Ez évbe, többször is próbálkozott a tavasz a hosszan uralkodó telet elkergetni, de az mindág visszavágott egy kis hó záporral, fagyal, vagy viharos hideg széllel. Ezen téli fegyverek, végül is engedtek a naptári napok és a tavasz első hírnökének megérkezésével, átadván a hideg fagyos telet, a tavasz simogató, lassan felmelegedő, napsütötte napoknak.     

     A kora tavaszt hirdető hóvirág csokrok is megjelentek az alkalmi árusok kosarában. Szépen elhelyezve, hogy piacos legyen, s így lettek áruba bocsátva, a ref. templom előtti járdaszegletén, az ücsörgő, alkalmi virágárusok által, akik nagy szájjal kínálták portékájukat.

    Ugyan a kora tavaszi nap odasütött a templomelőtti járdára, de a huzatos főtér, csak vörösre színezte az árusok kezét, amelyeket közbe-közbe a szájukhoz vittek és meleget fújtak rá, majd öszedörzsölték a tenyereiket, így próbálták fel melegíteni szabad végtagjukat, és egyhelyben állva, a lábukkal szorgalmasan döngölték a földet maguk alatt, mert a lábuk is fázhatott, az elnyűtt lábbeliben..

        Amilyent feléjük közeledtem, egymást túl kiabálva kínálták a portékájukat, amelyet az ébredő természet varázsolt a napsütötte közeli dombok oldalára, ahonnan az élelmes, szemfüles népség csokorba szedte, és a városba behozva megvételre kínálta.

   - Úrficska vegye meg már édesanyjának, csak 50 banit kérek csokronként, biztosan megörvend, mert ma nők napja van.

      Hát én nem virágot venni mentem, csak a kíváncsiság vitt a virágos kosarak felé. Viszont az is igaz, hogy meglepetést fogok a hóvirággal okozni, és biztosan meg fog örvendeni édesanyám, a tavasz első hírnökének, annál inkább, mert ma nők napja van. A fiatalabb cigánylány élelmesebbnek látszott, mert ő két csokrot nyújtott felém, amíg a másik idősebb két nő csak egy-egy csokrot szorongatott a kezükbe.

    - Úrficska tőlem vegyen, mert az én csokraimba több van, és a virágok is szebbek, ajánlotta portékáját a fiatal cigánylány.

     - Már ott voltam a virágárusoktól körbe véve, akik egy biztos vevőt szimatoltak bennem, közben arra gondoltam, hát az óvó néninek, aki keresztmamám is volt, neki is vehetnék egy csokorral. A fiatalabb lányhoz fordultam és amilyen határozottan csak tudtam megszólaltam:

    - Kérek három csokor hóvirágot, - de én választok, tettem hozzá.

    - Tessék, csak, tessék, mind frissek, szépek, nekem mindegy, hogy melyiket válassza az úrficska.

    - Szemrevételeztem a virágcsokrokat és gyorsan választottam, három csokorral, majd odanyújtva a kezembe tartott virágcsokrokat, a másik kezembe szorongatott egy lejest kivettem a zsebemből és mondám:

    - Nekem, ez a három csokor kell, egy lejért!

    - Ohó, azt már nem! Szólalt, meg rikácsolva a virágárus lány, a hízelgő mosolyt eltüntetve arcáról, és már akarta is kivenni a kezemből a virágcsokrokat, amikor a mellette álló idősebb cigányaszony rá szólt:

    - Add oda te leány, ne rontsd el az üzletet, hisz ő az első vásárosod!

Én görcsösen szorítottam a virágcsokrokat, mint ha azok meg akarnának szökni a kezemből, és a másik kezembe tartott papír egylejest lobogtattam a cigánylány felé, aki csúnyán rám nézet, de a pénzt elvette.

     - Hát ez sikerült! Fordultam meg gyorsan és indultam vissza édesapám raktárba, közben gondolkoztam, hogy a kialkudott harmadik csokor hóvirággal mit kezdek, kinek adhatom? Hamar visszaértem a raktárba és édesanyám gyorsan megkérdezte:

     - Hát nem mentél el már az óvodába? Mi történt?

