Ugyanolyan egyhangúan szállt alá az est Aranka néninél, mint általában bármikor, télen. Odakint az idő is csak az a rongyos semmilyen, se hó, se fagy nem uralkodott, de cserében annál több sár duzzasztotta a tenyérnyi udvar minden szögletét. Még az a cudar Nemere is feltűnő csendességben lapult valahol, egy szekeres gazda szerint az ojtozi hegyszoros torkában akadt fenn vagy két napja, s ott lóghatott azóta is.

A naptárba viszont Óévet írtak, holnap mégiscsak pirosbetűs ünnep, ütött szeget a fejébe Aranka néninek. Jobb időkben átmulatták ilyenkor az éjszakát, legtöbbször bálokban. Hol van az már ...  Így hát némi késztetést érzett arra, hogy, legalább az illendőség kedvéért, valami különlegesebb étket kieszeljen vacsorára. De itt jött a fájdalmas felismerés, mit is, mit is, Uramteremtőm ... Disznót nem vágott, évek óta nem tart, azt szokta mondani, anélkül valamirevaló eledel úgyse válik igazán semmiből, töprenghet a szegény ember naphosszat. Azért ki tudja. Talán több túrót ad a puliszkához, egy mákszem paprikásra is telne a tyúkaprólékból, amit tegnap megtartott, majd utána, teába mártogatva, elfogyasztja a Karácsonyról megmaradt két elszáradt mézespogácsát. A sütő is tud valamit, megaszalhatna benne egynéhány felszeletelt almát, annál nincs is ízesebb, no, megéri azzal éjfélig, helyesebben szólva egyig, míg, szerencsés esetben, a rádió hullámain beszűrődik a himnusz, az igazi, az istenálddmeg, amit érces hangján rendszerint ő is mindig elzeng, s végül megkönnyez. Ezt követően pedig – önmagával s a világgal megbékélten – nyugovóra tér.

Aranka gondolatát tett követte, s bár egy fikarcnyi lelkesedés sok, ha volt benne, mégiscsak nekiállt az asztalfiának; onnan nagy ímmel-ámmal cifrább terítéket kotorászott elő, amikor egyszeriben arra lett figyelmes, hogy valaki zörgeti a kertre néző kicsiny ablakot. Sőt, egyre kitartóbban. Uramatyám! Nem járt nála még egy szomszéd sem a nyár óta. Az óta a furcsa, kalandos nyár óta, amikor olyannyira megbolygatta az életét az a fényes fogú koponya ... ó, Uram, ne hagyj el! Gyenge szíve máris a torkában kalimpált, lélegzete majd elállt, s nem tudott másra gondolni, mint a vánkosába évekkel ezelőtt belevarrt néhány papírpénzecskére, amit még megboldogult urával spórolgattak, s ami talán elég lesz majd arra, hogy elhidegült rokonai tisztességes koporsóba tehessék, ha rá kerül a sor. Most hát oda van, oda az is, mert nyomban adni fogja, igen ő, ha az életére törnek, azt mégsem engedheti, tán volna még egy darabocska belőle, ha öregségben is, amit a Jóisten elrendelt. Kegyelem énnékem! Már-már eszeveszett jajveszékelésbe tört ki, amikor az ablakzörgés kíséretében dörmögő szóbeszédet is észlelt, éspedig semmi kétség: Mártonbá. No, nem az imént gondolt véletlenül épp a koponyára? Ó, mi üthetett a félkegyelműjébe ... Tán nincs megelégedve, ahogy az árán elosztoztak? De hálistennek, hála annak a Magosságosnak, jó, hogy nem rablókat szabadított rája. Mit volt mit tenni, nyitotta tüstént az ajtót Arankánk, ’szen időközben visszaszállt belé a lélek.  

- Aranka, lelkem, ha meg nem haragszik ... Tudja az Isten, valahogy nehezen kel el ma nekem egyedül ez az étel ... osztán pedig a hurkasütéshez sem értek rendesen, na, nem egyébért, de tudja, hogy van ilyenkor, kár lenne ...

Bizony Márton állt az ajtóban, az öreg Fazakas, hóna alatt jókora halom disznótoros kóstolóval, amihez aznap reggel lett szerencséje, lévén előrehaladott kora ellenére is még mindig a falu verhetetlen mészárosa. Olyan jóízűen rég nem falatozott  Mártonbá, de Aranka sem, úgylehet, emberemlékezet óta.  

(Adalék egy hajdani novellalánchoz)