Amikor nekem szájkosarat tettek…

Egyre többen teszik fel a kérdést, hogy lehet az , hogy nem az írói, közírói vagy akár az újságírói pályát választottam? Kevesen tudják, hogy én valójában újságírói egyetemet végeztem. Csupán rósz időben, rósz helyen, rósz kor. De soha nem lehet tudni, Istennek milyen terve volt, s van velem…

Az egyetem elvégzésekor még vágytam rá, hogy egykor, Bogdán László, unokabátyám nyomdokaiban, lépjek, de ahogy telt az idő egyre kevésbé éreztem ambíciót hivatásos íróvá lenni. Középiskolai tanulmányaim végeztével, megboldogult, édesapám szeretett volna belőlem is rendőrt „faragni”. Igazából én inkább a színház, az újságírás fele vonzottam. Autószerelőként kezdtem pályafutásomat, amit közel három évet űztem. Iskolai tanulmányaim befejezése után őt évvel kezdtem el, az egyetemi tanulmányaimat.

Akkoriban még nagyon munkálkodtak az előítéletek, hogy a színészek, újságírók azok, egyfolytában a kocsmában ülnek, bohém életet élnek… Ezért nem nagyon támogattak elképzeléseimben. Nem vitás, hogy amit mondanak, hogy az újságírók s a színészek, azok az Isten legkülönösebb teremtményei… Van ebben a brancsban, elég sok a ripacs, irigy, sikertelenember… de, engem azért valami megmagyarázhatatlan, belső ősztőn mindig arra sarkallt, hogy írjak. S írtam. Írtam én jó kedvemben, felindulásomban, mérgemben, meghatódottságomban. Szinte minden szabadidőmet, melyet mások szórakozásra szoktak használni, én legszívesebben, az íróasztal mellett szerettem tölteni. Sokszor szememre vetik ma is, hogy különbség van az között, ahogyan beszélek, s ahogyan írok… Lehetséges, hisz a szó az elszáll- szoktam mondani de a leírt szónak igencsak nagy értéke van… A leírt szót meg kell becsülni! A népdaléneklés mellett az írás volt számomra, mindig, amit szeretettel űztem.

Volt idő, amikor az írógépet minden januárban, februárban, elsétáltattam a rendőrségre, hogy „ujjlenyomatot„ vegyenek a gépről, s különben is,- gondolták, hátha elmegy a kedvem a cirkálásoktól… Az egy olyan rendszer volt, ami nem szerette a firkászokat. Ismerős nem?...

Mindent írtam és leírtam mindent, ami a szemem elé került. Nem voltam családos, bátran jártattam a szám, írtam le, az akkori kornak nem éppen dicsőséges vívmányait…

Volt rá példa, hogy csupán egy hónap leforgása alatt, a néhai „Szabad Európa” rádió nem kevesebb mind három írásomat olvasott vissza, valamennyi a központ sajtónak számító, Előre hasábjain jelentek meg…

Na, ennek meg is lett a következménye…

Az egyetemi tanulmányaim befejeztével, szüleimtől ugyan megkaptam, az atyai áldást, hogy na legyen aminek lennie kell, ám…Isten akarata az volt, hogy egy ideig csak úgy magamnak írjak… Az akkori megyei Pártbizottságnál volt egy lila hajú elvtársnő, aki kitalálta, hogyan lehet elhallgattatni a nagyszájú, hőbörgő fiút…

Így kerültem a szülővárosomtól huszonöt kilométerre levő Hídvégre. Életem legnehezebb időszaka volt ez. Éheztem, fagyoskodtam, gyalogoltam- röviden így foglalnám össze a sok megpróbáltatásom. Éheztem, mert, talán egy mai fiatal, nem is tudja elképzelni, hogy jegyrendszerre kaptuk az élelmet. Fagyoskodtam, mert, szintén elképzelhetetlen mára, de reggel, kirohantam az autóbuszmegállóba, ott közölték velem nem egyszer, hogy nincs üzemanyag, s, ma nem indul busz Erdővidékre… Gyalogoltam, mert nem volt benzin, hisz egy hónapra, ha kaptunk húsz liter üzemanyagot… Télen- nyáron menni kellett. Ha a megyeszékhelyen száraz volt a beton, akkor nekem már a mezőn a traktorok között volt a helyem…

Volt egy érdekessége ennek a rendszernek, munkahelyet nem tudtál változtatni, mert a főiskolai végzettséget követelő posztok mind, mind „blokkolva” voltak… Ez már manapság újra „divatban jött”. Ha nem dolgoztál elzártak… Tehát… Hallgattál. Többet írtál, mint amennyit mertél beszélni… Nehéz időszak volt az.

Egyre többet hallom, hogy igen, de akkor mindenkinek volt munkahelye, ez így igaz, csak milyen áron…

Törvénytisztelő emberként nyeltem, hallgattam, belsőmben szenvedtem. Aztán már csak a hab volt a tortán, amikor egy községi végrehajtó-bizottsági ülés alkalmával, a lila fejű asszonyság, pártfeladatként, szabta ki, hogy az elkövetkező három hónapban, ki kell költöznöm Hídvégre és meg kell nősülni… Na itt már megtelt a pohár.

A lila fejű asszonyt évekkel később, egy Lisznyó-i brigádos bácsika jellemezte, legelőtakarítást végeztünk diákokkal, s az öregúr, aki csak nehezen beszélt, a fronton, akna robbant a közelében és légnyomást kapott, a dombom ülve, felfedezte a szürke ARO- t, ahogy az nagy port keverve Lisznyó fele araszolt a kátyús úton:

 - Tanár urak, nézzék azt a lila fejű asszonyt, tudják meg, hogy ennek a megyének, sem a földrengés, sem az árvíz annyi kárt nem okozott, mint ő… Csodálatos . hogy az egyszerű székelyember, micsoda sajátos, zamatos kifejezésekkel tudja leírni a tényeket.

Na szóval parancsot kaptam a szülőváros elhagyására, s szabadságom feladására. Bevallom akkoriban már túljártam én a harmincas éveimen, volt, már egy –két gyűrűs menyasszonyom is… de valami mindég hibázott… talán a Jó Isten is úgy akarta, hogy ne kapkodjam el, s ismerjem meg a gyermekem édesanyát, a feleségemet.

Hosszú, viszontagságos, korházi, színjátszásokkal sikerült csupán megszabadulnom Hídvégtől. Az 1989-es forradalmi színjáték után egy csoport Hídvégi tanító, tanárember felkeresett, hogy nem mennék-e vissza polgármesternek… Nem vállaltam.

De az írás az maradt.

Kiss Tibor, barátom, ösztökélésére, újra meg újra „tollat ragadok „hogy hagyományainkat, munkálkodásainkat, kínlódásainkat, háborgásainkat hátrahagyjam a dicső utókornak, azon vággyal, hogy azok halhatatlanná váljanak.

                                                                        Orbán Barra Gábor