     - Én szó nélkül a hátam mögé eldugott virágcsokrokat elővettem és édesanyámnak átadtam egyet belőlük, mondván.

       - Nő napi ajándék, fogadja sok szeretettel. Mondhatom elkerekedett a szeme édesanyámnak, és magához vont, megölelt és puszit nyomott az arcomra, majd a könny cseppjeit kezdte letörölni, ami gyorsan egybe fojt, és nem akart megállni, a mosojgó arc ráncaiban. Közben édesapám is belépett az irodába. Hirtelen nem tudta mire vélni a látottakat, a könnyező édesanyám, és engem, aki már az óvodába kellett volna legyek, de gyorsan váltott az esze, mert a kezembe tartogatott virágokra mutatott és megkérdezte:

        - S a másik két csokrot kinek szántad fiacskám?

      - Hát keresztmama óvó néninek, és - és neki nyújtottam a csokor hóvirágot a most belépő szép fiatal számlázó lánynak, aki igen csak meglepődött, és ezt nagyon ki is mutatta.

      - Ugyan biz’ mivel érdemeltem én ki ezt a csokor virágot?

      - Hát te is nő vagy, akkor én rád gondoltam, neked is vettem, és már kacagtak is mind a hárman.

      - Na igen csak fiatal gavallérod került, jegyezte meg édesapám.

      - Én köszönöm szépen a virágot, és megkérdem, hogy húsvétra van-e kölni vized?

      - Kérdőleg néztem édesanyámra.

      - Még nincs, de majd veszünk, jegyezé meg édesanyám.

      - Hát ne vegyenek, mert én fogok adni egy üveg kölnit.

      - Köszönöm szépen, és én már indultam is az óvodába.

      - Keresztanyám is nagyon meglepődött, amikor a csokor hóvirágot átadtam neki, legalábbis úgy tűnt nekem, de a puszit tőle is meg kaptam, egy buksi simogatással megtoldva.

   Jól indult a napom, de jól ám, mert a nagy szünetbe, miután meg ettem a   lekváros kenyerem, keresztanyám magához intett, és a táskájából elővett egy kis dobozkát

     - Vegyél el két bon - bont, de ne egyszerre edd meg, össze se rágd, hanem sokáig szopogassad.

      - Hát szopogattam a nem mindennapi édességet, nagy cuppogtatások közepette, hisz  ilyen finomságot se kaptam minden nap, és a ragadós-édeskés íz nagyon klappolt nekem.

      Az óvodából egyenesen haza trappoltam, és alig vártam, hogy a nyakamba akasztott ajtó kulccsal, - amit csak az idén kaptam nagy bizalmasan szüleimtől- az ajtót ki nyissam és a csupor vizet meg ihassam. A cukorkától meg a sok szaladgálástól igen csak pippem szökött.

    Vissza záram az ajtót és kimentem a nagy közös udvarra, aminek egy részébe a házi gazdáék pityókát termeltek, meg veteményes is volt hagyva a négy család részére. Lassan - lassan a szomszéd gyerekek is kezdtek ki szállingózni az udvarra játszani. Ma közös meg egyezéssel, előre rabló-pandúrost játszottunk, majd belefáradva a sok rohangászásba, küzsdölődésbe, a lányokat is bevonva a játékba ipics - apázni kezdtünk.

        Én számoltam ki a hunyót, ami nagyon egyszerű kis mondókából állt:

        Én elmentem a pincébe

        Vajat csipegetni,

        Utánam jött az apám,

        Bottal veregetni.

        Nád közé bújtam,

        Nádsípot fújtam,

        Az én sípom mind ezt fújta:

        Di, dá, dú..

