Szentannai Ferencnek hívták. A Mezőségen, Kolozson tanított. Székely ember volt.

   Végzettségileg román nyelv és irodalom tanár! Hát ilyent azért egy személyben székely emberről ritkán hallani. Érdekes, hogy abban az időben, amikor minden nyakkendős ember elvtárs volt, őt mégis mindenki „tanár úr!”-nak szólította, erre bizonyítékul álljon itt egy idézet.

   „A román nelv tanítása csak akkor volt és akkor lesz eredményesebb a nemzetiségi iskolákban és osztályokban, ha azt olyan szakember tanította-tanítja, aki a román nyelv mellett az adott nemzetiség nyelvét is ismeri, ilyen nyelvi képzéssel is rendelkezik. Ilyen értelemben végzett, többek között, úttörő munkát áldott emlékezetű Szentannai Ferenc Kolozson, akinek tanítványai bármely neves városi tanintézetben, külföldön és az életben is megállták helyüket.” Írta mindezt az „Oktatási gondok az erdélyi magyar tanintézetekben” című munkájában Boldizsár Zeyk Imre, a Szabadság napilap 2006. szeptember 15. XVIII. évfolyam, 215. számában.

   Hát a tanár úr igazán sokszínűen képviselte a kultúrát, minden szinten és minden színben. 1965-től, amikor „pártunk és kormányunk” élére Mikós bácsi került, a kultúrának, komoly felvirágzása indult meg. Igaz volt ebben a virágzásban néha földhiány, mert az üres földbe ültetett kukoricákat elfújta a látogatóba jött kondukátor helikopterének szele. Volt néha gyökér hiány, mert a diszsorba ültetett fenyőket szekercével hegyezték meg, hogy gyorsabban menjen az ültetés, a kondukátor meg késett két napot, s a fák kiszáradtak, de sebaj: lefújták őket zöld festékkel. Na, ez száradjon ki! Volt néha akarat hiány, de akkor három hónapig gyakoroltatták a diszműsort, amely egy negyed órát tartott és tizenötezer gyereket és ifjút mozgatott meg a gépezet. De, azért volt önkéntes munka is, amely alulról szerveződött és annak emléke áldott marad, még ha azidőtájt nem igazán adtak valamit az áldásra és annak égi adójára.

   Szentannai tanár úr felismerte a helyi közösség művelésében rejlő lehetőségét és megszervezte a munkát. Hogy mindenkinek jó legyen és senki se érezze elnyomva közösségileg magát, a magyarokat négyszólamú kórusba szervezte, a románoknak néptáncot szervezett. Na, de mit kezdjen a falu harmadik nemzetiségével, a cigányokkal. Hát, ez nehéz kérdés volt, pedig a párttól többször is sürgették, hogy a kultúrának virágoznia kell.

   Szépen haladtak a magyarok a kórusban. Tényleg tudtak négyszólamban énekelni és nem is akárhogyan. Mondanom sem kell, hogy a tanár úr volt alkalmilag a karmester. Szépen haladtak a románok, szinkronban tudtak igazán szépen táncolni. Természetesen, ismét mondanom sem kell, hogy a tanár úr volt alkalmilag a táncmester. De, mi legyen a cigányokkal? Itt csak a férfiak jöttek számításba és azok mind „kémívesek” voltak, hát milyen kultúrtevékenységre lehet egy durvakezű kőművest rávezetni?

   A tanár úr gondolt egy merészet és nagyot és megírta a pártnak, hogy ő a cigányokkal nem kezd semmit, semmire sem tanítja meg őket, csak azt szedi egy kicsit rendbe, amit ők már úgy is maguktól tudnak. Hát ugye a pártba nem igazán voltak jelen a régi nemesség képviselői, mert ha jelen lettek volna, akkor biztosan értik a tanár úr célzását, de így csak várták, hogy mi sűl ki belőle.

   Abban az időben kolozsi cigányokból három komoly lakodalmi banda is szerveződött, három prímás köré: az egyik volt Herceg, a másik Aladár, a harmadik pedig Pinta. Szóval Kolozsnak is volt hercegprímása, csakhogy ez nem volt bíboros, hanem csak „fistes”, de szó ami szó, jól húzta! Erre gondolt a tanár úr, hogy ezekből fog összehozni egy alkalmi cigányzenekart, más nyelven táráfot! A gondolatot tett követte és meglett a zenekar. Volt vele néhány gond, már egészen az elején, mert ezek a zenészek nem ismerték a kottát. De, nem is akarták megtanulni, hát minek tanulni, hisz volt nekik „filek”, azazhogy fülük!

