Csodálatos világot élünk. Finom kis sztárocskák igen szerény mentális képességekkel megáldva, a diplomások vagy születetten értelmesebbek közül is csak a meghökkentő dolgokat művelők kerülhetnek előtérbe.

Ékes példája ennek a szomorú tény, hogy kiskamasz gyerekek sztárpszichiáter előadását kellett meghallgassák. Iskolai program, kötelező megjelenés. A meglepetés természetesen nem marad el.

A sztár úr kilép a színpadra és kiszúrja a "renitenseket". Persze nem kérdés, minden kiskamasz az a maga módján. Mégis öt gyerek feszeng vagy éppen igyekszik nagyfiúként viselkedni a kiabáló főszereplő mellett. Elkezdődik a gyerekek izzasztása. A doktor úr elkezdi a kritizálást. Nyilvánosan és kíméletlenül. Hogy állsz ott?? Milyen a tartásod?? Nem tudod elfogadni magad?? Dagadt vaaaaagy-süvölt. És így tovább. Egészen addig, amíg el nem jut a "kis pöcs" megszólításig. Borzasztó. Aztán következnek az általános kérdések a közönség felé is. Aki nem tud válaszolni, azt nemes egyszerűséggel hazazavarja.

A szülők döbbenten állnak. Nincs olyan kamasz, aki elégedett volna magával tetőtől talpig. Valljuk be, mi, felnőttek is nehezen fogadjuk el testi-lelki hiányosságainkat, de egy fejlődésben lévő gyerek esetében ez komoly trauma. És amikor valaki piros kört von a hiba köré és még oda is biggyeszti mellé a felkiáltójelet, az rettenetes. Hát ennyire futja a sztár úrnak. A szegény kiválasztottak egyike direkt kérdést is kap: melyek a legveszélyesebb napok? A gyerek bámul. Magyarázat következik a naptár-módszerről, a lányok finoman csúsznak lefelé a székben, a fiúk pislognak.

A gyerekek végezetül megkapták a tanácsot, hogy problémáikkal forduljanak bizalommal a pedagógusokhoz, szakemberekhez. Örök rejtély, miért nem fordult meg a fejében, hogy annak a gyereknek van anyja-apja is.

Kérdezgettem az anyukákat az előadás után, mit szólnak hozzá? A felháborodás határtalan volt. Volt olyan anyuka, aki el sem engedte a gyermekét, a sztárpszichiáter urat megelőzte a híre. Talán ők jártak jobban.

Ha az ember gyermeke problémákkal küzd, akkor persze nincs vita, a szakember a „főnök”. Sokmindent végigpróbál az ember. De még súlyos probléma esetén is a szülő dönthet, kiben bízik annyira, hogy megengedje az illetőnek azt, hogy a gyermeke lelkébe kotorásszon. Ezesetben viszont semmiféle mentális problémával nem küzdő gyerekekről volt szó. El kellene gondolkodni, nem csúszott-e valami hiba a rendszerbe. Minél hamarabb. Különben egy szép nap arra ébredünk, hogy a gyerekeknek kötelező iskolai programként be kell költözni a Való Villába, ahol Joshi Bharat sorselemzése teszi majd fel az i-re a pontot…