-a párizsi klímacsúcs és az irgalmasság kapuja-

A jéghegyek  hirtelen olvadása, a globális hőemelkedés, a száraz időszakok gyakoribbá válása, az édesvízkészlet apadása, a levegőszennyezettség fokozódó üteme bizony erre enged következtetni. S akkor még nem beszéltünk a földcsuszamlásokról, a medvék elszaporodásáról vagy a települések melletti szeméthegyek „burjánzásáról”. A napokban véget ért párizsi klímacsúcson  a világ országainak többsége nagy elhatározást tett: leszorítja két fok alá az üvegház-hatás mértékét. Valóban dicséretre méltó kezdeményezés, főleg ha kyotói egyezmény eredménytelenségének az összefüggésében szemléljük...

Kérdezheti az olvasó: mi közöm nekem mindehhez...?

Mindössze „csak” annyi, hogy én is az emberiség egy tagja vagyok. Kapum előtt naponta kosárnyi szemetet vagyok kénytelen felszedegetni, – nyilván szívesen teszem, mert szeretem a tisztaságot –, de legalább ennyire bosszant az is, hogy minden második nap arcomba csap a pétisót  gyártó, mérgező kombinát, orrfacsaró bűzzel áramló, fojtogató, mérges  füstje is. Ugyanakkor látom a városban gyakorta történő értelmetlen fa-pusztításokat, a kutyasétáltató  tömbházlakókat, valamint a köztisztasági vállalat alkalmazottainak sziszifuszi munkáját.

„Isten mindig megbocsát,

az ember néha,

a természet soha.” – idézi boldog-boldogtalan, únos-untalan Ferenc pápa nemrég elhangzott mondását. Talán okkal, mert az úrhatnám jóléti barbinak is kezd szorulni a hurok a nyakán. Így aztán  ő is bőszen beáll a nagyszájú természet- és állatvédők tüntető tömegébe, és harsányan  ordibálja, amit a többiek. Műanyag virágot és fenyőt vásárol, giccsekkel tömi tele lakását, csak azért, hogy divatos legyen. Műanyag hőszigeteléssel, műanyag bóvlikkal veszi körül magát, s közben bio-életet akar élni. De megbocsátani képtelen, hinni nem akar, csak szabad lenni mindentől s a jogait hangoztatja. Nézzük csak, hol van ’a kutya elásva’...? Persze csak képletesen.

A természet soha nem bocsát meg?...

Ebben én nem lennék olyan biztos. A természetnek megvannak a maga törvényei. A természet Isten alkotása, s amíg a Teremtő akarja, addig él, és folyton megújul. Csodákra képes. Az élet törvényszerűségei közelünkben is és földtörténeti távlatokban is győznek. Ez megfigyelhető és megfigyelt tény, tapasztalat. Sivatagok váltak termékennyé, új fajok jelentek meg a maguk változatosságával, olyan helyeken, ahol addig nyomuk sem volt. A víz, az élet utat tört magának és segítette az élővilág meghonosodását a Föld különféle „lakatlan” területein. A természet minden tavasszal újjászületik. A föld minden évben megtermi gyümölcsét. A fák új ágat, lombot hajtanak, a mező kizöldül. Nemrég(2010), egy amerikai sivatagos területen, Arizónában a kiszáradtnak hitt Gila folyó öt év után újra megjelent,  visszakérte medrét, s a helyiek örömére újból életet lehelt  a tájba és a földbe, melyet megöntözött. Tájainkon is a le nem kaszált, legeltetett  füves erdőszéli  hegyoldalakat pár év alatt birtokba vették a fák milliói, amelyeket nem emberkéz ültetett. A természet gondoskodik magáról, még akkor is, ha gonosz kezek néha kártékonyan beavatkoznak a folyamatokba.

De gondolhatunk a tudósok máltal megcsodált, – az óceánok mélyén feltörő vulkánok nyomán  létrejött – új szigetekre is sajátos faunával és élővilággal, mely úgyszintén párját ritkítja a maga nemében.

Nyilván évszázados, évezredes, sőt évmilliós  időszakokban is érdemes gondolkodnunk. A természet lehet, hogy néha megbosszulja magát, de megbocsátani is képes, ha nagylelkűek vagyunk vele szemben. Ha nem csak kizsigereljük, hanem tápláljuk, segítjük, óvjuk és tiszteljük. Akkor áldás lesz alkotó munkánkon. Ha viszont csak kiéljük, kiszipolyozzuk, ha minduntalan csak elveszünk tőle, akkor bizony néha megrázza magát, és figyelmeztet, hogy nem az elpusztítására kaptunk hatalmat a Teremtőtől. Hiszen Isten úgy alkotta a Földet, hogy az élhető legyen.

Igaz, hogy az emberi mohóság romboló nyomait is látjuk, érzékeljük, sőt veszélybe sodortuk saját jövőnket is általa.  Előre feléltük és pusztítjuk mindenféle logika, vagy bölcsesség nélkül.  Hacsak a pénz, az érdek, a haszon, vagy a piac logikája nem számít annak...