   Következett a „Megéneklünk Románia” tavaszi kulturális nagyfesztivál. 1970-et írtunk akkor, s a tanár úr be is nevezett mind a három formációval, a megyei szakaszra. Csodálkoztak is egy kicsit a pártnál, amikor diktálta, hogy: „Magyar négyszólamú kórus – vezényel: Szentannai Ferenc”, „Román népzenei együttes, mezőségi román táncokat ad elő – táncmester: Szentannai Ferenc”, „Cigány népzenekar, táráf – karmester:  Szentannai Ferenc”. Mit volt mit tenni, hát felírták őket.

   Na, de az igazi meglepetés csak a fesztiválon következett, mert a négyszólamú kórus csak azért nem lehetett megyei első, mert ... magyar volt, a román népzenei együttes azért nem lehetett első, mert ... magyar volt ... a táncmestere. De, így is becsülettel megkapták a két második helyet és sok fellépésre kaptak meghívást megyei szinten. Sőt a szomszédos magyar-román megyékből is, ahova mindig közösen mentek, igaz, hogy a magyarok a busz egyik felében a románok meg a másik felében ültek, de így volt ez rendjén és békességben, mert mindenki a feleségével volt, vagy a menyasszonyával.

   De a cigányzenekar, az egyszerűen nem akart megállni a megyénél. A fesztiválon felcsörtettek valahogy a színpadra. Ferenc tanár úr egy-két cigány vezényszó, meg némi népies bíztatás után valahogy csak elrendezte őket, mind a hetven tagot a színpadon, s mikor már minden rendben volt, jöhetett a: „Függöny!”. Kinyílt a függöny és nagyot néztek a bizottsági pártelvtársak, hogy előttük egy zenekar kotta nélkül és egy karmester, vezénypálca nélkül, de hát feljegyezték őket és kezdődhetett az előadás. És az elkezdődött, három nyelven: románul, magyarul és cigányul rendre sírtak a hegedűk és a brácsák, szólltak a harmónikák, bőgtek a nagybőgők és a gordonkák. Hárfa, az nem volt, de nem is kellett. Úgy nyerték meg az első helyet, hogy még le se szálltak a színpadról s a bizottság összenézett, ez jó lesz a multikulturalitást képviselni Bukarestben.

   Szóval elutaztak szépen Bukarestbe, a hetven tagú zenekar az állam költségén. Azalatt tíz szocialista panellakással kevesebb született Kolozsváron, mert a „kémívesek delegációba” voltak. Szó ami szó, az ottani elvtársak sem láttak még ennél népesebb multikulturalitást. Csodák-csodája, véletlenek-véletlene vagy áldások-áldása, elég az hozzá, hogy a kolozsi hetventagú cigánytáráf megnyerte a „Megéneklünk Románia – 1970” nagyfesztivál országos első helyét. Mondanom sem kell, hogy minden zenekari tag fehér ingben és öltönyben volt az építővállalat költségén.

   Ősszel pedig olyasmi történt, amire még Ferenc tanár úr sem számított. Románia és Görögország kölcsönös kulturális megállapodásra jutottak és a hetventagú kolozsi cigányzenekar az Athén-i Filharmónia

   Hangversenytermében vendégszerepelt. A plakáton persze a: „Cigány népzenekar, táráf – karmester:  Szentannai Ferenc”, átváltozott „Romániai népi zenekar – karmester:  Szentannai Francisc”-ra. De a kolozsi cigányokat, ez cseppet sem zavarta.

   Akkora önérzetet adott annak a csapatnak, az alkalmi zenekar, alkalmi karmesterével megnyert alkalmi fesztivál, hogy nem sokkal a hazajövetelük után, amikor már minden kolozsvári komolyabb lokálba, alkalmaztak a zenekari tagokból hétvégi muzsikusokat, történt egy érdekes eset.

   Bubi volt a bőgős, vagy „bégés” a Pinta primás bandájába, s egy kicsit ittasan egyik szombat esti műsor után, azt mondja az asztalnál ülő Ferenc tanár úrnak, aki éppen az 1971-es fesztiválra jött felírni a toborzandókat, hogy:

   –„Né háráguggyon, réjám á tanár úr, dé Pintá máma éste úgy élvitte á szólámot, hogy muszáj vót á nágybégével visszáhozzam á táktust!” – Így lett Bubiból, alkalmi prímás és a bőgőből meg, alkalmi hegedű! De a szocializmusban, ez teljesen nyilvánvaló volt, a fő az volt ugyanis, hogy virágozzon a kultúra.

Bíró Ernő – Kolozsvár – 2015. június 3.