Sokunk szemében, oly sivárnak és egyszínűnek tűnnek a téli hónapok, kiváltképpen a február, amikor úgy érzi az ember, untig elege van a hidegből-, hóból. Ám, ha kimerészkedünk barlangjainkból, hamarosan több élvezetben és örömben lehet részünk, mert mindig felmutat valami újat, valami csodálatosan szépet a természet. Magam is azt hittem, csak a tavaszi hónapok tudnak megbabonázni, de megváltozott az álláspontom, mivel rájöttem, hogy igaza van a mondásnak: minden évszaknak megvan a maga szépsége.

            Unottan keltem fel a televízió elől, egyetlen csatornán sem találtam kedvemre való adást. Úgy döntöttem járok egyet a szabadban. Miután vastagon felöltöztem, magamhoz vettem a fényképezőgépet és elindultam a hegyekbe. Néztem a bérceket, amint fehér sapkájukkal integetnek felém. Bokáig süllyedtem a puha, érintetlen hóba, aztán nekiindultam a meredeknek. Jókora lábnyomokat hagytam magam után, melyek elárulhatták utam irányát az éppen arra tévedőknek. Alig egy órát gyalogolhattam, megmásztam néhány dombot, mikor kezdett megváltozni a hangulatom. Minél magasabbra hágtam a hegyoldalban, annál élesebb lett a levegő, nagyobb a hó és csípősebb a szél. Gyönyörködtem a hegyvonulatokban, melyek szerető módjára ölelték körbe a tájat. Elbűvölő látvány tárult elém, minderre nem figyeltem fel idáig, pedig ez az a táj, ahol születtem, felnőttem és élni fogok. Ez az a táj, amelynek csodáit ember nem képes feltérképezni… szépségének teljességét szavakba önteni. Egyre jobban éreztem a természet csábítását, közelebb éreztem magam a világhoz, amelyről eddig rideg elképzelésem volt.

            Felszabadultan érkeztem a tetőre, mély levegővételek között figyeltem, hogyan oszlik szét az egyszínűség és nyeri vissza igazi arcát a tél. Pár lépésre tőlem a fenyves nyújtózkodó zöld ágain oly szelíden pihent a hó, mintha örök időkre érkezett volna. A szemközti hegyoldalban zúzmarás koronájú bükkös integetett hívogatóan hosszú karjaival, és a távoli bércek is üdvözöltek ezüstös ragyogásukkal. Térdig süllyedve álltam a hóban. Levettem sapkámat, homlokomon végig táncolt az élénk szél. Belülről könnyebbséget éreztem, egész lényem pillangószárnyakon lebegett, mintha pihenésre készülne a fenyvesek tetején. Percekig álltam a géppel a kezemben, néztem a hihetetlen valóságot, az álomszép jelent, amely körülvett engem megmutatva a szabadság előjeleit. Megfeledkeztem a múltról, elhitettem magammal, hogy nincs más élet, csak ez itt, ahol minden békés és lenyűgöző. A természet iránti szeretem felerősödött, most sajdult belém, hogy milyen érték vesz körül, és mindezidáig nem vettem tudomásul. Beléptem az erdőbe, majd az előbbi vonzerő itt is kifejtette hatását, egyre mélyebbre merészkedtem a sűrűbe. Nem gondolkoztam, elég volt az a tudat, hogy élek és valami csodának váltam részévé. Fehér hó hullott alá az ágakról, apró neszek hallatszottak, amint az apró, túlterhelt ágak töredeztek le a hó súlya alatt. A magas fák között őzek bukkantak elő, de amint megpillantottak menedéket keresve inaltak el. Elképzelni festményen sem tudtam volna szebbet: békesség és boldogság honolt mindenfelé, pajkosan zenélt a szél, mintha húrjait egy mesebeli hercegnő pengetné. Otthonosan éreztem magam, elzárva a külvilág kudarcaitól és rontásaitól.  

            Fájdalmas volt a búcsúzás. Nehézkes léptekkel indultam vissza a völgybe, a tenyérnyire zsugorodott falu irányába. Ígéretet tettem a láthatatlan erdei lényeknek, hogy még visszatérek a leutánozhatatlan szépségű birtokukra, de már nem jámbor idegenként. Egy forrás mellet elhaladva jóízűen kortyoltam a kristálytiszta vízből, aminek frissessége még inkább elbűvölt.

            Közeledve a faluhoz, néhány eltévedt kutyaugatás jelezte a szabadságom elvesztését. Hazaértem. Visszapillantottam az elhalványuló tájra, az égbenyúló fákra és mély sóhajtással léptem be az ajtón. Körbetáncolt a családi tűzhely melege…

Visszatértem a megszokott valóságba.