Nagy gyár volt az, területe több száz hektár, mert ugye nálunk abban az időben minden nagy volt, mint ahogy a cipészlegényből lett főtitkárunk is folyton nagy akart lenni. Hát így nagy gyárakat építtetett, s hogy abban az időben exportra dolgoztunk, az csak nyilvánvaló volt. A fél Európa tőlünk vette a Piramidont meg a Faringoseptet! 

   Abban az időben egy szójátékos mondás járta: „Ez az ország aranybánya, ki nem lopja, az megbánja!” Hát ennek a jeligéjére folyt a termelés a gyárban. Az egyetemistákat, középiskolásokat négyhetente vitték dolgozni, hogy szokjanak hozzá a gyár nagyságához és ezáltal rádöbbenjenek a saját kicsinységükre. Minket matematika-fizika líceumbelieket a csapgyárba, másokat a hütőszekrénygyárba, ismét másokat a nehézgépgyárba, a kiskazángyárba. Talán egy gyár sem maradt ki az egyetemisták és a középiskolások segítő programjából. Mindenesetre az holtbiztos, hogy egy egyetemista és egy középiskolás sem maradt ki abból a szocialista munkaversenyből, amelyre már zsenge korban neveltek pártunk és kormányunk jóvoltából.

   A fent említett gyárak mindegyikében megvoltak az arra kijelölt személyek, akik fogadták és tanították a diákokat, hogy azoknak bővüljön az ismerettségi köre. A diákok ennek okáért az egész gyárban kellett volna segítő tevékenységeket folytassanak, hogy így megismerkedhessenek a munkafolyamatokkal. Csakhogy ez a valoságban úgy festett, hogy minket például bevittek a csapgyárba, annak is a „legnagyobb inteligenciát” feltételező részlegére, a csap kézi összeszerelő műhelyébe. Ott elénk tettek egy csapot, ami hat darabból állt és öt kisebb-nagyobb edényt, amelyben az alkatrészek voltak. Egy hatodik, egyköbméteres, fémládában voltak a kimunkált csaptelepek, mint hatodik s egyben kezdőelemek, és egy másik ugyanilyen konténerbe kellett potyogtatni a készen összeszerelt csapot, s azzal hajrá Jani!

   Két évig ki se mozdultunk abból a műhelyből, valószínű azért, hogy ha mindenhonnan elloptunk volna egy-két alkatrészt, akkor két-három próbálkozás után, nekünk is összejött volna a csapalkatrészekből összerakni egy kész kalasnyikov-závár részt, s ennek a felismerésnek a traumájától akartak megkímélni minket.

   Nálunk is történtek vicces dolgok, de azért abban az olajszagú komor hangulatban, mindenre volt kedve az embernek csak viccelődi nem. Minden esetre a nővérem és egyetemi évfolyamtársai a gyógyszergyárba jártak. Ott aztán egyre másra folyt a „terá-pia”. Azzal kezdődően, hogy már magát a gyárat is Terápiának hívták, s azzal folytatódóan, hogy piával ennél a gyárnál jobban csak a szeszgyár volt ellátva. No, itt azért nem olyan egyszerűen innivaló szesz volt, hanem kétszeresen finomított, kilencven fok fölötti becsületes etil-alkohol.

   Történt pedig, hogy a részleget, ahol az alkoholtartály volt, meg kellett állítani általános karbantartás és kifestés végett. Le is állt a részlegen minden műszer, de az alkoholt tartalmazó nagy lombik-üveghordó félig maradt szesszel. Mindent lemértek, mindent lejegyeztek, aztán mindent letakartak előbb egy vékony fóliával, majd egy rend vatelinnel és egy újabb rend fóliával, hogy semmi el ne törjön. S bejöhettek a festők. Egy hétig tartott a részlegen a festés, száradással együtt kilenc nap. A tizedik napon átadták a festők a részleget és kezdődhetett a gépek, alkatrészek, szerkezetek szakszerű átvizsgálása, tehát az általános karbantartás végrehajtása. Kibontották az egész labort a speciális letakarásból, s hát mit vett észre a főgyógyszerész, hogy az alkoholos üveghordóból hiányzott több mint húsz liter szesz!

   Ebből akkora botrány lett, hogy a rendőrség bevonásával folyt az ellenőrző eljárás és persze a festők voltak az első számú vádlottak az ügyben. Szegényeknek az arcáról lerítt, hogy iszogatni szoktak, hát mint általában a festők, tisztelet a kivételnek. Le is ültették őket külön-külön a vallatásra. Jegyzőkönyvbe vették, hogy ki mit végzett napra lebontva, azt a kilenc napot szegről-végről szinte percre kivesézték. Amiután fenyegetések közepette a jegyzőkönyv felvétel megtörtént, a részlegvezető, a főgyógyszerész és a rendőrparancsnok leültek egy csésze, eredeti pörkölt árpával felhígított „feketekávé” mellé, megtárgyalni az ügyet, mielőtt a gyár vezetősége elé kerülne az eljárás.

   – Na, és mit tapasztalt milicista elvtárs?

   – Megvallom, hogy nekem sokféle csirkefogóval volt dolgom, de én úgy érzem, hogy ezek a fiúk nem lúdasok ebben az ügyben! Ezt onnan gondolom, hogy az első vallatásnál, külön-külön mindenki azt vallotta, nem is tudott róla, hogy a letakart rész alatt mi van.

