Szilágylompért nevét Pap Gábor művészettörténész egyik magyarságismereti előadásán hallottam először, valamikor a nyolcvanas évek elején. Ő hívta fel figyelmünket a partiumi település gyönyörű kazettás mennyezetű templomára. Irodalmi tanulmányaimból is ismerősen csengett a név - itt éltek Ady Endre apai nagyszülei.
Partiumi-erdélyi utazásaim során – pedig az elmúlt fél évszázadban jártam-keltem ott eleget! – egyszer sem sikerült felkeresnem, mert vagy nem találtam meg a hazai térképeken, vagy a román nevére (Lompirt) nem figyeltem fel. Két évvel ezelőtt igazított végre útba Nagykárolyból Zilahra menet a Wesselényi református kollégium fiatal vallástanára, s ezen örvendezve, mindjárt le is tértünk a főútról, Sarmaság után rögtön jobbra, hogy néhány perc múlva már a parókia ajtaján kopogtassunk: Áldás, békesség! Békesség Istentől! – jött a benti válasz. Szőnyi Levente nagytiszteletű úr (azóta már esperes!) derekasan állta a kérdészáport, melyet hírtelen rázúdítottam. Máskor is jártam már ott azóta, megkapva tőle a templom kulcsát, hogy korlátlan ideig s kedvemre gyönyörködhessek kultúránk e gyönyörű ékszerdobozában. Mint alább majd kiderül, nem véletlenül kedvelte Bandi úrfi éppen e templomot! Ha meglátogatta a szemközti Ady-portát - az oral history szerint - gyakran tért be ide is, s órákra bezárkózva hangosan énekelt, vagy perlekedett az Úrral. Ott-jártam után több verse került új megvilágításba, talán legjobban A nagy Cethal című, mert azt addig egyáltalán nem értettem.
Magáról a faluról meg  tiszteletes úr áldásos tevékenységéről is illene szólnom, talán majd máskor, ez alkalommal a templomot szeretném bemutatni.
Lompértot 1321-től említik az írások. Első önálló temploma a XV. század második felében épült (egy ideig Ilosva filiája volt, később önállósult). Az 1777-es nagy tűzvészben leégett, a fél faluval együtt, de már ugyanazon évben újat építettek, részben felhasználva a régi templom maradványait is. Berendezési tárgyai közül a legértékesebb, művelődéstörténeti szempontból a legizgalmasabb faragott kőszószéke és kazettás mennyezete. Miattuk emelkedik ki még a híresebbnél híresebb erdélyi és partiumi református templomok közül is! E templomban mutatható be talán legkézzelfoghatóbban a magyar népi műveltség két ágból - keresztény és szkíta-típusú – eredése (eredeztetése) majd egybeolvadása.
A 171 kazettából álló mennyezet alakos képei jobbára ószövetségi ihletésűek (Ádám és Éva, Noé bárkája, Ábrahám ígérete, Jákob lajtorjája stb.) vagy a népi vallásosság köréből valók (pl. a szerencse asszonya, a jó és a rossz szerencsekereke), de megjelenik köztük a református templomok ismert jelképe, a fiókáit önnön vérével tápláló pelikán vagy az újjáéledő Főnix is (gondoljunk csak a tűzvész után újjáépülő Lompértra!). Állat (páva, daru, strucc, szamár, krokodil)- és növényábrázolások sokaságában gyönyörködhetünk!  Ezek közül több is a szkíta típusú, más megfogalmazásban az íjfeszítő népek asztrálmítoszi örökségére (a Zodiákusra) utal - ilyen pl. a „kétfejű sas”, ami mindig a Kos havának jele, az önmaga farkába harapó sárkánykígyó (Bak), a Halak, az Oroszlán, a Ló (Európában a Nyilas), s újra idézhető itt is Noé bárkája, vagy a Pelikán, mint egy-egy hónap emblematikus megjelenítői. Teljesen lenyűgözik a szemlélőt a kőszószék színes sárkányfejes faragványai is! Ezekhez megszólalásig hasonlót láthattunk legutóbb a Budapesten majd Debrecenben bemutatott szkíta aranykincsek között…
S ami számomra az egyik legnagyobb reveláció: a bibliai Jónás-téma többszöri megjelenítése. Jónás és a cethal majd minden kazettás mennyezetű templomban szerepel, de itt háromszor is! Egyiken Jónás még alszik a bárka mélyén, miközben kinn tombol a vihar, másik kettőn, ahogyan azt megszoktuk, már a cethal szájában látható, két különböző (!) alakban megjelenítve. Innentől figyelmünket már egyre inkább maga a cethal köti le, mert az éppen szomszédos kazettán olyan képjel látható, mely a sztyeppe-övezetben egészen az ural-altáji népekig vezet vissza bennünket: a Földgolyóbist (s hogy tévedés ne essék, ez oda is van írva) négy cethal tartja a hátán! A Bibliában ennek nincs nyoma, viszont a szakirodalom szerint az ural-altáji népek hiedelmeiben teljesen közismert. Lükő Gábor így ír róla A magyar lélek formái című könyvében: „Az öregek tudomása szerint a föld víz tetején úszik, s cethalak tartják a hátukon. Néhol úgy tudják, hogy csak egy cethal van a föld alatt, másutt három, sőt négy cethalról is tudnak. A földrengést a cethalnak tulajdonítják. Ha elfárad a cethal és másik oldalára fordul, ettől reng a föld. A világnak akkor lesz vége, ha elpusztulnak a cethalak.” (Exodus, Bp. 1942., 58. o.).
Ady ezt az ősi halszimbólumot látta, láthatta oly gyakran a szilágylompérti templomban, s ha újraolvassuk versét, most már minden világos lesz számunkra: „Óh Istenünk, borzasztó Cethal, / Sorsunk mi lesz: ezer világnak? / Roppant hátadon táncolunk mi, / Óh, ne mozogj, síkos a hátad. // Csúszós a hátad, mellyel tartod / Lelkünket és a mindenséget. / S én csak két rossz táncoló lábat / S reszkető szívet adok néked. // Sok félelmemet vedd el értük, / Melyek velőimbe befújnak. / Mutasd meg, hogy nem vagy keresztyén, / Nem vagy zsidó: rettentő Úr vagy.” (A nagy Cethalhoz)
Az idén 235 éves kazettás mennyezet alkotója (Asztalos Budai Sámuel), a kőszószék faragója (Asztalos Budai András) és a költő Ady még otthonosan mozogtak e műveltségben, s anyanyelvi szinten beszélték azt.
Mi, identitásunkban elbizonytalanodott – mert elbizonytalanított! – kései utódok legalább annyit tegyünk meg, hogy keressük fel néha süllyedő Atlantiszunk minél több, még látható szirtjét, például a szilágylompérti református templomot, hogy onnan nézve tisztábban lássuk múltunkat s jelenünket.

(Megjelent a Polgár Portálon 2013. február 13-án)