HARMATOZZATOK!

-adventi történetek-

Őszintén vágyakozni az után, ami a miénk... Várni arra, aki már eljött... Pilinszky János gondolatai örökös adventi téma.

Kinn kövér pelyhekben hull a hó, szobámban kámforolajtól friss a  levegő. Olthatatlan vágy ég bennem az Eljövendő után. Gyere Uram, mire vársz? Nem látod, hogy várlak? Érzem hiányodat...

De hiszen itt is vagy. Téged akarlak, amikor várom, hogy rám nyissanak, ha elvárom, hogy megértsen valaki, Rád találok, amikor csillogó szemekbe tekintek.

Most is kaptam tőled négy hetet. Mint kisgyermekek, akik jászolodhoz naponta egy szalmaszálat gyűjtenek, hogy meleg legyen karácsonyi fekhelyed, naponta kellene „ráállnom” egy bűnre, egy idegesítő rossz szokásra, hogy felhagyjak velük. Bűnmentes napot kellene kezdeményeznem legalább magammal, legalább ma, s aztán holnap is újból. Kerülve még a  bocsánatos bűnöket is. Hiszen ez nem negatív állapot lenne – a bűn hiánya –, hanem a tisztaságé, a jótettek napja, a boldogságé. Hátha megszűnik a belső sötétség. Hátha Betlehemi Csillagod lelkemet is átvilágítja, s akkor az tündökölni fog. Fagyos szívem meg felolvad a Te szeretetedtől.

Történeteket olvasgatok. Humorosak, mosolyogatók. Nem tudom megállni nevetés nélkül. De aztán elkomolyodom. Mindenik más „műfajú”, valahogy azonban egy dolog mégis közös bennük. Vajon mi?

Erről hadd gondoskodjanak ők maguk. Tegyék gyümölcsözővé adventi készületünket.

♦ Egy szegény falusi öregasszony, akinek megdöglöttek az állatai, elment a paphoz, hogy segítsen rajta. {1} Én is szegény vagyok, mondta a pap, nincs mit adnom neked. De adok egy jó tanácsot: próbálj gyógyítani ráolvasással. Az Úr majd megsegít, az emberek pedig fizetnek érte. De atyám, én nem értek a ráolvasáshoz, felelte a néni. Pedig az egyszerű, mondta a pap, odahajolsz a beteg fölé és elmondasz pár Miatyánkot. Ha segít: jó, ha nem segít, az is jó –, te bízzál Isten kegyelmében. Az öregasszony megköszönte, hazament és megfogadta a tanácsot. Rövid idő múlva neves gyógyító asszony-híre kelt, messzi földről hozták hozzá a betegeket. Újra lett tehene, malaca, baromfija. Egy nap megbetegedett a pap, tályog nőtt a torkába, nem tudott nyelni. A hívei serényen felrakták a félholt papot egy szekérre, és elvitték a híres javasasszonyhoz. A néni drukkolt, nehogy a pap kinyissa aszemét és ráismerjen, de azért kezdte mondani a Miatyánkot, a végén hozzátette az elmaradhatatlan formulát is: Ha segít, jó, ha nem segít, az is jó.” A pap amikor ezt meghallotta, kinyitotta a szemét, elnevette magát, s úgy nevetett, hogy torkában felszakadt a tályog, kifolyt belőle a genny – és meggyógyult...

♦ Volt egyszer egy ember, akit nagyon szerettek a falujában, mert mindig mesélt nekik.{2} Reggelenként kiment a faluból, és amikor este hazatért, a falu valamennyi lakója köréje sereglett és így kérte: „Mondd el hát, mit láttál?”

„Láttam az erdőben egy faunt, amint apró tündérek csoportjának táncot fújt furulyáján.”

„Mondd tovább, mit láttál még?” – biztatták az emberek.

„Mikor a tenger partjára értem, láttam három szirént a habokon, amint zöld fürtjeiket arany fésűvel fésüllték...”

Az emberek hálásak voltak neki meséiért.

