A szépség, ami megmenti a világot

-A Metanoia videóstúdió, a Magyar Katolikus Kulturális Hetek keretében kérdezte Kuklay Antalt Pilinszky János költészetéről, szerkesztett változat-

   A verselemzés számomra prédikációvá vált...  Pilinszky örök emberi dolgokról beszél. Ha az embereknek kinyílik a fülük a szépségre, ahogyan ez a versekben megtestesül, akkor egyszerre nyílik ki a szívük az evangélium számára. Dosztojevszkij mondta, hogy „a szépség menti meg a világot.” Én ezt így tapasztalom meg a mindennapi életben. A világot megváltó evangélium a szépségen keresztül tud behatolni az emberek agyába, a fülükön keresztül.

Én nem irodalmár vagyok, hanem lelkipásztor, pap, vándorprédikátor, aki a Pilinszky-versek segítségével hirdetem az evangéliumot.

Az én személyes élményem az, hogy ahogyan a 19. században a magyar költészetnek volt különösen  három kiemelkedő csúcsa (Petőfi, Arany, Vörösmarty személyében), ez furcsa módon megismétlődött a 20. században Ady, József Attila és Pilinszky személyében. De ez a három nem egymástól elszigetelt, különálló, magányos hegycsúcs, hanem egyetlen hegyvonulat, aminek megvan a maga „dinamikája”, emelkedése. Ez az emelkedés időbeli, és olyan értelemben minőségi, hogy a mi háromezer éves nyelvünk, benne a  mi költészetünk – ami hosszú ideig verbális, orális volt –, itt a Kárpát-medencében találkozik az írott kultúrákkal, (Gilgamestől kezdve  Szent Ágostonig, majd Petrarcaig, Danteig, Shakespeareig, TS Eliotig), s nekünk mindezt meg kellett tanulni. Amit 5000 évig bejárt a nyugati civilizáció, költészet, művészet. Ehhez el kellett menni Nyugatra: Bolognába, Párizsba, Londonba. Mindenki fordított: Petőfi, Arany, Kosztolányi...és Pilinszky is.

De Pilinszkynek jutott az a kegyelem, hogy egy 800 éves folyamatra rátette a pontot. Ez a folyamat addig tartott, amíg mi szinkronba kerültünk a világirodalommal. Mert a mi költőink, Janus Pannonius, vagy Petőfi – nem voltak kisebb tehetségek, mint bármelyik nagy európai kortársuk. De ők tőlünk nem tanulhattak stilisztikát. Ezt nekünk kellett megtanulni. Hogy ugyanazzal a tehetséggel mit tudunk felmutatni itt, Európában. Ezt tanulni kellett.

Egy ponton, a második világháború után megváltozott a helyzet, mert Európa legnagyobb költői felfedezték, hogy „tőlünk keletre” történt valami... Olyan hiradások jöttek, ami számunkra nemcsak, hogy érdekes, hanem szenzációs. Bekövetkezett a magyar líra történetében az a fordulat, amikor a 20. század legnagyobb, a világranglista első számú költője, Ted Hughes (1930-1998), a saját elhatározásából egy egész kötetnyi verset fordít le egy magyar költőtől, Pilinszky Jánostól. Akit ő személyesen is ismer, és meghív a költői találkozásokra. De csak tőle fordít, nyersfordításban, egy egész kötetre valót, s ehhez ír egy olyan előszót, amelynek minden szava, minden sora máig hiteles, sőt azóta sem írtak ennél jobb előszót Pilinszkyről. Ehhez konzsenialitás kellett, két zseni összecsengése.

Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor eljutottam Angliába. Ted Hughes azt írja: „megpróbáltam nyolc-kilenc évnyi ismeretség után fölfedezni a verseiben a mélységeket, ami talán nem is sikerült...”-, valahogy így írja. Ez egy angol udvariasság. Blackwellsben(Oxford) két évenként jelent meg egy verseskötete. Három monográfiát találtam, amit róla írtak, és két bibliográfiát. TS Eliot után az angol fakultásokon világszerte róla írtak a legtöbb szakdolgozatot, tudományos értekezést. Az egyik monográfiában –nyilván valamelyik angol egyetemi tanár, a kortárs irodalom professzora írta –, megemlíti Pilinszkyt s azt mondja, Ted Hughes  tulajdonképpen önmagát vetítette bele ebbe a kelet-európai költőbe, különben nem lehetne érteni azt az elragadtatást, amellyel erről a magyar költőről beszél...