        Te vagy az a nagyszájú

      Már az első kiszámolásnál kiestem, és ennek nagyon örvendtem, mert egy nagyon jó búvóhelyet találtam, és biztos voltam, hogy elsőnek a hunyó nem fog engem meg találni, hogy majd én legyek helyette a kereső. Sejtelmem beteljesült. Két –három játékot is, játszottunk, de egyik hunyó se talált meg. Az idő is hamar eltelt. Szüleim hazajöttek a munkából. Az ajtót zárva találták, és halottam, édesanyám megjegyzését:

      - Vajon hol lehet, ez a jóféle fiam? Nem látom az udvaron sehol. Kéne ebédelni. Hát én ott gubbasztottam tőle három méterre a pléh fürdőkád alá bújva, de meg se moccantam, mert még hunyó nem került a következő fordulóra.

      - Tedd oda a levest melegedni, én meg egy cigarettát elszívok és figyelem, hogy honnan kerül elő a kis tekergő, vagy valamelyik cimboráját meg kérdem, mert ők biztos látták, tudják, hogy merre lehet. A búvócska. a játék elején volt, és történetesen Imola volt a hunyó, aki a diófa törzsétől kiabálta el magát, miután tízesével ezerig elszámolt:

      - Aki bújt, bújt, aki nem, nem de én megyek!

      - Ahá, ezek búvócskát játszanak, biztosan itt bujkál valahol, szólt be édesapámnak édesanyám, s azzal rá ült a fürdőkádra, tovább szíva a cigarettát és szemlélve a játék kimenetelét.  Szerre szinte mindenki előkerült, de én sehol se voltam. A leves is hamar megmelegedett a gyorsfőzőn.

      - Te Jenő, ez a gyerek sehol sincs, lehet ő nem is játszik búvócskát, valahová elcsavargott az ebadta.

      - Hu-hu jött a válasz a fürdőkád alól. Lett is erre egy nagy sikolytozás, ami édesanyám száját hagyta el, majd perelni, szidni kezdett.

      - Nem szégyelled magad, hogy anyádat így meg ijesztetted, hátha szív infarktust kapok? És meghalok?  Na gyere csak elő, mert mindjárt meg kapod a jussodat.

        Restelkedve bújtam elő a fürdőkád védelméből, és a fejem a nyakam közé húztam, mert tudtam, hogy tasli nélkül nem úszom meg. De megúsztam, mert nagy zajongva a játszópajtásak is mind a tornác elé csődültek, és jó ízűen nevettek, hogy senki se gondolt e remek búvóhelyre, amit most már mindenki tud, tehát ha a hunyó előre itt fogja keresni a búvót, akkor biztosan ki fogja tudni ütni. Hisz amíg a búvó a kád alól ki kászolódik addig már a hunyó ki is ütötte, vissza érve a diófához, annak törzsét ütlegelve: - Ki vagy ütve és mondja a nevet többször is jó hangosan, hogy mindenki halhassa.

         Somfordálva mentem be a lakásba, kezet mostam és még mindég a nyaklevestől tartva, ami elmaradt, asztalhoz ültem ebédelni.

       - Mond csak fiacskám, hogyan jutott eszedbe, hogy egy idegennek virágot végy? Mire fel volt ez a gesztus? Lettem kérdőre vonva édesanyám által, majd folytatta.

      - Honnan volt nálad pénz virágra? Mennyit fizettél a három csokor hóvirágért?

       - Hát, az este a malackába gyűjtött aprót megszámoltam, és több mint egy lej volt benne. Egy lejt magamhoz tetem, hogy vegyek két bélyeget a takarék- könyvecskémbe. Innen volt a pénzem.

     - S a virágvásár? Kérdezte édesanyám, de már enyhültebb hangon.

     - Ötven banit kértek egy csokor virágért, de te hármat vettél, az nem egy lejbe került, szól közbe édesanyám.

     - De igen, mert én három szép csokrot választottam, egyet ráadásnak gondoltam, és mivel én voltam az első vásáros ideadták nekem. Igaz a harmadik csokor virágot még nem tudtam kinek, fogom adni, de azért rá alkudtam. A raktárba, amikor bejött a szép néni és úgy rábámult a virágra, akkor csak úgy jött, hogy neki is adjak egy csokrot.

