Gyermekkori vakációim nagy részét a kovásznai Bardócz anyai nagyanyámnál töltöttem, ahová mindég nagy előszeretettel készültem, és mentem.

       Bardócz nagyapámat nem volt szerencsém meg ismerni, mert ő korán a másvilágra szenderült. Földi életét, mint becsületes, tisztességes ember élte le.

       Amint a családi előnév is igazolya futásfalvi Bardócz Áron m. k. csendőr őrmester, felső Orbaiszék csendőrőrs parancsnoka, futásfalvi családi gyökerekkel bír, a Bardócz nemzetség Áronmiska ágából.

      Nagyanyámat, sz. Zakariás Emma Reginát, akit örmény származása nem akadályozta meg, hogy fejét nagyapám bekösse, majd házasságuk révén három leánygyermekkel ajándékozta meg, Erzsébet, Emma és a legkisebb lány az édesanyám, Margit Ilonával, akiket nagyapám, igen csak hamar özvegyen, árván hagyott, a vérviharos nagyvilágba.

       Az első Világháború befejeztével, az ország határokat újra rajzolták a győztes nagyhatalmak, és lám a m. k. csendőrparancsnok román világba találta magát. Az új hatalom felkérte, hogy esküdjék fel neki, de ezt nagyapám meg tagadta, nem tette, ezért kiemelték és száműzték 1919 be. Száműzetés az ismeretlenbe, a semmibe, ahová családját nem vitte, hátrahagyta a kovásznai biztos otthonukba. Az 1923 ba, váratlan halála, magányt, szomorúságot hozott az elárvult családjára.

      Nehéz küzdelmes évek következtek. Román világ, egy m. k. csendőr özvegyére, három apró árva leány gyerekkel, akiket nagy szeretettel és kitartással özvegysége mellet felnevelt és kitanítatta. Erzsébet, tanárnő, Emma sokgyerekes otthonülő családanya, Margit Ilona, meg a sors hánya - vetiségének kitéve, postamesteri állást tölt be Esztelneken, a kis magyar világba.

      Szüleim Esztelneken ismerkedtek össze, és egybekelésük után, nemsokára kitör a II. Világháború. Édesapámat besorozzák katonának. Aknaszilánk megsebesíti az alsó lábszárait, amivel korházba kerül, majd leszerelik. Az új rendszernek, eszméknek engedve, szüleim a kocsmájukat, boltot leadták az újonnan alakult esztelneki szövetkezetnek, és ők beköltöztek Kézdivásárhelyre.

      Itt láttam meg én a napvilágot, és innen jártam kovásznára, a Bardócz mofetta cégtáblás szép virágos udvarú szülői családházba egyedül lakó özvegy nagyanyámhoz, minden vakációm alatt, főleg a nyári vakációkban.

      Nagy óvódás voltam, amikor a téli vakáció év végi ünnepségeit kovásznán ültük meg, mert nagymamám ágyba fekvő beteg lett, és édesanyám ment le ápolni őt, magával vive engem is, hisz édesapám munkába járt, nem volt, akire hagyjon.

      Az Angyal a karácsonyfát a középső szobába, az ebédlőbe hozta meg, nem tudom miért, pedig ritkán használtuk e helyiséget, lehet azért, hogy beteg nagyanyámat ne zavarja. Én semmit se vettem észre, a herce - hurcából, igaz d. e nagynénikémhez lettem küldve, hogy hírül vigyem nagyanyám, már jobban van. A háromhetes ágyba fekvés után, a tegnap először fel is kelt az ágyból egy kis ideig, és ma már fel is öltözött, és úgy ruháson dőlt vissza az ágyra, hogy közbe-közbe felkeljen és a szobába meg - meg sétálja magát.

    - Én a jó hírt, hogy nagymamám felkelt, és a házba már tesz vesz, ahogyan átadtam Nagynénémnek, ő visszaüzent általam, hogy ma este feljönnek látogatóba, az egész családja, így a karácsony estét majd együtt ünnepeljük meg, várva az angyal jövetelét. Ebédre az üzenettel haza is érkeztem, ami nagy sürgés - forgást okozott, hisz egy többszemélyes ünnepi vacsorát kellet össze hoznia édesanyámnak, amire nem volt felkészülve.

