Ahogy Ő mesélte  …

Eleinte csak a vasárnapi istentiszteleteken leste a szeme sarkából. Az asszonyok fejkendős feje között kukucskált a legények padsorai felé. Elpirult, szíve csak úgy kalapált, amikor rájött, ez kölcsönös. A bálokban gyakran vitte táncba. Aztán hazakísérte. Átölelte, az első csókja után megváltozott a világ.

„Teruskám!”  Ez a szó melegséggel öntötte el, folyton ezt hallotta, bármit is tett.

„ Téged csak ne kísérgessen az a cseléd!” - hangzott az anyai szigor. Apja szájsarkában cinkos mosoly ellensúlyozta a kimondott szavak keménységét.

Igen, hivatalosan a nyomorúságos, nyolc gyermekes testvértől vették örökbe még 12 évesen Palit.  

„Nem fogjuk etetni, amíg felcseperedik! Majd ha már tud dolgozni!”

Ők, az Amerikából tekintélyes vagyonnal hazatért, gyerektelen család. A gyakorlatban viszont mostohább sorsa volt, mint sok más nevén nevezett cselédnek. Csak a fagyok beálltával alhatott bent a házban, - szalmaágy a csűrben, tisztálkodás a kútnál, az itatónál, vagy a Kisküküllőben. Keményen kellett dolgoznia a földeken, az állatok mellett.

„Csak dolgozzon meg az örökségéért!” – mondták.

Egybekelésüket viharos időszak előzte meg. Terusnak hiába volt keresztanyja a leendő anyósa, nem illett bele a társuló szomszéd földek elképzelésébe.

"Különben is, módosabb is akadna, még ha nem is olyan szemrevaló!"

Aztán mégis engedett a fiatalok akaratának. Háború és egy nagyon aszályos, szegény 1946-os év után, után1947 februárjában összeházasodtak. Az anyag- és a legalapvetőbb cérna hiányában kín-keservesen összehozott menyasszonyi ruhájában ott irult-pirult a finom posztó kabátos, priccses nadrágos, keményszárú csizmás vőlegénye oldalán. Kemény időszak várt reá. Anyósa nagyon keserű napokkal torolta meg szerelmük diadalát. Sokat sírt, de férje szerelme mindenért kárpótolta. Nem esett teherbe, ezért újabb támadásokat, epés, rosszindulatú megjegyzéseket kellett eltűrnie.

Aztán anyósa megtette azt, amire senki sem gondolt.

A kollektívgazdaságok kezdeti időszakában mezőgazdasági, amolyan iskolaszerűségbe küldték Palit. Kellett a „tanult káder”. Sűrűn leveleztek, papírra vetették ki nem mondható érzelmeiket, papíron talán még bátrabban, mint élőszóban.

Kihasználva Pali néhány hónapos távollétét, anyósa merész lépésre szánta magát. Ökrös szekérre pakolta Terus hozományát, majd miután karikagyűrűjétől is megfosztotta, felparancsolta a kocsis mellé a szekérre és hazavitette a szüleihez. Ellenállásra nem volt mód. Ez a megalázó és könyörtelen tett mély nyomot hagyott Terus életében.

Nemsokára egy, Palinál tíz évvel idősebb özvegyasszonyt költöztetett a házhoz. Pali, inkább megtűrt, mint befogadott gyermek, nem mert szembeszállni vele. Nevelő anyjának eltökélt szándéka volt, hogy szétválasztja őket. Valamilyen agyafúrt módon még az eljárás is beindult.

Pali gyakran nyúlt a pohárhoz. Fiatal, életerős teste sem volt fából.

Az özvegyasszony teherbe esett. A keserű még keserűbb lett.

De ők minden este találkoztak titokban a „kertek megett”, hol este már senki sem járt. Egyet biztosan tudtak, sohasem fognak lemondani egymásról.

„Te mindig csak azt mondd, Teruskám, nem válsz el tőlem!”

Egyszer el is mondta, de másodszor megtoldotta válaszát. A bíró kérdésére, miért nem válik el férjétől, hiszen már áldott állapotban van kiszemelt utódja, Terus dacosan felemelt fejjel mondta:

„Nem válunk el soha, mi ezt minden este megfogadjuk egymásnak! „

„Hát maguk találkoznak?”

„Igen, minden este!”

Pali elvörösödve válaszolt igent a bíró kérdésére. Mintha lelki terhét letette volna, Terus bátorsága neki is erőt adott. Kézen fogta hites feleségét, így távoztak a törvényszék épületéből. Nevelő anyja dühében hátulról lerántotta Terus gyapjúkendőjét. Mást már nem igazán tehetett.

Pali nem tért haza, ott maradt a feleségénél.

És maradt 49 éven át.

Megszületett a bátyám, majd két év múlva én.

Az idősebb féltestvérünk ringatott és vigyázott is ránk.

Anyám kézimunkás délidőben, kint a határon, a „brigádban”, nyújtott békejobbot az egykori özvegyasszonynak. Egyetértettek abban, hogy egy gonosz, vagyonéhes asszony áldozatai voltak mindhárman.

Nekik is voltak hibáik, mint mindenkinek. Csak Isten tökéletes, mi nem, hiába teremtett minket a saját képére – tanultuk volt kété órán.

Egy életen át úgy szerették egymást, ahogyan keveseket látok manapság.

Gyermekkoromban egyszer megtaláltam szalaggal átkötött levelezésüket. Becéző szép szavak, apró kis rajzocskák voltak bennük. Szemérmes anyám minden bizonnyal megsemmisítette őket, később már hiába kerestem. Talán igaza volt. Ez kettejük titka volt.

Most együtt alusszák örök álmukat kint, a templom feletti temetőkert magasztos csendjében. Isten nyugtassa őket!