Aranyos menti csalogató

Aranyos völgye – szépséges, rejtélyes táj ez. Ha fel akarjuk fedezni, alulról induljunk el a torkolattól, onnan, ahol összeölelkezik a Marossal. Székelykocsárd tájékától felfele haladva Várfalváig, az első negyven kilométernyi hossza, kisebb-nagyobb foltokban bizony elfelejtett Székelyföld a javából. Megtépázva, megritkulva, be-be olvadozva, de az utolsóként alapított székely székünk, az Aranyosszék. Dereka tájékától felfele a havasok csúcsáig pedig már hatalmas egynyelvűség uralkodik: az erdélyi magyarságnak ezer év alatt sem volt elég ereje benépesíteni. Megtették ezt mások helyettünk. Szilaj pásztornépek, kis mokány emberek apró lovaikon érkeztek. Maguk előtt nyájat terelgetve, a havasok tetejére is felkapaszkodva, hegycsúcsokat és védett völgyeket is bölcsőkkel telerakva, gyermekeikkel teleszülve. A hegyek védelmében ők voltak és lettek „nemzet a magasban”, ahová nem ért fel a török, tatár, pestis és a tűzvész. Itt lett nemzetté ez a nép, ellenünk rohanásával, dühben edzetten, és bennünk fente, élezte kiegyenesített kaszáit; belőlünk szaggatva ki naggyá álmodott nemzeti ösztöneit.

Aranyos völgye, minden szépségével együtt az egyik nemzetnek bölcsője lett, a másoknak – németnek, cipszernek, zsidónak, magyarnak – koporsója.

Aranyos völgye – ahol a bányavidék német telepes népessége tűnt el a leghamarabb, de siettünk nyomába mi is. Abrudbánya, Aranyosbánya, Zalatna, Verespatak, Topánfalva nemcsak az arany csörrenésével éneklő bányaváros-nevek, de vérünk áztatta helyek is, ahol hamisan kacsint és fintorog ma is az arany: az ördög szeme.

Aranyos – legmagyarabb névadású erdélyi folyónk. Egyetlen nyelvre sem lehet lefordítani igazán, és minden nép csak csavargatva, kínlódva játszadozik színtisztán, magyarul csillogó nevével. Ha már a völgyeiben és a jelenben nem is, legalább a nevében örökre a miénk marad.

Aranyos - ahol az utolsó hetven km-en már legalább tizenöt éve halászni sem lehet, mert a folyó halott. Zagytározók méreglevei ölték ki belőle az életet. De ez még csak a kezdet, mert vészesen fenyeget a mindent elpusztító cián.

Aranyos – olykor véresen és könnyektől ázottan, de szépséges tájaival, havasaival, csúcsaival – mint a Kányádi Sándor Nagy-Küküllője – három nép sorsát egyszer valamikor talán mégis csak összemossa.

Vetési László