Aztán az eszmélés után jöttek a kérdések, s egyből megkerestem Árpád hozzátartozóit. Idén év elején pedig, interjút készítettem az édesanyjával.

Ha most meghallja, meglátja valahol Árpád nevét, mi jut először az eszébe?

Tóth Mária, Árpád édesanyja: Egyszerre minden rámzúdul: 28 év emlékei az ÉLŐ fiamról, az áprilisban történt borzalom…Szeretet, büszkeség, iszonyú fájdalom és düh…Hogy meggyilkolták őt, hogy már nem él, és ez ma is hihetetlen számomra! Hiszen hármunk közül (ő, a lányom és én) ő volt a legfiatalabb, elvileg neki kellett volna utolsónak maradni! De aztán rögtön utána az jut eszembe, hogy mennyire szerette a népszerűséget, és hogy már megint írnak róla…ha nem ebben a kontextusban tennék, és ő élne, mennyire örülne ennek…

Nemrégiben Magyarországon járt két ellenzéki képviselő Bolíviából. Találkozott-e velük személyesen és, ha igen, milyen érdemi segítséget tudnak adni Önnek?

T.M.: Több, mint 4 órát töltöttem el Bernardo Montenegro és Pablo Banegas ellenzéki képviselők társaságában, ahol az ügyédem, dr. Nyikos Attila és Tóásó Előd nővére, Edit is jelen volt. Montenegro és Banegas is tagja volt annak a parlamenti vizsgálóbizottságnak, amely a Rózsa-ügyet és a kommandós akciót vizsgálta. A testület kormánypárti tagjai november közepén olyan jelentést fogadtak el, amely szerint szakadár Santa Cruz-i politikai és pénzügyi vezetők álltak a Rózsa-csoport mögött. A bolíviai ellenzék már ekkor jelezte, hogy külföldön fognak nyomozni az ügyben, miután a kormánypárti képviselők nélkülük zárták le az ügyről készített összefoglaló jelentést, mely a vizsgáló bizottság ellenzéki tagjai szerint értékelhetetlen és elfogult. Szerintük a kormánypárt azért akarja gyorsan félretenni a dokumentációt, mert immár olyan "kellemetlen" bizonyítékok is napvilágra kerülnek, amelyek közvetve a bolíviai kormány egyes tagjainak az érintettségére is utalhatnak. Az ellenzéki képviselők európai útjának tehát az volt a célja, hogy "megalapozott és átlátható" nemzetközi vizsgálódás alapján értékeljék a Rózsa-csoport tevékenységét és a hatóságok akcióit.

A képviselők először Írországban „nyomoztak”. Magyarországon ellátogattak a Parlament Emberi Jogi Bizottságába, találkoztak az Igazságügyi Minisztérium és a Külügyminisztérium illetékeseivel. A hatóságok ezúttal sem voltak a segítségünkre, minket nem hívtak meg a beszélgetésre, és nem adtak sem helyet, sem tolmácsot, ahogy az elvárható lett volna. Így ismét a Vöröskereszt sietett a segítségünkre (a fiam hazahozatalára szervezett pénzgyűjtést majdnem az elejétől ők koordinálták), ők adtak helyet és tolmácsot, a képviselőkkel való megbeszélésre. A megbeszélés során átadtunk a képviselőknek az áldozatok „előéletére” vonatkozó okmányokat, fotókat.

Hol tart most az ügyvéd segítségével indított jogi felülvizsgálat?

T.M.: A család ügyvédje 2009 októberében feljelentést tett ismeretlen tettes ellen, a magyar rendőrségen, valamint – Románia magyarországi nagykövetségén keresztül – a román rendőrségen, kérve a nyomozás megindítását, a tettesek megtalálására, és bíróság elé állítását. A Btk. 4.§ (1)(a) pontja alapján emberölés, több rendbeli nyolc napon túl gyógyuló súlyos testi sértés, segítségnyújtás elmulasztása, bántalmazás hivatalos eljárásban, valamint kényszervallatás bűntettei miatt. A román hatóságoktól eddig semmiféle válasz nem érkezett, a Fővárosi Főügyészséghez került feljelentést az ügyészség - bűncselekmény gyanújának a hiányában – elutasította!