      - Értem én ezt, kapcsolódott bele a beszélgetésünkbe édesapám, aki közben a tányér levesét bekanalazta. 

      - Az alma nem esik messze a fájától – példázódott, majd édesanyámra nézett.

      - Ezt meg, hogy érted? Úgy, hogy vér vízzé nem válik!  Ez már nekem is kezdett érdekes leni. Figyeltem de közbe mertem befelé a kihűlőben lévő paradicsomlevest.

      - Édesapám fel állt az asztaltól és a másodikat hozta, ami már igen csak megmelegedett a gyorsfőzőn, közben válaszolt édesanyám kérdésére.

      - Először is, biztosan a gyermek megfigyelte, ahogyan vásárolsz, alkudozol a piacon és téged utánozott. Hisz utoljára együtt voltatok piacolni és te mondtad el nekem, hogy három csomó murkot vettél, kettőnek az árából, mert a harmadikat ki alkudtad a kettő mellé.

      - Hát ez igaz, ismerte be édesanyám, és kérdően nézett én rám, aki szótlanul ültem az üres leveses tányér előtt.

      - Na meg a másik, biztosan a vérében van az üzletelés, ami kezdetnek nem rossz ugyan de majd meg látjuk, mire viszi az életbe a fiunk, fűzte hozzá édesapám

 - Közben az édesanyám tányérjából is elfogyott a leves. Jöhetett a pityóka tokány, amit én nagyon szerettem, de, csak ha volt hozzá kompót. Hát volt, mert édesanyám bőven tett el az ősszel perpence szilvát, ami az esztelneki kertünkbe termett.

       - A délutáni órák hamar elteltek. Amilyent besötétedett, édesapám bekapcsolta a rádiót, és rá hajolva keresgette a kedvenc adóját, ahol csak mindég beszéltek. Én bosszankodtam, mert én zenét szerettem volna hallgatni.

       - Vacsorázás után, édesanyám folytatta a kézimunkázást, és nagyon suttogva beszéltek, de valahogy ez engem nem érdekelt, én jól el voltam a rajzos füzetemmel, ami már lassan kezdett betelni.  

  - Édesanyám lefekvést fújt, de valahogy nem jött álom a szememre, és a mai történteken gondolkodtam el. Furcsállottam szüleimnek az ebédnél az egymás közti magyarázkodást, amit nem tudtam mire vélni, de nem is sejtettem, hogy a mai sorozatos tetteimmel a nagybetűs életiskolának az első leckéjéből sikeresen vizsgáztam, és ez a tény volt egyik a másik tudtára adva.

- Közben figyeltem a plafon alatti kétarasznyi árnyékot, amely mind a négy falon jelen volt, és aminek az alján, körbe – körbe egy fáradhatatlan babszemnyi futó árnyék körözött. Néztem-néztem, de nem jöttem rá, hogy az mi is lehet. Fél álomba voltam szenderülve amikor, a hallottam, hogy édesapám nevemen szólít:

- Ernőke, az idő amilyent fölmelegedik, hamarosan költözni fogunk, ugyan nem messze, de édesanyádnak közelebb lesz a munkahelye, te meg más játszópajtásokat kapsz, hisz úgy is az ősztől már mész iskolába.

- Hát ez lett volna a nagy suttogó esti beszédnek a titka?  Ha most meg mondták, akkor, miért kellett titkolózni? Ezt gyerekfejjel nem fogtam föl, csak később jöttem rá, hogy egészen másról volt szó, nem a költözésről, hisz 1957 tavaszát írtuk, és édesapám nem ok nélkül hallgatta a „beszélő bácsit” a rádióba esténként, amit annyira lehalkított, hogy a fülével rátapadt rádió hangszórójára, így a beszédet csak ő halhatta..

Kézdivásárhely

2014 III 18                                                                          Beke Ernő.