      Édesanyám leült az asztal mellé, és egy darab papírra elkezdett írogatni, közben kétszer is megfordulta magát a kamrába. Végül kész lett az irománnyal. Magához intett és a szemem közi nézve, oktató hangon mondta:

- Fogd ezt a papírosat, és itt van a pénz is. Elmész a főtéri vegyesboltba, ott odaadod a pultmögötti bácsinak a cetlit és megmondod neki, hogy ami a pappírra föl van írva, azt szeretnéd meg vásárolni. Kifizeted, megköszönöd, és egyik lábad itt a másik ott, mert én még vacsorát kell belőlük, készítsek. Majd a lelkemre kötötte:

- Nehogy csiszinkázni kezdj a jégen, vagy valahová eltekeregj! Na öltözés és siess haza.

       Gyorsan, megjártam a bolti utat, a felírtakból semmi se hiányzott. Némi aprót is visszaadott a boltos bácsi, amiről elszámoltam, de édesanyám vissza- adta nekem, mondván:

     - Ez a pénz a tied, mert szót fogattál, gyorsan jártad meg az utat és minden hoztál, ami kellet. Majd veszel rá édességet, medvecukrot, rahátot, vagy savanyú cukorkát, amire kedved szottyan. A döntés a tiéd.

       Megköszöntem a váratlan keresetet, és gyorsan meg kérdeztem, hogy még mikor kell vásárolni, menni, mert én szívesen meg teszem.

   - Biztosan még lesz rá alkalmad, felelte édesanyám mosolyogva.

       A karácsonyi délután percei, órái, számomra nehezen teltek el, pedig segédkeztem a konyhai munkákba, tojáshabot felverni, a kamrából a kért dolgokat előhozni, diót törtem, pucoltam, a fát is én hordtam be, meg a tüzet is én raktam, hogy nehogy leszakadjon. Végre sötétedni kezdett odakint. Édesanyám aggódva leste a csergő órát. Neki az idő nagyon gyorsan telt, de amire a vendégek meg érkeztek, nagynéném a férjével és a két fiával, Fiúkával és Csabával, az esti finomságok is idejében, elkészültek.

      A téli konyhát a vendégek és mi a három házi, igen csak meg töltöttük, ezért édesanyám az üveges ajtón bekukucskált az ebédlőbe, mert úgymond valami motoszkálást halott oda bé, majd felénk fordulva, lelkendezve mondta

    - Nekem nagy a gyanúm, hogy megjött az angyal. Nohát ilyent! Egész d. u.  itt voltunk és mi semmit nem vettünk észre. Ti, amikor jöttetek nem - e láttátok az angyalt? Fordult, nénje felé édesanyám, de feleletet se várva, már kíváncsiskodott is az üveges ajtón keresztül az ebédlőbe lesve.

 - Hát lássuk csak mit is hozott az angyal?  És ezzel tágra nyitotta az ebédlő ajtaját és tessékelt befelé.

     Első meglepetésem, hogy milyen jó meleg van a szobába, s a bejárati ajtó mellet lévő érckályha forrón ontotta a meleget, de mindjárt a nagy terebélyes plafonig érő karácsonyfa vonzotta magára a figyelmem. A nagy ebédlő asztal is ünnepi díszterítést kapott. Mindenki, örvendett, lelkendezett, és egyben engem figyeltek. Volt is amiért, mert a karácsonyfa alatt egy igazi fa, szőr hintalovat találtam, csak a vitéz hiányzott róla, de az is nem sokára rá került a magam jóvoltából. Biztos egyéb ajándék is volt az angyalok részéről de én már azokra nem emlékszem, a hinta ló volt a mindenem, amit a Fiúka angyala hozott. Ő ekkor már színészkedett Sepsiszentgyörgyön, tudtam meg az ünnepi asztalnál lévő beszélgetésből. Unoka bátyáim jóval idősebbek voltak nálam, én voltam nagyanyám legkisebb unokája.

     Ez a karácsony volt az eddigi legszebb, legmeg ünnepeltebb az életembe, amire oly sokszor visszaemlékeztem. Az örömömbe, ürüm is vegyült, mert nagy bánatomra a hintalovat soha nem vihettem haza, nagyságánál fogva, ezért csak akkor játszodhattam vele, ha kovásznán tartózkodtam.

