Igen egy piros pulóver is lehet sorsfordító. Bár maga a kifejezés - sorsfordító -, óhatatlanul valami nagyot, különlegeset sejtet maga mögött. De a tárgyaknak néha hatalmuk van, íratlan szabályok szerint működő hatalmuk.

És mi, előbb vagy utóbb, engedelmeskedünk.

Karácsonyra kaptam Édesanyámtól ezt a pulóvert. Ő maga kötötte nekem, Sorról-sorra nőtt a pulóver és Ő belekötötte minden szeretetét, féltő gondoskodását. Egyik kedvenc ruhadarabom lett, biztonságot adó melegség, praktikus, hűséges útitárs.

Útitársam lett akkor is, amikor szívemnek engedelmeskedve, férjemet követtem egy távoli, ismeretlen országba.

Szerelem, kaland, újdonság, milliónyi felfedezésre váró látvány, emberek, helyek, ízek illatok. Nem is a házasság, hanem egy hosszú távú, izgalmas nászút ígéretével indultam útra életem párjával.

És múltak a hetek, hónapok. Boldogságom teljesnek, kereknek, tökéletesnek bizonyult.

Aztán kezdtem hiányát érezni valaminek, aminek akkor még nem tudtam nevet adni.

Szülőhazámban maradt családom életének eseményeiről a telefonbeszélgetések napirenden tartottak. De gondolataim egyre gyakrabban hazakalandoztak. Latolgattam, mi mindenből maradok ki …

De hát én választottam, szeretem Őt, ez most az én otthonom is … És mégis …Meg akartam nyerni ezt a csatát önmagammal szemben és jó úton jártam. Addig a napig.

Bevásárlás után szembesültem azzal a szomorú felismeréssel, hogy csak úgy „panyókára” vállamra tett kedvenc pulóveremnek nyoma veszett, valahol elhagytam. Nincs. Este késő, boltok zárva, már vissza sem mehetek azon az útvonalon.

És akkor „eltörött a mécses”. Zokogni kezdtem. Ez az érzés, a hiány érzete felszakított bennem egy zsilipet, melyet eddig sikeresen elkerültem. Hiába volt a vigasztalás: majd veszünk helyette másikat, ugyanilyen pirosat. Nem. Nekem az kell, az otthoni … és vele együtt minden, ami volt.

Másnap visszamentünk, az egyik boltban meg is találtuk, de a bennem elindult folyamatot már semmi sem állíthatta meg. Most már biztosan, határozottan éreztem, tudtam: haza kell mennem. Én oda tartozom.

A „nászút” szűk egy éve után ismét itthon voltam, helyesebben voltunk. Férjem megértette, mérlegelt és döntött. Követett engem. Ez többet jelentett nekem a legszebb szerelmi vallomásnál.

Azóta már eltelt több mint tíz év. Már a pulóver sincs meg, de míg élünk, emlékezni fogunk arra a piros pulóverre, melyre azt is mondhatnám, mérföldkő volt az életünkben. Ha visszanézünk, ott virít az útszélén, vidáman pirosan. Utána egy nagy kanyar és az út visszavezet … Ide. Haza.

Köszönet Neki, amiért megosztotta velem ezt a történetet!

2014.10.15.