, hogy miként tüntették ki élete alkonyán az ő munkásságát.
S ahogy az életben is, az ő halálával ért véget eme színdarab is.
S ahogy ez mindig lenni szokott, ezután mi is szedtük a sátorfánkot.
Elindultunk hazafelé a busszal és néhány elénekelt nóta szárnyán,
az út hosszát nem is észlelve tán.
Végül kedves barátim, remélve, hogy tetszett, az én ezen beszámolóm.
Mert tőlem a rím gyártásból csak ennyire tellett…

Ifj: Kovács Árpád