      Az 1956 szilveszteri ünnepséget, az Ó Évbúcsúztatót, és az Új Év beköszöntését is itt éltük meg, nagyanyámnál, aki már életmagra kapott, újra a régi tevékeny anyóka lett belőle. Az ünnepi asztalhoz most különösebb vendégek nem kerültek, de megjött édesapám, aki nagyon halkan sok mindent kezdett mesélni édesanyámnak, meg nagymamámnak, engem kiengedtek az udvarra hóembert építeni.

      Nagymamám, már felkelt az ágyból, és egésznap vetve maradt a vaságya, csak nem volt szabad még kimenjen a csípős hidegbe.

      Szilveszter éjszakájára, amikor édesapám fáért ment ki a fásszínbe, nagyanyám utána szólt

      - Jenő vágjon 8-10 darab vékonyabb tűzi fát, és hozza be azt is, de ne tegye a tűzre, azt hagyja az ajtó mellett. Nem mondta meg miért, de ahogyan édesanyámra néztem, láttam rajta, hogy ő tudja, mit forgat nagyanyám az eszébe.      .

    Az Új Év beköszöntésig, rádiót hallgattunk, jól bevacsoráztunk, majd a rádióba mikor jelezték a 12 órát mindenki megpuszilta egyik a másikát, egy szebb, jobb, gazdagabb évet, jó erőt, egészséget kívánva. Nekem meg sikeres iskolakezdést, hisz az ősszel első osztályos leszek, újságolta nagymamának édesanyám, aminek később meg is lett a haszna. Hamarosan előkerül a römi. Én meg lefeküdtem, és csak reggel ébredtem fel, akkor is csak a nagyanyám noszogatására.

    - Kelj fel fiam, mert várnak a szomszédok! És mosolyra futott a fogatlan szája. Hát még én az álmok világba voltam, nem nagyon értettem, hogy milyen szomszédok várnak és miért, de hamarosan fényderült mindenre.

        Miután megmosakodtam, felöltöztem, a reggeli is elkészült.

        Asztalhoz ülve, megkérdeztem:

       - Kik milyen szomszédok várnak engem? Hóvá is kell, menjek sebtibe?

         Nem is olyan régen még az a szokás volt itt falun, hogy a szomszédokat a fiú gyerekek Új Évkor felköszöntik, bekopogva a házhoz, az ölükbe víve egy öl aprított fát és elmondva az ide találó rigmusokat. Most jól figyelj rám, mert te, ezt kívülről kell, majd tudjad, és hamar tanuld is meg:

             Itt az Új Év, új jót hozzon,

             Régi jótól meg ne fosszon.

             Ha már ujjat nem is hozhat,

             Vigye el a régi rosszat.

             Kívánok Boldog Új Évet!

        Édesanyám, ahogy láttam ő nem volt elragadtatva nagyanyám Új Évi köszöntő hagyomány szokás ápolásával. A fülbemászó rigmusokat hamar fújtam kívülről, és amikor megtudtam, hogy e köszöntés jutalommal is szokott járni, kész voltam, hogy a szomszédolást tüstént a nyakamba vegyem.

       Az édesapám által aprított tűzifát az ölembe vettem, és nagy reményekkel elindultam az ősi Új Évi köszöntői hagyományt gyakorolni, a közvetlen szomszédba, Novákékhoz.

         Nem mindenki ismert, és mielőtt beengedtek volna a házukba, megkérdezték:    

        - Hát te legényke ki fia borja vagy?

          Mikor megmondtam, hogy ki a nagymamám, a felelet többféle képen hangzott el, ÁÁÁ igen gyere be, a Bardócz néni? No jó! Igen? Ő a nagymamád?  A moffetás néni a nagymamád? Jött innen - onnan a találó megjegyzés, és nyílott is az ajtó. Nagymamámat ugylátszik mindenki ismerte.

