#Aquarius Kincsei facebook oldalán találtam ezt a képet és az idézetet:

Az ember csak szánt, vet, kalapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet, újra meg újra. S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már, s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos, öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek, és új bölcsőt ringatnak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepve megtorpan és csodálkozik. Istenem, mondja, hát így... hát így vagyunk már. Eltelt az idő. Igen, hát ez a rend, mondja magában az ember. Ez a rend. Csak kár, olyan rövid volt az egész. Hogy tulajdonképpen semmi sem történt, csak volt néhány szép és nagyszerű élmény, és volt néhány csúnya és gonosz élmény. Volt néhány gazdag, örömtől dagadó perc, és volt néhány megaláztatás, néhány kellemetlen kaland, betegség, bánat, egyebek. És volt járkálás az eke után, volt néhány szép, kellemes mozdulat, mikor a kéz magot lendített a tavaszi föld felé, mikor a tüdő tágultan szívta be a fák virágát, évszakok illatát, mikor a láb mezők puha pázsitjára hágott. De egyéb tulajdonképpen nem történt semmi. És maholnap ennek is vége van. Ennek a kevésnek, ennek a semminek, ennek az életnek. Azért... egy kicsit szomorú, gondolja az ember, s azzal továbbmegy, mert eszébe jut valami, amit még nem végzett el, s ami fontosabb, mint az elmélkedés.

#Wass Albert Mire a fák megnőnek.

 

Bevallom, erdélyi születésem ellenére, még nem került egy könyv sem a kezembe az írótól.

Néha hallottam ismerősöktől, hogy az írót olvassák, talán a tévében is láttam egy műsort az íróról, de ennyi.

Egy ideje már rábízom magam az érzéseimre.

Nem engedem, hogy az elmém felülírja az érzések által hozott döntéseimet.

Most könnyű dolgom lenne, hiszen csak be kell ütni a google keresőjébe az író nevét,

vagy rámenni a wikipédiára, és máris megtudhatok bármit, bárkiről.

De most sem érzem, hogy be kellene pötyögnöm a nevet.

 

Egy ideje kering a neten egy ausztrál nővér megfigyelése,

mi az az 5 dolog, amit végstádiumú betegek sajnálnak, hogy kimaradt az életükből?

Állítólag a nővér könyvet is irt megfigyeléseiből, még nem tudok magyar fordításról.

Az 5 dolog, vagyis a leggyakoribb 5 dolog, de először mindig megjelölöm a forrást.

Beírtam a keresőbe, hogy 5 dolog, amit megbánunk, és a sok találat közül,

az egyikből másoltam át:

 

1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások

elvárásainak megfelelni.

"A legtöbben ezt sajnálták. Amikor az ember élete végéhez közeledik,

és őszintén visszatekint, szembesül vele, hogy mennyi álmát nem teljesítette be.

A legtöbb ember még álmai felét sem váltotta valóra, és tudatában van annak, hogy

ez a saját döntéseinek következménye" - írja a nővér a blogján.

2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat.

"Minden férfi betegem szájából elhangzott. Sajnálták, hogy kimaradt az életükből

gyermekeik fiatalsága, hogy kevés időt töltöttek társukkal. Minden általam ápolt férfi

mélyen sajnálta, hogy élete nagy részét a munka taposómalmában töltötte."

3. Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására.

"Sok ember érezte úgy, hogy a konfliktusok elkerülése végett elnyomta az érzéseit.

Ennek az eredménye egy középszerű élet lett, és soha nem váltak azzá, akivé válhattak volna.

A ki nem mondott keserűség, harag, neheztelés sokaknál betegségek kialakulásához is vezetett."

4. Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat.

"Gyakran egy régi barátság értékét csak az utolsó hetekben ismerjük fel, amikor már

sokszor nincs mód az illető felkutatására. Sokan számoltak be arról, hogy annyira lefoglalta

őket a saját életük, hogy az évek során fontos barátságokat hagytak elúszni.

Sokan számoltak be mély megbánásról, hogy barátaikra nem szántak elég időt és energiát.

Mindenkinek hiányoznak a barátai élete végén."

5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek.

"Sokan csak életük végén ismerik fel, hogy a boldogság is választás kérdése.

És ahelyett, hogy a boldogságot választották volna, beleragadtak a régi mintákba,

szokásba. A megszokás mind az érzelmi életet, mind a fizikai létet képes középszerűvé

tenni. A változástól való félelem sokakat arra késztetett hogy magukkal és másokkal is

elhitessék, hogy tulajdonképpen elégedettek az életükkel, miközben lelkük mélyén arra

vágyták, hogy újra bolondozhassanak, és felszabadultan nevethessenek."

 

Mindegyik pont megérne egy külön bejegyzést kibontva, ha majd érzek késztetést rá

megteszem.

Egy idő után mindezek a kérdések felmerülnek,

szerencsére, már rég túl vagyok a felvetésükön.

Ahogy egy kedves ismerősöm mondta nekem nemrég, én is már

a lemez B oldalát játszom...

