(részlet a Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát című regényből. Megrendelhető: https://undergroundbolt.hu/termek/buvopatak-avagy-hamu-alatt-izzik-...

A budai vár udvarán két dalia csattogtatta a kardját. Csak úgy szikrázott az acél!

- Támad! Támad! – kiabálta a harmadik, a vívómester – Véd! Jól van!

Folyt a tusa tovább. Hirtelen azonban egy nőkből álló csoport vonta magára a mester figyelmét, amint a sarok felől közeledtek. A királynő jött udvarhölgyeitől körülvéve.

- Látogatók jönnek. Lelkesebben folytassátok a vívást!

Nagy csattogást csaptak a kardokkal.

- Állj! Tiszteletadás!

A küzdőfelek abbahagyták a fegyvercsörgetést és lekapták a sisakjukat. A nők csapata közelebb ért, és a királynő felismerte a fiát.

- Felség! – bókolt feléje, s a kísérői utánozták a mozdulatot.

- Királynőm! – válaszolt László fejet hajtva. – Látom, új leány van hölgyeid között.

A királynő odafordult az említett szőke lányhoz, aki kecsesen bókolt a király felé.

- Felség! - dadogta és bájosan elpirult.

László megtudta, hogy franciaföldről került ide, Eliabel a neve, Marestin de Santon márki leánya, és távoli rokona - Capet ágon - magának a királynőnek, Anjou Izabellának.

A tusa folytatódott, de László figyelme elkalandozott, egyik hibát a másik után vétette, csak Eliabel szőke fürtjei, s tengerkék szeme járt a gondolataiban. Ellenfele ki is használta a lehetőségeket, és csak úgy csattantak a bevitt ütések László vértjén, sisakján.

- Elég! – kiáltotta vívómester. – Mára elég!

A küzdőfelek visszavonultak, és levetve a páncélzatot ki-ki ment a szállására.

- Albi fiam, jól vívsz, de jegyezd meg, hogy a király testét nem illetheted se fegyverrel, se mással! – dicsérte, s dorgálta tanítványát Pietro, a vívómester.

- Bocsánat, uram! Kegyelem szegény fejemnek!

- Ne siránkozz! A büntetést úgyis megkapod. Sisakban és nehéz vértben kiállsz velem a falakon kívül!

A legény elsápadt. Tudta, hogy ez szinte egyenlő egy kivégzéssel. Nem volt sem Budán, sem a környéken olyan vitéz, aki összemerné mérni fegyverit Pierto mesterrel.

Ezalatt László szobája ablakánál állva a most megismert lányra gondolt. Hiába terült el szeme előtt a Duna partja, a szemközti oldal mozgalmas lankája, csak a lányt látta. „Mint az érett kalász a haja, s mint a tengerszem szeme tükre” – motyogta magában. Megrázta magát, hogy szabaduljon a varázslattól – mert ez csak varázslat lehet!

- Hívjad ide Albit. Most! - kiáltott a szolga után - Akármit csinál, hagyja és jöjjön!

A szolga gyerek elrohant.

- Pietro mester! Hol van Albi? László herceg, vagy no, a király hívatja! Most, most! Jöjjön gyorsan Albi! Duhaj kedvében van a király!

- Megyek, küldöm! – indult a szállásra a mester. – A büntető tusa elmarad – dünnyögte halkan.

László türelmetlenül várta Albi érkezését, akit az erdélyi vajda ajánlott a király szolgálatába. Ő lett a harci tusák, vívások állandó társa, esti ivászatok és más férfias szórakozások szervezője és állandó résztvevője.