   – Jó-jó, de hova tűnt akkor húsz liter szesz?

   – Gyógyszerész elvtárs, ön azt mondta nekem a vallatás előtt, hogy ez egy különlegesen tiszta és magas alkoholtartalmú anyag. Legalább két rész vízzel kellett volna vegyíteni ahhoz, hogy iható legyen.

   – Ez így van, ahogy mondja milicista elvtárs!

   – Csakhogy ezek a szegény munkások, igaz hogy bevallották, hogy két nap is ittak a munka vége felé, de hatan voltak összesen csoportvezetőstől, hogy ihattak volna meg hatvan liter piát kilenc nap alatt? S ha ezt tették, akkor milyenek kéne legyenek a festésminták a falon?

   Míg ez az eszmecsere folyt, bejön a főgyógyszerész helyettese és nagy röhögve elszólja magát:

   – Ne kinlódjanak elvtársak, azok a festők szegények tényleg ártatlanok. Most fedeztünk fel egy leosztó csapot az utolsó részleg, a szemészeti részleg előtt, amelyikből egy csövön át a pince irányába halad az alkohol. Emlékszik, hogy alig tudtuk a veszteségeket a normákba behozni, mert annyi volt a párolgás?

   – Pedig abban az irányban nincs semmilyen termelési folyamat, amelyhez alkoholra lenne szükség!

   – Gyerünk nézzük meg, hol van annak a leágazásnak a vége!

   Elindultak, hát a felfedező útra, követték szépen a főcsövet, amelyen az alkoholellátás haladt az egész gyárban. Eljutottak a fent említett helyhez, s hát tényleg egy szabályos kémiai laborban használt csőelosztó, mukásnyelven „T”, ott díszelgett mellmagasságban a falon szabályosan felszerelve. El is indultak a letérő cső mentén, s hát az ész megállt, hogy milyen leleményes volt a szerző, mert a pincében a hótakarító szerszámok kamrájában egy szabályosan felszerelt egészségügyi dobozban ért véget. Abban is volt egy belső ajtó, s a gyógyszeres polcok kívülről rászerelve. Itt minden a legnagyobb rendben, csakhogy a belső ajtó kinyitásával érkezett a meglepetés, benn egy kétliteres, dugóval ellátott Berzéliusz-pohár, fölötte szabályos gyári csap, arra a csepegősebességre beállítva, amelyen tíz óra alatt körül-belül egy liter folyadék csepeg ki.

   Hát itt a bizottság bizony elámult. Ez volt hát a párolgás fő oka! Sajnos a szerszámoskamrának nem volt felelőse, így nem lehetett senkit sem tetten érni s az ügy lecsengett, előtérben nagy sajnálkozások, a háttérben pedig nagy röhögések közepette. De ami ezután történt, abban sajnálkozásnak csírája sem volt, csak a röhögésnek...
Az általános karbantartás harmadik napján eljutottak a hashajtót csokimázzal bevonó tégely felújításához, amelynek vagy öt-hat kiló száraz csoki éktelenkedett a belső falán. Ugye mindenki emlékszik a hashajtó reklámjára, hogy: „Míg ön alszik, a Dulcolax dolgozik!”

   Az egyik munkás, aki a csoki levakarás feladatát kapta, jókora csokidarabokat tört le a nagy tégely oldaláról. S persze, mint ahogy az az egész gyárban szokás volt, magára s az otthoniakra gondolt, hogy milyen jó lenne azt a csokit hazavinni. Megkóstolta, finom volt, igazi, kakaós.

   Megkérdezte a főgyógyszerésztől, hogy ehet belőle, mire az azt válaszolta, hogy úgy gondolja nem oldódott ki a hashajtó a kis tablettákból a nagy tégelybe, tehát ehet is, s ha akar vihet is el belőle. Másnap a munkás nem jött be dolgozni hatra, s reggel hétkor a hiányzásjelentés a főgyógyszerész asztalára került. Ő felhívta a titkárnőt:

   – Kedves Icuka, legyen szíves nekem feltárcsázni a 155607-es helyi számot.

   – Hogyne, Szabó elvtárs, rögtön megteszem.

   Pár perc múlva visszacsörög az asztali telefon. A főgyógyszerész beleszól:

   – Mondja, Icuka!

   – Próbálom már egy ideje, Szabó elvtárs, de nem sikerül! Nem foglalt, csak úgy kicseng magába.

   – Próbálja még...

   Úgy jó negyed óra múlva újból visszacseng a telefon, s a főgyógyszerész újból beleszól:

   – Igen itt Jani, ki keres?

   – Én vagyok, Szabó a gyárból, mi van magával, hol van?

   – Hagyja, Szabó elvtárs, ne is kérdezze! Hajnaltól ülünk a kád szélén, én is, az asszony is, meg a két fiam is. Majd holnap jövök, ha tudok. Írjon ki nekem, kérem ha lehet, egy szabadság napot...

   – Persze, Jani, megoldjuk!

   A főgyógyszerész letette a kagylót, s kitört belőle a röhögés, mert ezt a hatékonyságot azért még ő sem gondolta, mert ugye: Amíg ön alszik...

Bíró Ernő – Kolozsvár – 2016. július 10.