Voltak dolgok a múltban, amikre nem vagyok büszke, szerencsére mára már ott

tartok, hogy már nincs lelkiismeret furdalásom. Ez nagy kincs, az állandó múlton rágódás

sok betegség melegágya...

Ha elfogadom, hogy akkor, abban a pillanatban, a legjobb tudásom szerint döntöttem,

cselekedtem, akkor nem kell azon rágódni, hogy a mai eszemmel mit csinálnék

másképp?

Akkor, a múltban, abban a pillanatban az volt és kész.

A pillanat elmúlt, ahogy már ez is, mire leírom ezeket, és huss...

Most már egy  másik pillanat van, most ebben a pillanatban kell

legjobb tudásom szerint döntsek.

Ha most is a múlton rágódok, elillan ez a pillanat is, ez is múlt idő

lesz, és akkor majd egy jövőbeni pillanatban megint rágódhatok azon,

hogy hol is voltam ebben a pillanatban, miért ilyen, vagy olyan döntést hoztam?

Ez egy ördögi kör lehet, ha nem veszem észre.

Csak a most létezik.

De, ha a most pillanatában a múlton bánkódok, vagy a jövőn aggódok, akkor ezt sem élvezem,

sót, majd egy jövőbeni pillanatban, még rágódni, bánkódni is fogok, ezen a mostani pillanaton.

Hogyan élném másképp a jövőbeni tudásommal a mostani pillanatot?

 

Elég érdekes, nem?

Van egy kedvenc történetem.

Nem én találtam ki.

Ha mindezt majd egyszer rendszerezem, ez lesz a nyitó oldalon,

annyira tetszik.

Akkor a történet:

 

"Volt egyszer egy tengerész, név szerint Aaron, akit a kormánya megbízásából és annak szponzorációs pénzén azzal a feladattal lett megbízva, szálljon tengerre, fedezzen fel új területeket a királyság számára. Rendelkezésére bocsátottak egy hajót, a teljes legénységével egyetemben. Adott volt minden az expedícióhoz. Azt mondta, miután felfedezte az új helyeket, rá egy évre visszatér.

Szóval Aaron tengerre szállt. Beszédet intézett az embereihez, melyben előírta miképpen képzeli el az árbocokon a vitorlák, a kötelek, a csarnakok rendjét, beállításait. Eligazítása során előírta azt is, miképpen kell futnia a hajónak. A tengerre szálltak, először barátságos partok mentén hajóztak. Azután már olyan területekre értek, melyek már nem szerepeltek a térképeken.

Aaron és csapata a természet erőivel dolgozott és néha velük szemben harcolt. Felhasználták a szelek, az áramlások és a hullámok erejét. Néha viharok jöttek, velük megküzdöttek.

Aaron minden éjjel a kompaszával dolgozott, rögzítette a térképen merre jártak aznap és gondosan eltervezte a következő napi útirányt. Aaron pontosan rögzíteni szerette volna merre járnak. Szerette előre megtervezni azt, merre visz majd másnap az útjuk. Rengeteg megpróbáltatással és kihívással kellett eközben szembenézniük. Folyamatosan kémlelte a teleszkópjával a horizontot, megfigyelje merre járnak, rögzíthesse az útirányt. Az újonnan felderített szigeteken, amelyeken kikötött, megfigyelt mindent, a környezetet, az energiákat, az ott élő emberekkel beszélgetett. Összegyűjtötte a szükséges kellékeket, dolgokat, élelmiszert, vizet szerzett be ezeken a helyeken.

Utazása során végig kísértette az érzése annak, valójában igazán új területeket, földeket nem fedezett fel. Az volt az érzése, nem igazán vezette a hajóját kockázatos és új vizekre. Mindösszesen alakjukban, formájukban különböztek azon helyektől, ahol már járt azelőtt. Mégis folytatta az útját. Használta a szeleket, hajtsák a hajót előre. Keményen hajtotta a legénységét is. A nappalok és az éjszakák hosszúak voltak, tele kemény küzdelmekkel. Az emberei sorra megbetegedtek. Néhányan bele is haltak a viszontagságokba. Aztán voltak olyan szigetek is ahol élet-halál harcot kellett vívniuk az ellenséges bennszülött törzsekkel. Nehéz út volt, amely nagy áldozatokat követelt.

Aztán lejárt az egy év, hazafelé vették az irányt. Aaron átnézte a kincseket, amelyeket magával hozott az útjáról. Nézte az újfajta élelmiszereket, az új javakat, és ezt gondolta közben: "Elértem ugyan a célomat, de nem biztos, teljesen így akartam mindent; nem biztos, így kellett volna történni, nagyon nagy árat kellett ezért fizetni." Nagyon sokan, az emberei közül nem tértek vissza vele. Nagyon sokan még mindig betegek voltak. Rengetegen közülük megkeseredtek és még mindig rettegtek. És így végződött Aaron utazása. És így végződött a létideje is a Földön.