Könnyű vadász öltözéket öltöttek magokra, s csak egy vékony kardot csatoltak a derekukra. Így lovagoltak ki a várból a leengedett hídon át. Nem is figyeltek sem a tavaszi zsongás hangjaira, se másra, úgy eltöltötte őket a várható kaland izgalma. Alig trappoltak végig a hídon, egy három fegyveresből álló csapat is elhagyta a várat. A két kalandkereső anélkül, hogy kísérőiket észrevették volna, gyors ügetésre biztatták a paripáikat amint rátértek a mezei útra, s hamarosan beértek az erdőbe. Az ösvényen lassabban haladhattak, figyelmesen kellett lovagolni az útra hajló ágak miatt. Kis idő múlva nagyobb, kitaposott útra értek, ami egy szekértáborhoz vezetett a folyó parton.

- Mi ez? Hová hoztál?

- Felség! Engedelmeddel, jóuram! Voltunk már paraszt menyecskéknél, sváb faluban, kunszálláson, most olyan helyre hoztalak, ahol még nem jártál!

- Mondjad, hogy hova!

- A nomádokhoz, az Erdő Népéhez.

Alig léptek ki a tisztásra jött is elébük egy félmeztelen bozontos fejű ember. Albi a saját nyelvén szólt hozzá, s a férfi intett, hogy jöjjenek közelebb. Egy farönkre mutatott a tűz közelében, üljenek le oda. A tűz körül alakok sürögtek – húst sütöttek nyárson. Nyulat, mókust, madarakat. Vendégeiket is megkínáltak a hússal, borral. Még javában falatoztak, mikor nagy rikoltozás, kacagás közepette egy nyársra húzott vadmalacot hozott néhány vidám fiatal és feltették a tűzre.

Ezután a közjáték után a szekerek közül tarkaruhás lányok csapata jelent meg, és lassú táncba kezdett a dobok tompa ütemére. Iregtek-forogtak a tarka köntösök, röpültek a szoknyák, a kendők, hogy beleszédült az ember. Közben fiatal legénykék szorgalmasan töltögették a vendégek ivókürtjeit. Ahogy elverték éhüket, kedvük támadt beállni a táncoló közzé. Nem sok sikerrel járt a próbálkozás, s a táncosok szépen visszaterelték a mámorosan dülöngélő vendégeket a csutakhoz, üldögéljenek csak ott tovább, és nézzék a forgolódókat.

Egyszerre két lengén öltözött lány perdült elébük. Integetve hívtak őket maguk után, a szekerek felé. A szélárnyékba gondos kezek vastag, nagy birkabőröket terítettek a földre. Készen állott a hely a pásztorórára. A két dalia nem kérette magát!

A lányok ringatózva sétáltak vissza a táncolókhoz.

- Nos? – szólalt meg egyikük.

- Megivott egymásután három ivókűrt bort. Most alszik.

- Az enyém is.

A három lovas kísérő a szekértábor közelében, bokrok takarásában helyezkedett el. Innen jól megfigyelhették a tűz körül történteket. Látták, amint László és társa szorgalmasan ürítgette a kupát, és egyre részegebb lett. Mikor aztán a szekerek takarásában elnyomta őket az álom, a testőrök főembere megfújta a kürtöt, hogy jelezzen a várakozó hintónak, jöjjön a királyért.

A kürt szavára a tisztás kiürült. Eltűntek egy pillanat alatt a táncosok, a sürgő-forgó legénykék. Csend lett hirtelen, csak egy öreg anyóka maradt a tűz mellett, s a hamvadó zsarátban pattant fényesen egy-egy szikra.

Hamarosan megérkezett a hintó, s a két öntudatlan részeget beemelték, betakarták, s indultak, jussanak ki mielőbb az erdőből.

A testőrök jelenléte nem volt hiábavaló, mert előfordult, hogy a lerészegített vendégeiket ezek és hasonló vándorok kirabolták, és mikor mámorukból magukhoz tértek, egy szál pendelyben találták magukat az erdőben - a karavánnak pedig se híre, se hamva. Úgy elpárologtak, hogy sohasem bukkantak a nyomukra. Elvegyültek a környéken kóboroló többi nomáddal…