Kissé cuppogós idő volt. Ott ült a piaci asztal mögött és csak nézte az embereket amint vászonszatyraikkal sétálnak az árusok között, lehajtott fejekkel, sietve, fürkészve a portékát.

    Csak ült és semmi kedve nem volt arra, akárki megszólítsa. Emlékezett most időkre, olyan jó régi időkre mikor olyan erős volt a boldogság érzete, gyermekként a templombamenet is öröm volt családostól, a közös ebéd hangulatos és gondmentes, a semmittevés is boldog volt és senkit sem emésztett a holnapi nap feszültsége, idege. Régi idők decemberei jutottak az eszébe, gyakorta havasak, nem mint a mostaniak, nedvesek, cuppogósak, ridegek. Csak ült és emlékezett mekkora élmény volt mindig, édesapja este hazajött és valami boldogságot hozott haza magával, melyet fáradt tagokkal elővett régi de tartós bőrtáskájából. Volt már úgy, hogy nyáron gyümölcsöt, télen jobb napokon fa játékot, talán könyvet. A piacon dolgozott mint szekeres és általában nagyobb kereskedőknek meg gazdag vásárlóknak segített az árút hordozni. Nem keresett a legjobban, de gondja mindig volt arra, főleg vasútról jött árusoktól olyan árut kérni cserébe melyet gyermekeinek vihetett....

-    Hahóó ! Itt a krumpli, ezajóó ! - üvöltött fel mellette egyik árus fiú, ez kissé kizökkentette gondolataiból, eszébe jutott, ma semmit nem adott még el. A szürke piac asztalain vegyesen állott most is az árú. Itt ott pincékből felhozott zöldségek, gyümölcsök színes halmai tarkították a krumplihegyek színtelen monotonságát. Az emberek keveset alkudoztak ma, mindenki sietett, és ha bárki a fent tornyosuló felhőket nézte, igencsak akaródzott neki hazamenni mint itt tölteni az időt.

     Mai nap erősen zajos volt ez a piac, szokatlanul, pedig az emberek szinte alig beszéltek, mindenhol valami nyikorgott, sistergett, itt ott edények csörömpöltek. Valaki megállott az asztalánál és alkudozás nélkül fizetve elvitt tőle három kötés tormát meg három kupa diót. Ilus, miközben gondolatait próbálta összeszedni, hogy a pénzt megolvassa, a vásárló kislányát figyelte, ki egy hatalmas narancsot tartott arca előtt és azt szagolgatta csodálkozva, míg anyja a diót szedte kosarába. Emlékezett, egyszer hozott az apjuk narancsot. Csak úgy nézték, forgatták és csodálkoztak, vajon, hogyan kell ezt megenni. Öten voltak testvérek, és napokig nem merték megbontani azt a narancssárga csodát, csak úgy vigyázták, mindig felváltva őrizték. Végül akkor eljött az Advent első vasárnapja és édesapjuk gyakorlott kézzel, megbontotta nekik, héjját virágsziromként hántva le. Olaszországban harcolt az öreg, sokszor napokig csak ezt ettek, ismerte jól.

    Margit kezében két dió volt, csak ült az asztal mögött dideregve és ezekkel játszott. Ő mikor gyerek volt, igazi ünnep volt az Advent. A gyertyákat a harangozó készítette. Mivel ő volt a nagyobb, mindig őt küldték gyertyákért. Fenyőágat a fiuk szedtek mindig a városszéli erdőben, jó alkalom volt együtt menekülni otthonról, és délig bujkálni a fák között templomba menet előtt. Emlékszik, akkora öröme volt abban, hogy az adventi koszorút odatették az asztal közepre, és apjuk mindig ilyenkor imát mondott, a bajsza csak úgy remegett a nagy áhítatban, A koszorú közepébe diókat helyeztek el, ez volt a díszítés, és izgalommal számolták, mikor fog égni a negyedik gyertya, hiszen akkor karácsonyfa és töltött káposzta illata lepte el mindig a szobát, és mesés ünneplés kezdődött mindig, új rend ruha, vastagkötésü könyvek kerültek elé a karácsonyfa mögül. Áhítattal gondolt ezekre az időkre és üresen nézett maga elé.

    Idén lett hatvanegy éves. Vásárra megszokásból jár most is, nem keresett magának kímélőbb munkát ezidáig mert ő már csak ehhez szokott. Mindent megtermel, és annyit keres belőle mennyi épp elég neki. Gyermekei messzire vannak, Kanadába költöztek 89 után azonnal. Nem bánta, hogy nem ment el, neki ez a kicsi piac úgy hiányzott volna, mint ez az egész város, tornyaival, templomaival együtt. Itt, a piacon sosem érezte magát egyedül, sosem gondolt arra, hogy mennyire telik az idő, itt mindig úgy érezte, részese ennek a világnak.

      Hirtelen megfogta a két kosarát és mindent elkezdett belepakolni. Dél sem volt még, ám akkora vágy fogta el a régi emlékek végett, nem bírt többé a gondolattal. Édes gondolat bájos zamata lett úrrá testén és elméjén. A két diót zsebre tette és az eladott torma árából két narancsot vásárolt a török férfitól, majd a virágosnak otthagyta a megmaradt diót cserében egy adventi koszorúért. 

Elindult a macskaköves utcán fölfele majd hirtelen letért egy másikon. És csak ment ment ezen lefele, hosszan a kopasz hársfák alatt. Nyitva volt a könyvesbolt és vásárolt onnan négy gyertyát. Fehéret, tekertet. A főutcán átment keresztbe és végül a város másik felében megállott egy zöld kapu előtt. Benyitott. Testvére épp az udvart seperte, a sok eső leverte az utolsó leveleket is a fákról, azokat szedte össze. Megörvendtek egymásnak, már rég nem találkoztak. Talán novemberben a temetőben, mikor világítani szokás.

-   Szervusz Misi, gyere. Hoztam valami szépet. Gyere ! Hagyd a seprűt, gyere menjünk be. Mondta és nagy izgalommal lenyomta a ház ajtajának kilincsét. A házban csend volt, innen is kirepültek a gyermekek külföldre. Nem várta be testvérét, cipőstől odament a viaszosvászonnal letakart konyhaasztalhoz és elévette a koszorút, annak fonásai közé helyezte a négy gyertyát és miután megtalálta a gyufát a kemence oldalán, meggyújtott kettőt belőlük, hiszen már második vasárnapja ez az Adventnek. Nézte elégedetten a két égő gyertyát. Hallotta mint mögötte, Misi épp belép a folyosóra hosszas lábtörlés után. Hallotta mint lehúzza lábairól a csizmákat és mint lépik be a konyhába. Szótlanok voltak. A két gyertya, melyek pont úgy néztek kint mint gyerekkorukban, békésen égtek. Melegséget árasztottak és az idő mintha megállott volna kicsit. Diadalmasan nyúlt kabátja zsebébe és ránézett testvérére :

- Nézd mit hoztam ! Azzal a két diót beletette a koszorú közepébe és az egyik narancsot odaadta Misi kezébe.

A központban megszólaltak a templomok harangjai. Ők már félórája csak ültek a nagy csendben, könnyek csillogtak, emlékek fájtak kellemesen, narancs illata lepte be a konyhát és magukban imádkoztak, hogy mikor a negyedik gyertya is égni fog, talán a gyerekeik is látni fogják ezt. A reménység ünnepe legyen áldott minden olvasó szívében.