A feljelentésekhez csatoltuk a Magyarországon készített igazságügyi orvosszakértői véleményt, mely szerint a fiam a rájuk törő fegyvereseknek megadta magát, kezeit felemelte. Ennek ellenére hét lövés érte, a boncolási jegyzőkönyv szerint hosszan elhúzódó halála volt, és a tüdőlövést követően minimum félórás szenvedés után belső vérzés okozta fulladás miatt, vesztette életét. A két parlamenti képviselőtől szerzett információ szerint a hotel személyzete elmesélte, hogy a fiamat és Mike-ot (az ír áldozat – a szerk.) nem a szállodában, hanem a reptéren egy hangárban kínozták meg és lőtték le. Mike valószínűleg azonnal meghalt a szívébe kapott robbanógolyótól, ám – miután visszaszállították őket a szállodába – a hotel személyzete még órákon keresztül hallotta a fiam nyöszörgését! A kórház, ahová április 16-án este szállították a holttesteket, körülbelül 200 méterre van a hoteltől! A feljelentések mellett petíciót nyújtottunk be az Európai Parlament Emberi Jogok Albizottságához is.

Mi ennek a jogi eljárásnak a célja és mire számít?

T.M.: A jogi eljárás célja: az igazságszolgáltatás, pontosabban a bűncselekményt elkövetők megtalálása és felelősségre vonása. Kezdve Evo Morales elnökkel, aki az utasítást kiadta, egészen a rendőrökig, akik megkínozták, összerugdalták, kegyetlenül megverték őket, majd lelőtték, és szándékosan hagyták meghalni, végignézve a fiam órákon át tartó agonizálását! Arra számítok, hogy ez megtörténik, még akkor is, ha évekig tart, még akkor is, ha a hatóságok nemhogy nem segítenek, hanem akadályoznak ebben! Jelenleg ez az, ami erőt ad, ami tovább éltet!

Kapott-e hivatalos tájékoztatást bármilyen formában, bármilyen bolíviai szervtől a fiával történtekről?

T.M.: Az egyetlen „hivatalos tájékoztatás” a halotti anyakönyvi kivonat. A bolíviai boncolási jegyzőkönyvet is „kerülő utakon” sikerült megszerezni. Azóta sem kaptam vissza a fiam személyes holmiját. Tudomásom szerint a Külügyminisztérium november végén tett fel kérdést a bolíviai hatóságoknak, melyben a nyomozás jelenlegi állásáról érdeklődnek, de arról nincs tudomásom, hogy kaptak-e valamilyen választ.

Mikor, kitől értesült a történtekről legelőször?

T.M.: A történtekről április 17-én, a reggel 6:00 órás hírekben hallottam. Akkor még csak azt mondták, hogy Bolíviában, Santa Cruzban egy kommandós akció során több embert lelőttek, és letartóztattak. Mivel tudtam, hogy a fiam is ott van, azonnal próbáltam felhívni őt telefonon. Nem sikerült. Írtam neki egy e-mailt, kérve, hogy sürgősen jelentkezzen. Ezután dolgozni mentem, és a munkahelyemen hívott fel a fiam egyik barátnője, hogy állítólag ő az egyik halott, valaki látta a halottasházban készült fotókat, és felismerte. Ezután a kilenc órás híradóban már én is láttam, és bemondták a nevét is. Ekkor elindultam a Román Nagykövetségre, ahol semmiféle információt nem kaptam, majd a Külügyminisztériumba, ahol szintén nem tájékoztattak semmiről: azt mondták, nincs semmiféle információjuk. Hazaérve felhívtam a bukaresti Román Külügyminisztériumot, majd a perui román konzult és az Argentin magyar konzult, továbbá Bolívia tiszteletbeli konzulját La Pazban. Senkitől nem kaptam semmiféle információt, és úgy éreztem, hogy megőrülök! Sajnos ez egész hétvégén így is maradt: Romániában a Húsvéti Ünnepeket tartották, nálunk pedig külügyminiszter-váltás volt. Göncz Kinga négy napig meg sem szólalt az ügyben. Az új külügyminiszter, Balázs Péter április 20-án, hétfőn egy nyilatkozatot adott az ügyben, azonban ez volt az első és utolsó ilyenszerű megnyilvánulása. Nekem úgy tűnt, hogy leállították őt. A kormány az ügyet azóta is konzuli szinten kezeli. Ami azt jelenti, hogy, azóta sem tettek semmiféle érdemleges lépést!

Kiutazása előtt milyen kapcsolatban voltak?

T.M.: Mindig is jó kapcsolatban voltunk. A fiammal együtt laktunk, sokat beszélgettünk, sok mindenről egyezett a véleményünk. Büszkék voltunk egymásra. Szerettük egymást.

Mikor Árpád kiment, hogyan tartották a kapcsolatot?

T.M.: Főleg e-mailben. Naponta több órán keresztül netezett. A lányommal és a barátnőjével chaten beszélgettek. Minden nap megnéztem, hogy belépett-e az internetes oldalára. Ha igen, megnyugodtam. Nekem az elejétől rossz előérzetem volt, amelyen ő csak nevetett, amikor ezt megosztottam vele.

