A vihar
Novella
Írta: Benczi Attila
A szálloda ebédlőjében meglepően kevesen voltak. A bárpultnál egy idősebb hölgy üldögélt, narancslevet szürcsölgetett. Az asztaloknál egy fiatal pár, inkább egymással voltak elfoglalva s nem a kezükben tartott menülistával, emiatt a pincérlány eléggé ideges arccal toporgott mellettük. Egy félórás várakozás után erélyesen rájuk szólt:
- Elnézést! Jó lenne már választani, mert nemsokára bezár a konyha!
A srác felkapta a fejét, tekintetében villámok cikáztak, de a hangja lágyan, simogatóan udvarias volt.
- Elnézést kérünk, de ma reggel házasodtunk össze - mosolyogva folytatta. - Remélem te is férjhez mész majd, feltéve, ha lesz valaki, aki elviseli a természetedet - s ezzel a kezébe nyomta a menülistát. - Egy üveg pezsgőt kérünk! Ja, a többit rád bízzuk.
Mondatát alig fejezte be, amikor nagy erővel kicsapódott az ebédlő üvegajtaja. Az ijedségtől a narancslevet szürcsölgető idős hölgy majdnem lenyelte a szívószálat. A fiatalok és a pincérlány megbabonázva figyelték az ajtót. Hirtelen ordítva berontott egy harminc év körüli, középmagas fehér férfi.
- Szép esténk van kedves! Kaphatnék egy tüzet? – lépett oda vigyorogva a konyháról éppen kijövő pincérlányhoz, szája sarkából kilógó cigarettával az üvöltöző férfi.
- Elnézést kérek mindenkitől. A nevem Mors (szerző megjegyzése: az álom, elalvás és halál istene), a szálloda zongoristája. Eközben a fiatal pár már kivonult a teraszra, a bemutatkozást már nem hallották csak a felcsendülő varázslatos zongora dallamát.
Ott ültek a teraszon, ketten. A zene lágy ritmusa közepette eleredt az eső, mintha dézsából öntötték volna, úgy zúdult rájuk, mindent elmosva. Csak ültek, szemük sem rebbent. Az esővíz zaját hosszú percek után telefon csörgése törte meg. A fiú megszólalt:
- Csörög. Fel kellene venni - nem nézett se jobbra, se balra, csak mereven előre.
- Igen, felveszem - mondta lány és kivette a telefont a zsebéből. - Haló!- elismételte vagy háromszor, semmi válasz. Az arcán nem látszott semmilyen érzelem, nem csodálkozott, nem bosszankodott. Ugyanazzal a mozdulattal visszatette a telefont a zsebébe.
- Ki volt? - kérdezi a fiú.
- Senki - a válasz röviden szólt. És ahogy az "i" a szó végén elhangzott, széthullt az esőcseppek kopogásának visszaverődő hanghullámaiban, egy erőteljes zaj elsepert mindent. A zajt egy becsapódó villám okozta. A fiú hirtelen felugrott és a lány felé nézett, de nem látta. Ahol ült, csak a telefon képernyője villogott. Az égen a felhők egyre sötétebbé váltak, a vihar tombolt. A zongora billentyűi maguktól mozogtak és csak játszották megállás nélkül Beethoven, Opus 31, no. 2: Zongoraszonátáját, a No. 17 d-moll „Vihart”.
A fiú egyedül maradt a pezsgővel. Mors magával vitte a lányt.