Mennyire organikus is ez a város! Észak-déli tengelyén legfelül a szellemiséget képviselő egyetem, középen – fókuszában a Nagytemplommal - a lelkiség sávja, alul pedig a testiség territóriuma (egykor a Dohánygyár is itt volt!).

S minduntalan szobrokon akad meg szeme. Mily szépen is rajzolják ki a város gerincét – tűnődik. Előbb a nagy történelmi sorsfordulók szobrait, emlékművet szemlézi: ’56 és a világháborúk, majd Trianon, központi helyen szabadságharcaink mementói, végül lent a tragikus bombázás emlékoszlopa. Visszafelé irodalmunk nagyjai szegélyezik útját: Petőfi, Szabó Lőrinc, Csokonai, Kölcsey. Együtt lélegeznek a várossal! S hiába rendelt egykor kultúrpolitikai akarat szoborrezervátumot a Nagyerdőre, máig nem érzi-tudja magáénak Debrecen, mert testidegen, dísz csupán, olyan, mint angyalhaj a karácsonyfán (kedvenc Ady-szobra méltatlan sorsát sajnálja leginkább atyánkfia). És ami nem lélegzik együtt, ami nem szervül, ami nem a tartását erősíti, azt bizony előbb-utóbb kiveti magából a város - a rendszerváltó igyekezet elsőként tüntette el így Lenin szobrát meg a Tanácsköztársaság emlékművét, s a Pátzai-féle felszabadulási emlékmű is - sajátos metamorfózison átmenve – negyedfordulatot vett a főtér sarkán. Debrecenben végül mindig minden a helyére kerül, s csak a maradandó marad...

Atyánkfia szereti az új főteret is - neki ugyan nem hiányzik a díszkút sellője! -, de fájlalja, ha városa műremek címerét lábbal-kerékkel „illetik”.

Álmaiban továbbgerincesedik Debrecen: Kossuthtal szemben, a sete-sután terpeszkedő ivókút helyén, Széchenyi szobra emelkedik, átellenben, hol épp egy hajléktalan mossa lábát a másik kútnál, Gulyás Pál meg Tóth Árpád álldogál. S nyakas kálomistaként azért valahol helyet szorítana – mert ő is szobrot érdemel! - gróf Csáky Imrének, aki másfél évszázadnyi pauza után hozta vissza a katolicizmust Debrecenbe. Arról is álmodik még, hogy…