Mit tud arról, mivel töltötte az időt Árpád Bolíviában?

T.M.: Az első napokban az ottani karneválba csöppent, rengeteg fotót küldött, nagyon jól érezte magát. Később néhány magyar családnál voltak vendégségben, akik még ’56-ban kerültek Bolíviába. A fiam mesélte, hogy sírtak örömükben a magyar beszéd és magyar zene hallatán, ugyanis ott is énekelt és gitározott. Néhányszor segítettek pakolni Eduardo ott élő nővérének, az általa vezetett múzeumban. Együtt is voltak vendégségben, Silvia kislányával is összebarátkozott. Együtt rajzoltak, lovagoltak, erről is készültek fotók.

Mit tudott arról, hogy miért és kihez, hova megy?

T.M.: Tavaly február végén érkezett Santa Cruzba, ahol a gyerekkori barátja, Tóásó Előd várta. Előd, aki már – 2008 novemberétől – ott volt. Nekem azt írta, hogy dolgozni ment oda, mivel az itteni tanári fizetéséből nem tudott megélni, nem tudott jövőt építeni. A fiam viszont tudomásom szerint nem dolgozni ment, mivel 2008-ban elvégezte a főiskolát, és szeptembertől egy budapesti általános iskolában dolgozott. Ezzel párhuzamosan szeptemberben folytatta a tanulást, pedagógia szakon. Az első félévet sikeresen teljesítette is. A vizsgák után ment ki Bolíviába egy hónapra, Előd hívására. A repülőjegyet a diákhitelből vásárolta meg. A barátnőjével azt tervezték, hogy 2009 nyarán összeházasodnak.

Ismerte-e Ön Tóásó Elődöt vagy Eduardo R. Florest? Akár csak hallomásból.

T.M.: Eduradot hallomásból ismertem, de csak néhányszor került szóba otthon, úgy, mint költő-író. Talán a honlapját is láttam, ám az biztos, hogy ő és a fiam nem voltak barátok. Elődöt viszont gyermekkorától ismerem: ugyanabban a városban éltünk sokáig. A fiammal a bölcsődéből ismerik egymást, azóta voltak barátok.

Volt-e az Ön tudomása szerint kapcsolata Árpádnak a Magyar Iszlám Közösséggel?

T.M.: Ha volt is kapcsolata, én nem tudok róla, és azt végképp nem hiszem, hogy közéjük tartozott volna. Ennek bizonyára lettek volna jelei, és/vagy megbeszéltük volna, hiszen jóban voltunk! A fiam unitárius vallású volt, ezt gyakorolta. A temetése is az unitárius szertartás szerint zajlott.

Tóásó Előd családjával milyen kapcsolata Önnek?

T.M.: Előd nővérével, Edittel a fiam temetésén találkoztunk. Azóta napi kapcsolatban vagyunk.

Mikor és miért költözött át a család Erdélyből?

T.M.: 1993-ban költöztünk Szovátáról (Románia) Budapestre. A fiam akkor 12 éves volt, itt kezdte a hetedik osztályt, a lányom pedig a gimnáziumot. A költözés az én ötletem volt, és a gyermekek jövőjére nézve döntöttem így. Azt reméltem, saját anyanyelvükön sokkal könnyebben fognak boldogulni. Óriási pofon volt számunkra, hogy imádott anyaországunk lakói románnak hisznek minket, és azon csodálkoznak, hogy hogyan tanultunk meg ilyen jól magyarul! Ezt, a legnehezebben, Árpád kezelte. Tulajdonképpen Budapesten lettünk székelyek. A fiam a szakdolgozatát „A székely falutörvények” címmel írta. Fontosnak tartom elmondani: a sajtóban megjelent információkkal ellentétben Fiúka (Magyarosi Árpád beceneve - a szerk.) nem volt a Székely Légió alapítója, sőt tagja sem!

A temetésre és a hazahozatalra több gyűjtés is szerveződött.

