Kezdetben átmeneti megoldásnak gondolta, amíg valami rendes munkát talál.

Lakáskiürítés, hagyaték felszámolása, lomtalanítás.

Aztán hónapok múltak, majd évek és ő rádöbbent, ez több annál, mint egyszerű fizikai munka. Elkezdett érzelmileg kötődni ahhoz, amit csinál. Belépni egy berendezett lakásba, házba, ahol olyan érzésed támad, hogy a tulajdonos csak épp kilépett valamiért és nemsokára visszatér. Ahol valamikor éltek, szerettek, szenvedtek. Ahol gyerekzsivajtól, kacagástól, asszonyzokogásig, karácsonyi csengőtől kétségbeesett fohászig mindent hallottak ezek a falak. Olyan ez, mint egy színdarab utolsó felvonása. Vagy, inkább, mint egy szertartás, mellyel egy élet utolsó nyomai eltűnnek. Örökre.

Vállalkozássá növelte ezt a tevékenységet. Igényesen megválogatta csapatát. Kellő alázatot követelt. Valahányszor befejeztek egy megrendelést, önkénytelenül elsuttogta: „Elvégeztetett…”

Sok mindennel találkozott az évek során. Félbeszakadt sorsok legintimebb nyomaival.

De egyet soha nem tudott elfelejteni.

Külhonban élő távoli rokon, utódok nélküli hozzátartozójának eladásra szánt házát kellett kiüresíteni. A megrendelő semmire sem tartott igényt. Elmondása szerint alig ismerte az elhunytat. De nem csak ő. Talán mások sem. Szinte remeteként élt. Még szomszédjaival sem érintkezett.

Szokásává vált, hogy előbb egymaga szemlélte meg a terepet, aztán jöhetett a csapat. Közjegyzőnél letétbe helyezett kulccsal lépett be a lezárt házba. A vastag porréteg ellenére meglátszott egykori lakójának rendszeretete. Szobáról szobára bejárta a házat. Különös. A bejárati ajtón kívül egyetlen szoba volt kulcsra zárva.

Elfordította a kulcsot és belépett.

A látvány, ami fogadta valósággal sokkolta. Egy üres szoba, középen egyetlen szék. Egy forgó szék. A falakon körös – körül fényképek százai. Mind ugyanarról a személyről. Időrendi sorrendben. Bájos, mosolygó fiatal lány, lepréselt virágok üveg alatt, majd ugyan az a lány hófehér ruhában menyasszony, aztán kismama, majd babakocsit tolva, azután egy tipegő kisgyereket kézen fogva, később kettőt, piacon vásárol vagy csak épp egy úton megy át, egy kirakat előtt áll, iskola előtt várakozik, végzős gyereket ölel, levelet dob egy postaládába, réveteg tekintettel egy buszmegállóban várakozik. A legkülönbözőbb helyeken megörökítve. Újra és újra. Haja egyre őszebb, alakja meggörnyedt.

A legutolsó kép egy virágba borított síremlék. Rajta egy női név.

Lábai elgyengültek. Leült a középen álló székre. Kezeit a karfákra helyezte, ahogy az elhunyt tehette egykor és lassan körbe fordult.

Az volt az érzése, mintha egy szentélyben lenne, melyet egy minden mást felülíró, mindent elsöprő érzésnek emelt valaki. Valaki, aki megalkotta a maga külön világát a szeretett nővel, akivel nem oszthatta meg életét. Vele élt ebben a szobában, talán még beszélt is hozzá, mesélt neki, talán megvallotta százszor is, mit érez.

A néma falak őrzik ezt a titkot. Örökre.

Most már megértette: az alagsorban levő kis fotó-labor sem volt ok nélkül.

Tudta mit kell tennie. Zsákba gyűjtött mindent, majd egy üresen álló esővizes hordóban elégette. Úgy végezte mindezt, mint egy szertartást, kegyelettel adózva egy életen át tartó, mély érzés emlékének. A látottak hatása alatt állt a lángokba bámulva és nagyapja gyakran hallott kedvenc nótájának egyik sora jutott eszébe: „… az a tavasz, amikor egy asszony neve imádsággá válik.”

Hazaérkezéskor a megszokottnál kicsit szorosabban ölelte magához élete párját…

Bartha Terézia

20121.04.26.