„Azt a leborult szivarvégit! Ezt jól kifundálta!” – mondta Édesapám a „hírement” esemény után.

Mert aztán Kálmán tényleg kifundálta. Azt sokan nem felejtették el, talán egy életen át, de még a következő generációk is emlegették.

Kálmán amolyan szűkszavú, a maga módján különc ember volt. Nem szívesen hagyta magát terelni a „közös akol” felé. Sok mindenről másképp vélekedett, mint a nagytöbbség, de sosem hangoskodva, inkább a maga csendes módján. Mintha magában duruzsolta volna: „Csináljátok csak, én ugyan nem!”

Aki kilóg a sorból, az könnyen válik a többség céltáblájává. Hát ő az lett.

A nyolc órás gyári munka után, falusi ember lévén, bizony inkább a kasza, kapa vagy villanyél jutott neki pihenés helyett. Tette a dolgát, ahogy annyian mások a „dicsőséges szocializmus” éveiben. Otthon a háztáji, a kert meg az állatok, a család. Garast garasra rakva még egy szerényebb autóra is tellett. Vigyázott is rá nagyon, olyannyira, hogy a lehető legritkábban vette igénybe, de a hiányos vonatközlekedés miatt bizony elég gyakran muszáj volt erre is sort keríteni.

Így történhetett meg az is, hogy a gyárkapun kifelé menet Kálmán hiába vette az irányt a megszokott parkolóhely felé, a kocsinak se híre, se hamva. A felismerés borzalma, hogy ellopták a kocsit, megbénította gondolkodását. Szentül meg volt győződve: ő kocsival jött reggel! Rendőrségi bejelentés, formaságok. Nagy későre az esti vonattal hazamehetett.

Azt sem tudta káromkodjon vagy nevessen: a kocsi ott állt a garázsban. Előző nap ment kocsival munkába, hiszen futva jött be a szénaforgatásból. Elfelejtette.

A sok bosszantás mellett ez csak olaj volt a tűzre.

Mert a „tüskék” nem kímélték szegény Kálmánt. Nemzeti öntudatát, büszke magyarságát sokan ferde szemmel nézték. Főleg azok, akiknek talpnyalás volt a kenyerük. Sokan meghívtak álszent nyájassággal kisebb-nagyobb vezetőt keresztelőre, disznóvágásra, vagy becipelték a kóstolót az elvtársnak. Hordtak mindent, amivel becsületet reméltek szerezni, lehetőleg mindig egy lépéssel előbbre, mint a munkatársak.

Kálmán ezt nem tette. „Nem etetek én senki ingyenélőt!” Jó szakember volt, tudta, hogy sok diplomás főnöke se emberileg, sem szakmailag nem ér fel hozzá. A maga egyszerű módján tudta, hogy különb náluk.

Aztán eljött a nyugdíjba menetel ideje. Mindenki kíváncsi volt, mivel rukkol elő Kálmán. Már hónapokkal előtte rajta köszörülték a nyelvüket.

Ő meg is hívta a csapatot, főnökökkel együtt, melyik nap, melyik vendéglő, ott találkozunk. A csapat bevonult, ki előbb, ki utóbb. Kálmán sehol. „Biztos megint késik a vonata.” - vélték sokan. „Majdcsak megjön, addig is igyunk, Kálmán úgyis kifizeti, amit a pincér feljegyez.” Forró augusztusi napon ment a sör, a hűtött bor.

 „Ezt most kiisszuk a bukszájából, komám! Majdcsak hoz valami hazait is ez a Kálmán, legalább most, utoljára.”

Az órák egyre múltak, de Kálmán csak nem jött. Se akkor, se később. Soha. Estefelé majd összevesztek, ki mit fogyasztott, kinél mennyi pénz van, hogy a számláját kiegyenlítse. Több nyelven, kacskaringósan káromkodva tántorogtak le a hegyen lévő vendéglőből.

Kálmán búcsúzása rendhagyó volt és emlékezetes.