A következő létidejére ismét tengerésznek érkezett a Földre. Olyan dolgokon ment keresztül gyermekkorában, melyek lehetővé tették, újfajta tengerésszé váljon, új fajta energiákban. Amint elég érett lett rá, ismét tengerre szállt. De ez alkalommal nem volt csapata. Most inkább egyedül ment. Úgy döntött, most nem fog királyságokat és kormányokat sem szolgálni. Teljesen a saját szakállára fog utazni. Saját kezűleg épített egy hajót, amely teljesen megfelelt a vállalkozása céljaira.

Sejtszintű lénye hordozta azokat a rejtett emlékeket, melyeket az előző létciklusában tanult meg, mint hajós és felfedező. Ráadásul, a hajója vízre bocsátásakor még a kompaszát is otthon hagyta. Meg a többi felszerelését. Meg a térképeit, a könyveivel egyetemben. Szóval, amikor ilyen "sallang mentesen" kihajózott tengerre, megint megküzdeni az elemekkel, egyszerűen csak felhúzta a vitorláit, hagyván, egy új utazás vegye kezdetét.

Az első pár napban még szerfelett ideges és ijedt volt, de hát ha az ember ráhagyja az eseményekre az irányítást, akkor könnyen azt gondolhatja, azok bizony katasztrófába sodorhatják majd. A "ráhagyás" esetleg a sziklákhoz is csaphatja a hajót. De akkor is hagyta dolgokat szabadon megtörténni. Bízott. Az áramlások és a szelek pedig új utakon, új célok felé kezdték vinni. Aaron életét nem nem zavarta már meg az aggodalom, el ne mulassza rögzíteni a térképén merre jár, lesni az iránytűjét, a másnapi úti céllal sem törődött.

Napról-napra hagyta, a hajója arra haladjon, amerre annak jólesik. És bizony voltak olyan pillanatok, amikor Aaron elméje tiltakozott az ellen, amerre a hajó haladt, de tudta azt, ennek így kell lennie.

Aaron megtanult a pillanatban élni. Erre az időre tehető az a pillanat, amikor Aaron az új vidékekre ért, amelyek egyszerűen csodálatosak voltak, tele mindenféle olyan csodával, amikről eleddig még csak nem is álmodott. Ó, ezek nem olyan aprócska kis szigetek voltak, mint amiket előző létidejében fedezett fel! Hatalmas területek, tele új energiákkal, lehetőségekkel, erőkkel. Hagyta azt, a hajója elhozza őt ezekhez a helyekhez, felfedezhesse azt, ami minden képzeletét felülmúlja!

Félretéve a régi energiák kelléktárát, a szelek és az áramlások kalauzolásával ért ezekre a helyekre. Oda, ahol rengeteg ajándék várta már. A megértés, a bölcsesség, az önbizalom, a társ-teremtés élménye, az öröm és a belső béke kincsei. Ezeket hozta magával, amikor visszatért szülőföldjére. A népek pedig kérdezgették: merre járt, milyen csodákat látott az útján? Ő pedig elmesélte azt, csodás új helyeken járt, ahová egy isteni kéz vezette és ez az út végül is arra volt jó a számára, ráébredjen arra, hogy eme isteni kéz biz' az ő saját keze! Ezt az ajándékot hozta el a többi földijének, megosztani vélük. Azóta is ezt tanítja Aaron.

Ilyen egyszerű ez, drága barátaim. Ilyen egyszerű! Ne próbáljatok meg mindent halálra agyon bonyolítani. A Harmadik Lecke pedig - amit Aaron az útján tanult meg - pedig ez:

"ÉLJ AZ ISTENI PILLANATBAN".

A teljes sztori itt.

 

Igen, próbáltam eleget más lenni, mint aki Vagyok. Minél jobban erőltettem,

annál jobban visszanyomott. Amekkora erővel nyomunk egy beton falat, vagy bármit,

ugyanekkora erő fog visszahatni ránk.

Abbahagytam az erőlködést. És minden egyszerre könnyebb lett.

Ahogy megértettem Aaron történetét, főleg azt, hogy ehhez nem kell egy

új létidő, nem kell újjászületni, hanem itt és most megtörténhet.

 

Ha már a lemezem B oldalát játszom, és kérdések sora mar belülről,

ha nem fogadom el opcióként azt, hogy már csak X évem van a nyugdíjig...

Egyáltalán, van ennek értelme?

Nyugdíj, mint végállomás?

Csak ennyi lenne?

Hát nem.

Persze, "könnyebb út", egy "biztos" életpálya.

(ha nem érzed jól magad a bőrödben, ha minden reggel inkább ágyban maradnál, minthogy

nem szereted tevékenységgel töltsd az idődet, akkor a könnyebb út idéző jelben.

Ha imádod, amit minden nap végzel, akkor menyország van.)

Hiszem, hogy nem csak ennyi.

Csupán döntés kérdése.

Egy mély levegő vétel.

Itt és most.

Még ebben az életben.

Kerül, amibe kerül.