Egy nap, mint minden reggel, kiment a faluból. De mikor a tengerpartra ért, íme három szirént látott, akik zöld fürtjeiket arany fésűvel fésülték. És mikor tovább ment és az erdőhöz ért, látott egy faunt, aki tündéreknek táncot fújt furulyán.

És mikor este hazatért a falujába, és az emberek, mint rendesen, így kérték: „Meséld el, mit láttál?” – ezt felelte nekik: „Nem láttam semmit.”

♦ Ínycsiklandozóan habzott a frissen facsart gránátalmalé, ahogy az arab fiatalember a műanyagpohárba csorgatta.{3} Egy sékelt kért érte. Sápadt, izzasztó meleg fojtogatta a kairói bazárt. Odébb, egy eukaliptuszfa árnyékában múlatták az időt társai: kártyáztak. Tizennégy év körüliek lehettek, a fiatalabbak ugyanis anyjuk oldalán cipelték a kosarakat, ellátták a tevéket, szamarakat, apjuk és bátyjaik helyett végezve a férfimunkát. A bazársor másik oldalán hámló falú, piszkos műhelyben rézműves görnyedt plakettje fölé, nagy fejű fakalapácsával szorgalmasan ütögette, ínas, sötét testén szinte világított az izzadságfoltos, hajdan fehér trikó. A szomszédos kávézóból élénk csevegés hallatszott ki: kreol bőrű férfiak tanyáztak ott csapatokba verődve, dominó, dámajáték, sakk csattogott. A kereskedők standjuk előtt szunyókáltak. Ebben a pillanatban felvonyított a müezzin. Az asztaloktól felugráltak a fiatalok, a kereskedők felszedelőzködtek, s a kávézóból is kitódultak az emberek, valamennyien a közeli imádkozóhely felé siettek el. A rézműves elmerülten kalapált tovább, s a fiatalember rezzenéstelen arccal csorgatta a gránátalmalevet a következő vásárló poharába. A nyakában arany feszület csillogott...

♦ Egy fiú balesetben elvesztette bal karját.{4} A családja, hogy feledtesse vele nyomorúságát, beíratta egy öreg japán dzsúdómesterhez. Az öreg elkezdte a fiú tanítását: három hosszú hónapot töltött azzal, hogy a fiú egyetlen fogást megtanuljon. Miután letelt a három hónap, az öreg elvitte a fiút egy versenyre. A fiú – magabiztosan legyőzve ellenfeleit – bejutott a döntőbe. Döntőbeli ellenfele egy nálánál erősebb, nagyobb fiú volt. Hosszú ideig nem bírtak egymással, ám a meccs végén a félkarú fiú visszaemlékezett a három hónap alatt begyakorolt fogásra, és ipponnal verte a nálánál erősebb ellenfelet.

Úton hazafelé az újdonsült bajnok megkérdezte öreg mesterét:

- Szenszei, hogyan lehetséges az, hogy én úgy lettem bajnok, hogy csak egyetlen fogást ismerek?

- Nézd, fiam! Te a három hónap alatt tökélyre vitted ezt a fogást. Ez a fogás olyan, hogy mindössze egyetlen védekezés van ellene: ha megragadod az ellenfél BAL karját!...

♦ Egy este a pápa magához hívatja a Művészt.{5}

Leonardo: – Jó estét, Szentatyám!

Pápa: – Szeretnék beszélni önnel az Utolsó vacsora című festményéről. Nem tetszik!

L: – A gyümölcskocsonya miatt? Gondoltam, az egy kis színt visz bele... Vagy a kenguru zavarja?

P: – Nem is láttam a képen kengurut!

L: – Ott áll a háttérben. De átfestem. Csinálok belőle tanítványt. Úgy jó lesz?

P: – Itt a probléma. A tanítványok a képen huszonnyolcan vannak!

L: – Kevés?

P: – Túl sok! Az utolsó vacsoránál csak tizenkét tanítvány volt jelen.

L: – De hátha beugrottak a többiek. Talán meghívták a barátaikat.