T.M.: Árpád hazahozataláért a bolíviai hatóságok 10-15 ezer dollárt kértek. Azzal fenyegettek, hogy – mivel a kórháznak nincs hűtőkamrája, és napokig nem jelentkezett senki érte (én hiába jelentkeztem a hatóságoknál, azok napokig nem tettek semmit) – a fiamat egy köztemetőbe elhantolják. Mivel nem rendelkeztem ezzel az összeggel, melyet nagyon rövid határidőn belül kellett kifizetni, a barátait és ismerőseit, valamint az én barátaimat kértem meg, hogy segítsenek, megadva a saját bankszámlaszámomat. Megható volt látni, ahogyan rövid időn belül érkezni is kezdtek az összegek: e legkisebb összeg 300,- Ft volt, a legnagyobb pedig – magánembertől – 1.000 dollár. Gyűjtést szerveztek a régi főiskoláján, és Szovátán is. Egy erdélyi alapítvány szintén 1.000,- dollárral támogatott, de nagyobb összeget utalt a magyar közösség Ausztráliából. A kért összeg azonban nem gyűlt volna össze határidőre, ezért kértem a Magyar Vöröskereszt budapesti szervezetének a segítségét, akik azonnal megszervezték az országos gyűjtést. Ők vállalták fel a fordítást, tolmácsolást, a bolív ügyvéddel való kapcsolattartást, sőt a saját keretükből pótolták ki a hiányzó összeget, amely később adományként beérkezett, hogy időben elutaljuk a pénzt.

Tervezi, hogy egyszer személyesen ellátogat Bolíviába?

T.M.: Igen, mindenképpen szeretném megnézni a helyeket, ahol a fiam járt, a hotelszobát és a repteret, ahol meggyilkolták őt. Tudom, ezt csak kormányváltás esetén tehetem meg. Azt hallani: Bolíviában eltűnnek emberek és családok, furcsa balesetek vannak, illetve évekig börtönbe kerülnek emberek mindenféle vádemelés nélkül. Felvettem és tartom a kapcsolatot olyan emberekkel, akik ott megismerték a fiamat, de a két ellenzéki képviselővel is.

Egy év telt el, mit gondol, kiderül e valaha az igazság, mi történt Árpáddal és kik a felelősök?
T,M.: Biztos vagyok benne, hogy az igazság kiderül, már csak azért is, mert a letartóztatás, a kínzás részleteit állítólag videóra vették (ebből egy már előkerült). Ha az ellenzékhez kerülnek a felvételek, ők felhasználják bizonyítékként - a kormánypárt tevékenységeit bizonyítandó. A felelősök tulajdonképpen már ma is ismertek, közülük néhány: Evo Morales elnök, aki parancsot adott; Alvaro Garcia Linera alelnök, aki a végrehajtást koordinálta; az UTARC-os Andrade kapitány és Marylin Vargas alias Karen, akik közvetlenül kínozták és lelőtték őket, és még sokan mások... Fontos, hogy nemzetközi vizsgálat szükséges mindenképpen, az összes érintett ország bevonásával. Ha tényleg érdekel valakit az igazság.

Mi adna, hozna, ha egyáltalán lehet ilyet mondani, de mégis viszonylagos megnyugvást?

T.M.: Viszonylagos megnyugvást csupán az adna, ha kiderülne az igazság, megtalálnák és megbüntetnék a fiam gyilkosait, elismernék, hogy tévedtek, és talán bocsánatot is kérnének. Bár ez már nem hozza vissza őt, de a világnak meg kell tudnia, hogy Bolíviában kommunista diktatúra van, melynek semmi köze a demokráciához, az emberi jogokhoz. Miközben Morales kiírtatja az őserdőket és a neki nem tetsző embereket, a Földanyáról beszél, és a Nobel-díjról álmodozik. Beszélni kellene az itteni kommunizmusról és posztkommunizmusról is, az általuk elkövetett gyilkosságokról, üldöztetésekről, hazugságokról, korrupcióról, az értékek és erkölcs lerombolásáról. Hogy senki ne vágyódjon egy hazug, igazságtalan világ után, hogy ne történhessen meg ártatlan emberekkel ilyen, mint a fiammal megtörtént!

Nem tudok e történetről, úgymond objektíven írni. Nem is volt célom. Igenis felháborít, hogy ilyen történhetett és történik most is számtalan elnyomó rezsim által uralt rab országban. Árpádnak és társainak, nemhogy az alapvető emberi jogait nem vették figyelembe, hanem mint – elnézést, de ezek tények és, hogy ne történjen ilyen, le kell írnom – állatokat kínozták. Mivel lehetőséget kellett volna, adni a rendőröknek a megadásra, majd a törvényes védelemre, az alapvető ellátásra, majd a pártatlan és független tárgyalásra, hogy csak néhány jogot említsek. Még ma is sorjáznak a fejemben a gondolatok, s igen nehéz szavakba önteni.
Hónapokig „ültem” ezen a cikken. Még most sem fogom fel, vagy inkább nem fogadtam el, bár pusztán a tényt értem, hogy nem találkozunk többet. Remélem egyszer azt is megtudom miért kellett, hogy így legyen, s miért játszottak megint valakik Istent?!