            Illendően, lesúroltam a havas cipőmet, majd az ajtón belépve, elmondtam a reggel sebtében tanult Új Évi köszöntőt, az ölemből egy hasábfát letettem a földre magam mellé. Mindenütt kíváncsian vártam, hogy mit fognak adni, és addig találgattam is magamba. Jött a kinálmáció, különféle sütemény, kalács, szörpös víz, s háza válogatja alapon, többféle, gyümölcsöt nyomtak a kezembe, alma, dió, körte, amit én mind meg köszöntem, de legjobban a pénznek örvendtem. Nagy örömmel vittem minden haza, és beszámoltam, hogy kinél voltam, és miként fogadtak, kitől mit kaptam. Nagymamámnak mindegyikre volt egy megjegyzése.        

             A délelőttöt Új Év köszöntésével töltöttem el. Mindenütt kíváncsian néztek rám, az aprított ölfámra, na meg oszt a versikét, azt mindenki mosolyogva végig hallgatta. Voltak babonás családok, akik jöttemnek nagyon örvendtek, mert előre férfi lépett be a házba, és nem a nő, ráadásul, nem is üres kézzel, ami szerencsét jelentett az Új Évbe a háziak számára.

        Tésztával, szörpös vízzel úgy jól laktam, hogy az ebéd nem nagyon akaródzott elfogyni. A délelőtti szomszédolásomból a süteményes tálba sokféle süti is került az asztalra. A gyümölcsök is a kredencen egy nagy lábasba, várták sorukat az elfogyasztásra.

              Nekem, hogy a hasam teli volt, a sok kinálmációval, nem sokat ettem a déli ebédből. Alig vártam, hogy az asztal elszedődjön, és a sok apró pénz a kosárból, amit nagyanyám még reggel a kisszékre helyezett, hogy kiürítődjön az asztal tetejére, hogy számba vegyük a munkám gyümölcsét. Nagy kíváncsisággal és izgalommal vártam a pénzszámolást. Apró banis volt a legtöbb, de akadt 1, 3 sőt még egy 5 lejes is, amire határozottan emlékszem még most is, mert ropogós szép új bankjegy volt amilyent még ez idáig nem láttam. A pénz összeszámolásába én is segítettem, az egyforma pénzérméket egyik a másikára raktam, amit majd nagyanyám megszámolt. Na Margitkám, szolt édesanyámnak, mit gondolsz mennyit keresett ma a fiunk? Nem tudom, jött a kurta kelletlen válasz, de azért mégis kíváncsian közelebb jött a konyha asztalhoz. Valamiért édesanyám nem akarta, hogy elmenjek Új Év köszönteni.

  - No meg se is saccolod? Unszolta nagyanyám édesanyámat.

  - Nem tudom, honnét is tudhatnám, de láttam, hogy szemével azért végigpásztázta a katonásan kirakott pénz kupacokat.

  - Hát lányom, nem tudom, mit akartok majd venni belőle, de szép summa gyűlt össze, így első látásra.

     Gyűlhetett is, mert ahogyan láttam, hogy pénzt is adnak, én biz’ nem csak a szomszédokat köszöntöttem fel, hanem a Petőfi utcát nyakamba vettem, és ahol nyitva volt a kapu én oda bémenék. No de erről hallgattam, mint a lakat. Sok helyt kaptam zörgőt, emlékeztem. Emlékek, amiből nagyanyám megjegyzése hozott vissza a szobába.

      - Lám, lám „sok kicsi sokra megy”! De szokták azt is mondogatni, hogy „Aki a kicsit nem becsüli, az a sokat nem érdemli”. Ezek fiam mind jó régi közmondások, becsüld is meg őket, mert az életbe sokszor ki fognak segíteni. Ahogy halottam – folytatta nagyanyám- az ősszel, mégy iskolába. Hál’ istennek ezt is megértem. Na addig letesszük a pénzt és majd meg látjuk iskola kezdéskor, ami kell, azt meg vesszük belőle. De, hogy jusson is meg maradjon is, e keresetből, én felpótolom ezt az összeget egy kék hasúra. (100 lej)

     A legnagyobb értékű román papírpénz is a perselyembe került. Majd egy nagyobb összeg húsvétkor csapódott hozzá, amikor nem csak a rokonság, szomszédság, ismerősöket locsoltam meg, hanem minden háznak virág szálát,  akiknek  kapujukat, házuk ajtaját, nyitva találtam vagy kinyitották előttem…

Kézdivásárhely                                                              Beke Ernő