Tehát ez a tudós professzor egyszerűen nem hitte el, hogy ez az isteni Ted Hughes, ez a hatalmas zseni – aki később megkapta a legnagyobb angol irodalmi díjat, a „Királynő költője”-elismerést, koszorús költő lett –, ez itt a Balkánon talált valamit, amiről ilyen elragadtatással nyilatkozik..., ez lehetetelen.

Pedig Ted Hughes pontosan tudta, hogy, ami itt „nekünk, Angliában” csak irodalmi élmény (pl. a koncentrációs táborok világa), ott Kelet -Európában egy egész művész csoport személyes élménye. Amiről hitelesen tudtak hírt adni verseikben, a költészetükben. Ezt Ted Hughes világosan látta. Erre volt kíváncsi. Tehát Pilinszkyvel érkeztünk szinkronba a világirodalommal.

Számomra a nagy öröm, hogy ez a megérkezés pontosan a keresztény magyar világnézet szellemében történt. Mert az elődök, akikről beszéltem, nem jellegzetesen keresztény, és ilyen értelemben nem modern magyar gondolkodók voltak. Be voltak szorítva a maguk korába. Petőfi, Vörösmarty, Arany a romantika béklyóit őrizte a világnézetében. Ady és József Attila pedig a 20. századi reformistáknak, szükségképpen baloldaliaknak, szabadgondolkodóknak, liberálisoknak a nyűgjét hordozta magán.

Pilinszky volt az, aki ezektől mentesen, fölszabadulva tudott beszélni úgy magyarként és keresztényként, hogy az egész világ számára elfogaható értéket felmutató alkotást hozott létre.

Így indultam el fokról-fokra Pilinszky nyomában, elsősorban a prózai írásain keresztül, amíg lassan-lassan eljutottam a késői Pilinszky-versekhez. Számomra ez egy „privát” tevékenységgé, „keresztrejtvény-fejtéssé” vált, magányos időkben... Elkezdtem párbeszédet folytatni ezekkel a versekkel, a versek írójával. Amolyan irodalmi párbeszédet. És ebből született meg „véletlenül” egy kötet. (A kráter peremén)

Mindössze az történt, hogy miután már „halálra nyúztam” barátaimat egy-egy vers értelmezésével, Kabdebó Antal bíztatott, írjam le ezeket a gondolataimat, mert mint mondta, ma már mi szakemberek sem rendelkezünk azzal a klasszikus, filozófiai-teológiai háttérrel, ami ezek mögött a versek mögött van. Ez volt az a biztatás, ami segített, hogy jegyzeteket készítsek. Ezek a jegyzetek elkezdtek szaporodni, gyarapodni. Két vastag dossziévá duzzadt az anyag. Egyszer meglátogatott Fila Béla pesti dogmatika professzor, volt  kispaptársam, a kezébe adtam a két dossziét este, s reggel azzal jött vissza, hogy: „ te, én régóta gondolkodom azon, hogy annak, amit én tanítok (a keresztény dogmatika), ennek a világnézetnek a mai korban lehet-e olyan művészi megfogalmazása, mint amilyen Dante korában a Divina Comedia volt?... S most látom, hogy Pilinszky ezt megcsinálta...! Kaphatnék egy példányt a kéziratból?”

Tehát ő ezt világosan látta. Én meg ezt ösztönösen éreztem, és így született meg ez a kötet: A kráter peremén (Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, Sárospatak, 1987). A címében is jelzi, hogy valami mélységbe pillantottam bele, ahol izzó dolgok vannak és fantasztikus látvány fogadott.

2014. október 23. csütörtök

A teljes interjú a Magyar Kurír videotékájában érhető el.

http://katteka.hu/video/-a-szepseg-menti-meg-a-vilagot-

 közreadja: sebipáter