P: – Az utolsó vacsoránál csak a mi Urunk, és tizenkét apostol volt jelen. Ez feketén-fehéren benne áll a Bibliában.

L: – Haverok?

P: – Nem voltak!

L: – Pincérek?

P: – Azok sem!

L: – Táncos komikusok?

P: – Azok sem! Csak tizenkét tanítvány és a mi Urunk volt jelen az utolsó vacsorán...

L: – Megvan! Legyen a kép címe: Az utolsó előtti vacsora. Arról semmit sem mond a Biblia, hogy azon hányan voltak!

P: – Nézze! Az utolsó vacsora jelentős esemény volt Urunk életében. Az utolsó előtti, nem. Én egy utolsó vacsorát rendeltem magától, és azt is akarok kapni. Tizenkét apostollal és egy Krisztussal!

L: – Eggyel?!

P: – Igen, eggyel! Elmondaná, mi vezette magát arra, hogy három Krisztust fessen a képre?

L: – Olyan jól hat: művészi szabadságról még nem hallott?

P: – Egy megváltó volt!

L: - Megmondom én mi kell magának! Egy rohadt fényképész, nem pedig egy fantáziadús festő!

P: – Megmondom én, hogy mi kell nekem: egy utolsó vacsora, egy Krisztussal, tizenkét tanítvánnyal, kenguru nélkül, csütörtök délre, vagy nem kap fizetést!

L: – Maga fasiszta!...

♦ Egy várandós anya két gyermeket hord a méhében. {6}  Az egyik egy „kis hívő”, a másik egy „kis szkeptikus”. A szkeptikus azt kérdezi:

–      Te hiszel a születés utáni életben?

–      Hát persze – mondja a kis hívő. Az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk, és hogy előg erőssé váljunk arra, ami ott kint vár bennünket!

–      Hülyeség! – mondja a szkeptikus.  – Ez nem igaz! Hogyan nézhet ki a kinti, külső élet?

–      Még nem tudom – mondja a kis hívő, - de biztos sokkal világosabb, mint itt bent! És lehet, hogy a szánkkal fogunk enni, és a lábunkkal fogunk menni!

–      Lehetetlen! – mondja a szkeptikus. – A lábunkkal megyünk s a szánkkal eszünk? Itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot. Nem lehetséges élet a születés után, hiszen a zsinór már így is túl rövid!

–      Működni fog, meglátod, csak minden kicsit más lesz, mint itt – mondja a hívő.

–      Még soha senki nem tért vissza a születés után! A születés után vége az egésznek! – véli a kis szkeptikus.

–      Ha nem is tudom pontosan, milyen lesz a születés utáni élet – mondja a kis hívő, – azt tudom, hogy találkozni fogunk az édesanyánkkal, és ő nagyon vigyáz majd ránk!

–      Anya! Te hiszel egy anyában? Hol van? – kérdezi a kis szkeptikus.

–      Itt van körülöttünk, mi benne vagyunk, és nélküle nem is léteznénk! – válaszolja a hívő. Mire a kis szkeptikus:

–      Soha nem láttam még semmilyen anyát! Nincs is ilyen!

A kis hívő elgondolkodott egy pillanatra.

–      Néha, amikor csendben vagyunk, hallhatjuk, ahogy énekel, hallhatjuk szíve lüktetését, vagy érezhetjük, amikor megsímogatja világunkat! – mondja aztán halkan. – Én hiszem, hogy az igazi életünk a születés után kezdődik...

Harmatozzatok, egek!

Válogatta: sp

Jegyzetek:

1. Lénárd Sándor: Völgy a világ végén. Budapest, 2002, Magvető Könyvkiadó. In:  Fekete Vince-György Attila-Lövétei Lázár László-Molnár Vilmos: Olvasólámpa. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2015. Író a világ végén, 178. o.
2. IGEN folyóirat, XVI. évfolyam, 2004/április.
3. u.o. 2001/január.
4. u.o.  XVI. évf. 2004/október.
5. u.o. XIV. évf. 2002/november.
6. u.o. XIV. évf. 2003/június.