Emlékeztek még Andorásra a „Halljátok hegyek!”-ből? Mikor legutóbb találkoztunk vele éppen a városba készült szakmát tanulni. Azóta eltelt jó pár év, s kemény, mokány fiatalember lett belőle. Most ott látjuk a templom lépcsőjén üldögélni egy toprongyos alak társaságában. Régi ismerősünk őkelme is. Nem más, mint Gerő. Lerongyolódott kopott alak, de nem csak a gúnyájára nézvést, hanem az egész, ahogy van. A szemei zavarosak, véreresek, az arca borostás, lerí róla a nyomurúság, az elhanyagoltság.

- Mi van magával, Gerő bátyám?

- Mi, mi… Mi bajod velem?

- Ett ma valamit?

- Eridj dógodra! Hagyj békén!

Andorás azonban nem hagyta, s addig uzsukálta, míg emberünk kötélnek állt.

- Itt van a közelben egy büfé, Ábris üzemelteti, egy falumbeli.

- Ábris? Nekem is falumbeli! – kiáltott fel meglepetten Gerő.

- Tudom!

- De nagy bölcs vagy! Tudsz mindent?

Közben odaértek a büféhez. Andorás két adag berbécstokányt rendelt kovászos uborkával.

- Itt éppen úgy főznek, mint otthon, majd meglátja Gerő bátyám!

- Inkább hozzál egy kupica erőset!

- Azt nem! – válaszolta a fiatalember keményen – Tudja, nekem is van annyi gondom, bajom, bánatom, hogy néha alig bírom elviselni, de még sem iszom. Nem hiszek a mondókában, melyik így szól: Mit tesz a székely, ha örvend? Pálinkát iszik. S mit tesz, ha bánata van?

- Pálinkát iszik! – vágta rá Gerő.

- Na, lássa, ez az, amiben nem hiszek!

- De hát, milyen bajod lehet neked?

- Nem áll velem szóba egy fehérnép sem!

- Azt ne is bánd!

Ameddig így dobálták a szót, meghozta Ábris a tokányt, s jó étvágyat kívánva, kérdezte mit hozhat még.

- Két fröccsöt! – mondta Andorás, s Gerő szemei felcsillantak.

- Málnafröccsöt! – pontosította a rendelést a fiatalember, társa nagy bánatára.

- Ez aljas kitolás! – háborgott amaz.

- Amit most mondani akarok, azt teljes józanul kell meghallgatnia. Hogy fogja fel jól minden szavamot!

- Mondd hát, hallgatlak!

- Menjünk ki a parkba, s ott elé adom, amit mondani akarok.

Találtak is egy árnyas padot, ahová letelepedve Andorás elmondta, mekkora sok bajt, lelki és egyéb nyomorúságot okozott neki, édesanyjának és édesapjának Gerő.

- Nagy háborúságot okozott kend nekünk a családban.

- Ki vagy te, hogy ilyenekkel állsz elő?

- Andorás, Barta Andorás fia.

- Az-é?

- Lássa, itt élek most a városban. El kellett jőnöm a faluból. Szakmát tanultam, most saját vasas műhelyem van. Három segéddel dolgozom. Készítünk mindent, ami vasból van, patkószegtől a kerti törpéig. De főként vaskapukat, díszes kovácsoltvas kapukat.

- Szép!

- Most szükség lenne egy éjjeliőrre.

- Kutyád nincsen?

- Van, van. Egy kuvasz. A bács fia, Juon adta, aki nem akart tovább pásztorkodni, ott hagyta az apját, s az esztenát. Most itt eszi fene a városban, beállott egy építkezéshez maltert kavarni. Otthonról hozta a kutyát. Becsületes pénzt fizettem érte, egy heti napszám árát.

- S nekem ezzel mi dolgom?

- Mondom! Ember is kell a kutya mellé. Gerő bátyámra gondoltam. Van a műhely mellett egy fűthető helyiség, ott meghúzhatja magát. Éjjeli őr lesz, s ezenfelüli tisztje az udvar tisztántartása, miután befejeztük a munkát. Szóval kap szállást, rendes gúnyát, és ebédet. Azt Ábrtistól kell elhoznia mindünk számára délben egy órakor, kantáros fazékban.

- És ha nem fogadom el?

- Ez az egyetlen esélye. Tőlem mehet a híd alá, s koldulhat a templom előtt, ha hagyja a többi koldus! Ha elfogadja, ember lehet még magából, de nincs többé egy korty ital sem!

- Mégis mit gondolsz, mi vagyok én? Bornemissza János?

Andorás felállt a padról, és vissza se nézve csak ennyit szólt:

- Majd viszek a sírjára virágot!

Gerő nem válaszolt. Segélykérően nézett szét a parkban, hátha valaki bár egy fikarcnyi részvétet mutatna iránta. De mindenki önzően saját magával elfoglalva jött-ment, beszélgetett, kutyát sétáltatott, gyerekre figyelt, vagy csak egyszerűen üldögélt örvendve a friss levegőnek.

- Várj! – ugrott hirtelen talpra, s szaporázott a fiatalember után, aki már jócskán elhaladt.

- Nos? – állt meg Andorás.

- Legyen! Csak mondd meg, mi ez az egész? Hisz’ minden utcasarkon találni három éjjeliőrnek valót is.

- Azért teszem, hogy magát büntessem - nap, mint nap lásson, tudja, hogy tőlem függ az élete, és ne hagyja a lelkiismerete egy percig sem nyugodni. Ez az egyik.

- A másik?

- Hogy vezekeljek! Hogy lássam magát nap, mint nap, tudva mit követett el a családom ellen. Hogy vezekeljek, mert nem tudok apámnak megbocsátani…