Kedd. Az utolsó korty kávé ízével a szájában éppen az újságot lapozza, mikor a reggeli csendbe belehasít a telefon hangja. Apu hív, int a férjének és mosolyogva beleszól. Jól aludtatok remélem, majd homlokát ráncolva figyel a háttérből érkező zajokra. Dübörgés, halk lihegés és az anyja rekedt hangja kiált valahonnan távolról. Apád meghalt, hívd a mentőt.

Csend. Fülében dobol a vér. Apu nem ébredt fel. Nézi a férjét és mondogatja, száznégy, száznégy, száznégy. És a hangja, hallja magát, amint magabiztosan, pontosan sorolja a diszpécsernek, amit kell. A férje rohanó léptei, mert azonnal indulnak a szomszédos utcában álló házhoz. A kapu tárva, dúlt arcú anyja tébolyodottan rohangál. A kutyák ugatnak. Apu. Az ágyon fekszik. A szeme. Mint vadászaton látott egyszer egy szarvasnál. Opálos. A bőre indigókék. A kezei némán lógnak. Nem integet. Nem szerel. Nem simogat kutyát. Fekszik némán. Meghalt.

Kapjuk le az ágyról, lihegi a férje és máris kezdi az újraélesztést. Ő az apja fejét simogatja. Hátrahúzza a nyelvét és figyeli a tüdejéből felszakadó hörgést. Harminc, átveszem, tolja félre a férje kezét és miközben számol, hallgatja a bordák recsegését a keze alatt. Ólomként kúsznak a másodpercek, a mentő sehol. Add át, markolja vállát a férje, míg ő a szemébe csorgó verejtéket törölgeti. Hol… van…már…az…a…k****…mentő…lihegi a férje az első negyedóra után. Aztán már nem is beszélnek. Nem hagyjuk abba, olyan isten nincs, tolja el a kezét és folytatja zsibbadó csuklóval. Az anyja csendesen zokog a sarokban. Kintről fékcsikorgás és ajtócsapkodás. Átveszem, teszi a vállára a kezét a mentős, és ők némán hátra lépnek. Teméntelen táska, gépek, monitor, fecskendők. Szakavatott kezek, félhangokból felismert utasítások. A monitoron kis csúcsok ugrándoznak völgyekkel tarkítva. Így dobog egy szív. Vonalak. Pálcikák. Apu és a közös életük pálcikákban elmesélve. Ahogy fésülte gyerekkorában. Ahogy lekefélte a ruhájáról a szöszöket, ha mentek valahova. Ahogy megtanította bedugni a nadrágjába a blúzát, hogy ne fázzon meg a dereka. Ahogy szereti. Apu. Fibrillál, ráncolja szemöldökét a mentőorvos a monitort figyelve és előveszi a defibrillátort. Hátra, int és a test tehetetlenül feldobja magát. Még háromszor ismétlődik ugyanez és a mentősök arca egyre borúsabb. Nem mehet el pont most, mondja a mentőorvosnak, pár nap múlva születik a dédunokája. Apu, hallod, térdel mellé és homlokához simítja a homlokát. Már viszik. A hordágyon beszorítva a test a hevederek közé, csak az apja kopasz feje búbja ismerős. Puszilgatja. Drágám, mondja, nagyon szeretlek.

Intenzív osztály. Sivító, pittyegő gépek. Villogó műszerek. Ott fekszik. Gépek tartják életben, mondja az angyalarcú doktornő, nagyon beteg a szíve. Reggelre valószínű elmegy. Köszönjenek el tőle. Hallja magukat, simítja meg az anyja karját. Itt vagyunk, szeretünk, tarts ki, hazaviszünk. Kérlek, apu. Simogatja.

Milyen ez az erő, ami kiszippant közülünk valakit? Elviselhetetlen otthon a látvány. A papucsa, a könyve az ágy mellett a szemüveggel, ahogy az este olvasta. A vizespohara a gyógyszereivel az éjjeliszekrényen. A teste hiánya. A hangja hiánya. Apu hiánya. Anyja öreges, fáradt csoszogása végtelenül megindítja. Itt maradok veled, öleli át a madárcsontokat, majd én felveszem, ha csörög, persze. Pihenj, szívem. Kell az erő.

A szülei konyhájának éjszakai zaja. Suttog az öreg ház. Sóhajt és zokog valami titokzatos erő, irtózva hallgatja. A telefon némán fekszik előtte az asztalon. Három kis mécses lángja küszködik a sötéttel és ő érzi, nem lehet most aludni. Visszahozhatatlanul elmegy az apja, ha most elalszik az őrségben. Kinn valamit suttog a szél, megremeg az üveg az ablakban. Fázik. Apja mellénye átmelegíti. Apu szaga van. A tévé halkan duruzsol, érthetetlen szappanopera hősei intrikálnak. Nehezen virrad. Ólomszínű az ég odakinn, valahonnan kakasszó hallatszik. Odateszi a kávét. A telefon hallgat. Mikor anyja kilép a konyhába, megijed tőle. Iszonyodva néz rá. Nem csak álom volt, zokog fel arcára csapva kezét és megtántorodik. Apu, hol vagy most?

Szerda. Kritikus, életveszélyes továbbra is az állapota, a veséi sem működnek, mondja az angyalarcú és csupa részvét a szeme. Még egy nap. Még egy éjjel. Talán nem károsodtak a veséi. Az agya is sérülhetett. A rövidtávú memóriája elszállhatott. Erős a szervezete. Fekszik a drótok között, orrában szonda, karjaiban csövek, mögötte egész űrhajó világít és zümmög. A karjához simítja az arcát. Apukám.

Csütörtök. Ez a legszörnyűbb. Csukott szemmel fekszik. Két keze bizonytalanul mozdul. Nincs magánál, nem kooperál a beteg, így az angyalarcú, de beszélhetnek hozzá, mindent ért. Hát hogy van ez? Újraélesztették, hogy nyálcsordító bábként vegetáljon még egy kis ideig? Mit mondjanak neki? Küldjék vagy marasztalják? Kezei tétován simítják a levegőt, ő megfogja a jobbját és tenyerébe hajtja az arcát. A száraz, eres csuklón végigperegnek a könnyei. Apu. Apja feje felé mozdul, és kis időre kinyitja a szemét. Öntudatlan mozgások, legyint az orvos, míg kivezeti.

Péntek. Csak egy simogatásra még a reggeli vizit előtt, liheg az ajtóban az angyalarcúnak, aki mosolyogva fogja kézen. Apja ágya körül fehérköpenyesek. A függöny behúzva. A vizit elkezdődött. Az angyalarcú félretolja őket. A látvány letaglózza. Apja ül az ágyban, lélegeztető tubus nélkül, a szeme nyitva. Őt nézi. Rajta végig fut a hideg, megismeri vajon. Aztán a jól ismert hang.

-Fiam, adjál már egy kis vizet!