Jöjj el, Uram!

Várakozni jó. Izgalmas. Feszültséggel teli. Szemed lélegzetvisszafojtva a puska távcsövének  fénynyílásán, ujjad remegve tapad a fegyver ravaszára, hogy elsüthesd, ha előbukkan a vad.

Vendéged érkezik. Rég nem láttad. Külföldön volt évekig. Már szólt. Bejelentette. Nyugtalanul jársz fel s alá, egyre gyakrabban pillantasz órádra kényszeredetten, heves szívdobogással kémleled az utat, hol jönnie kell. Kíváncsian nézel ki az ablakon, minden nesz, csengőhang az ő érkezését sietteti. Szavakat ismételsz magadban, s lélekben már rég átölelted. Boldog vagy. Rendbeszeded magad, igazítasz még egyet nyakkendődön, tükröd segít, hogy sminked-frizurád rendben legyen. Már kopogtat, hallod a lépteit. Üzenetrögzítőd jelez: itt vagyok...

Gyermeket vársz. Szívet melengető az örmhír. Micsoda jóleső érzés. Már csak ezért megérte élni. Virágot veszel. Ólomsúllyal nehezülnek rád a percek a kórház folyosóján. Hallod, ahogyan felsír. Aztán nyílik az ajtó. Az asszisztens kiszól: tessék bejönni...

Nyertél. Állást, díjat, egzotikus kirándulást, pályázatot. Jelezték is emilen. Érte jöttél, hogy átvedd.  Vannak mások is, sokan. Állsz a sorban, s már-már siettednéd az időt: ne csigázzatok tovább. Aztán a hangszóró hangja töri meg a feszült csendet: szólítanak. Hallod a neved és bemész. Taps, elismerés, virág. Igen, ez neked szól. Szinte kiszökik a szíved a helyéről. Ez kész csoda. Bizony, ezt is megérted.

Várakozni nem jó. Idegőrlő. Legszívesebben kihagynád, vagy legalábbis lerövidítenéd az utat a megvalósulásig. A pillanat érdekelne, de az odáig vezető út nem.

Élet s halál közt, akit szeretsz. Nem sejtetnek jót a tünetek. Az orvosok is tanácstalanok.  A vizsgálat eredménye késik. Torkodban „galuska”. Tördeled ujjaidat és verejtékezel. Arcod összerándul a kíntól. Keserű perceid óráknak tűnnek. Aztán megjön a diagnózis. Együtt kell élned a kereszttel.

Igazságtalanság ért. Perre mentél s már-már nyertél. De az ügy elakadt. Fellebbeztél. Bonyolult a kérdés. A törvényes igazságosztás útvesztői felmorzsolják maradék türelmedet. Már nem is nagyon gondolsz rá. Legszívesebben elfelejtenéd, vagy bele se fogtál volna. Kilátástalan lett minden. Vesztesnek érzed magad. Átvertek, kihasználtak. Elfogytak körülötted a fények, és óriásira dagadtak az árnyak. Imádra nem érkezett válasz. Hallgat az Ég.

És akkor onnan jön segítség, ahonnan nem is vártad volna. Az adventben csak derengő, de aztán egyre nyilvánvalóbban Felkelő Nap-Krisztus fénye bearanyozza életedet.

Minden Advent egyszersmind emlékezéssel telítődött készülődés. Várakozás arra, ami már beteljesült, csak nem vettük észre. Noha sokszor kimerülünk a várakozásban, noha minduntalan sürgetnők, noszogatnók az Urat, jöjjön már, ne feszítse tovább a húrt, mégis, közben tanulunk. Alakulunk. Megértjük, hogy nem érett, felnőtthöz illő a toporzékoló követelőzés. Ehelyett csendbe merülve lassítsuk le a külső pörgést. Az évszakok váltakozó ritmusa is segít az elcsendesedésben. Figyeljünk befelé. Figyeljünk egymásra. Szavaink teljenek meg igazi, hiteles tartalommal. Párosítsuk őket a gondoskodó szeretet tiszta gesztusaival. Tartsuk nyitva  szívünket. Élesítsük lelki antennáinkat, hogy az isteni jelzésekre,  – amelyek  egy meglátogatott betegtől, vagy hozzánk közel álló de elhanyagolt testvérünktől jönnek –, azonnal „vevők” lehessünk. A tevékeny készülődés sok örömet tartogat, melyek, mint a mikulási ajándék, el vannk rejtve, ezért keresni kell őket...

 Vegyük észre, hogy, amire úgy áhítozunk, amit még el-, meg-, vagy bevárnánk, az épp most történik. Ahogyan a Kis Herceg rókájával kellene viselkednünk, ahhoz, hogy megszelidítsük: mindennap üljünk hozzá egy  kicsit közelebb. Pilinszky írja: „Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel sem kevesebb annál, amire vár...”

Jöjj el, Uram, Jézus!

sp