Mégis azt kell mondanom, hogy a természet nem Isten. Nem szabad álszent módon se imádni, se félni tőle, hanem szelíd uralmunk alá hajtani. Hogy szolgálatunkra szegődjék, hogy éléskamrája legyen a következő nemzedékeknek is. Ehhez ugyan vissza kellene fogni kapzsiságunkat, óvakodni a túlzásoktól, ám felnagyítani a problémákat, riogatni velük és bálványt csinálni a természetből: dőreség!

A keresztény környezettudatosság tisztelettel és örömmel tekint a természetre. Isten berendezte ezt a világot, hogy boldogok legyünk. Örüljünk neki és tekintsünk rá csodálattal. Már gyerekeinket is úgy nevelve, hogy Isten keze nyomát érintik, ha az erdőben járnak, ha egy állatot látnak. Nem kellene kínozni az állatokat a városon tartással, jobban  vigyázni a tisztaságra, nem dobálni el a szemetet, nem pazarolni az ivóvizet, kerülni a fölösleges műanyagvásárlást és a divatos giccskultúrát. Nem félni a természettől, hanem Isten számunkra berendezett lakásaként tekinteni rá.

Az ember néha, de Isten mindig megbocsát...

Ezt a mondást is jól kell értelmezni. Nem szabad kifacsarni. Néha azt érzem, hogy könnyebb kegyetlenül igazságosnak lennünk, mint irgalmasnak. Az irgalmasság nemrég megnyitott kapuján viszont be kellene lépnünk. Az irgalmasság nemcsak feltétel nélküli megbocsájtást, elnézést jelent, hanem nagylelkűséget, nagyvonalúságot is.  Feltétlenül bízni akarok benned, mert szeretlek téged. Ezért vagyok irgalmas hozzád. Hisz mindennep tapasztalom életemben Isten mindent meghaladó, hozzám lehajó irgalmát, amellyel szüntelenül adós maradok neki. Neki mindig többel tartozom, mint amennyire én meg tudok bocsátani. De épp ez a „tartozás” kötelez a szüntelen irgalmasságra.

Az irgalmasság nem velünk született tulajdonság. Azt folyamatosan tanulni kell. Istentől, aki eldobja bűneinket, tisztára mos, és új életet kínál fel. Nem neheztel örökre. Nem emlékeztet állandóan bűneinkre, mint ahogy mi emlékezünk és emlékeztetjük egymást. Legyen az egy sértés, egy vereség, egy tartozás, vagy éppen Trianon, elkobzott javak vagy székely zászló. Az irgalmasság az erősebb erénye a gyengébbel szemben. Az  irgalmas, kiben több a szeretet. Aki képes felejteni is. Aki úgy szembesít a bűnnel, vagy a gyengeséggel, hogy nagylelkű. Felemel és befogad. Nem szűkkeblű, nem méricskél a jogi igazságosság patikamérlegén, hanem nagyvonalúan, isteni mértékkel pazarolja a jóságot.  Mert fontosabb neki az, hogy következetesen kitartson melletted, hűges legyen hozzád. Nem engedi, hogy elidegenedj tőle, hanem magához vonz, elengedi tartozásodat, túláradó mértékben szeret, mert a javadat akarja. Talán saját magadtól is meg akar menteni. Nem tudja elviselni, hogy elszakadva tőle végérvényesen elbukjál, és örök halálba zuhanj. Ezért újra és újra felemel. Ilyen az Atya irgalma. Ezt még az ószövetségben nem tudták. Ezt Krisztus Urunk hozta el keresztáldozatával. Ilyen magasara tette nekünk is a mércét.

Az irgalmasságot nem lehet kiérdemelni, ajándékba kapjuk. Ezért kell nekünk is ajándékba adnunk másoknak. Akkor is, ha nem érdemlik meg.

A pápa mondására visszatérve: túlzásba esik az, aki csak nyakló nélkül idézgeti, hogy a természet soha nem bocsát meg.  Mint ahogy az is túlzásokkal operál, aki olyasmiket állít, hogy a föld energiakészletének annyi, hogy túl sokan vagyunk, hogy a föld nem képes eltartani az emberiséget...stb.

Igenis:  a teremtett világ Isten uralma alatt áll. Ő nemcsak szabad akaratot adott nekünk, nemcsak törvényekkel látta el a világmindenséget, hanem kegyelmével szüntelenül fenn is tartja. Ezt nevezzük, valljuk, tapasztaljuk Gondviselésnek. Benne élünk, mozgunk és vagyunk. Anélkül, hogy a panteizmus  szélsőségébe esnénk, – vagyis, hogy Istent azonosítanánk a természettel, – az az igazság, hogy a természetet nem szabad Isten nélkül, tőle és teremtő, fenntartó hatalmától elkülönítve szemlélnünk. Sokan talán azért vizionálnak sürgős világvégét, mert nem hisznek Istenben, nem szeretik embertársaikat, csak saját magukat, érdekeiket, pénzüket. A fizika törvényei ugyan kérlelhetetlenek, de Isten szüntelenül megbocsát.

Csak kérnünk kell, és tanulni is belőle...

sp