90 éve visszhangozza a nemzettest minden sejtje Trianont, még akkor is, még abban is, akinek a történelmi hallása sérült

Az eltelt 90 esztendő alatt sokan hevesen tiltakoztak a Trianoni (béke)diktátum ellen, sokan agyonhallgatták/ják. Van, aki lángoszlopának parazsa fölött kis szalonnáját sütögette(ti), és karriert kovácsol(t) ügyeskedéséből. Vannak, sokan vannak, akik nem tudták, tudják mi a belenyugvás.

Árvay Anna sem tudta. Minden leányálmát el kellett ugyan temetnie, de a nemzeti valóság életadó eszmei magjára nagyon vigyázott. Évtizedekig
őrizgette keresve a befogadó, termőre, termésre hajló lelket. Szívós
türelme 3 évtized után megtalálni vélte azt, aki érti, érzi világát. A
továbbvivőt legidősebb unokájában küldte el a Jóisten- így mondta ő.

***

A házunkban a kortárs festők művei mellett békében megférnek a család néhai tagjainak fényképei. Ükszülőkkel kezdődik a fotókból álló
családfa. A centenáriumát megért kedvencen hárman vannak. Tudom, ki kicsoda, de életemben csak egyet ismerhettem meg közülük, a
szőke komoly kislányt, aki hatévesen imádott édesapjának, Árvay Ferenc
Ottónak karján nyugtatja kezét.. A gondtalan gyermekévinek gyorsan vége
lett. Veszteségek tették hirtelen felnőtté. Félárvaként, apja halála
után 3 évvel elvették a hazáját is. Tanítónői oklevele semmissé vált.
Francia származású adakozó anyja jóvoltából hozománya hadikölcsön lett.
Elszegényedett az úrilány! Milyen jövő várhatott rá az apátlan,
hazátlan árvára egy idegen országban, ahol idegen nyelven lehetett csak
beszélni? Hiába tudott hibátlanul németül is meg franciául, de számára
az új állam új nyelve ismeretlen volt és maradt is.

Tanítónőként taníthatott volna, ha hűségesküt tesz. Mégsem tett. És erről nem is mesélt soha. Nem találta fontosnak. Amikor tanárként a milosevityi- rendszerben tőlem elvették a tanítás jogát, morzsákban élhettem át az ő kínjait, ám hallgatni mégsem voltam képes. Míg Árvay Anna saját többszörös jogfosztott fájdalmáról nem szólt. Tanítónő, aki nem taníthatott.csak jóval később, úgy harminc valahány év múltán mégis lett tanítványa. Egy! Én., én, lányának lánya.

Tudta, nem veheti föl a harcot az egész világgal, de azt is, nincs olyan törvény, mely az ő szívébe mást véshet, mint amiben született, amit
Isten adott neki, és amitől kíméletlenül megfosztották. Tudta, másokat esetleg részben befolyásolhat, de az is egyértelmű volt, hogy a házuknak falain belül családjának boldogságáért neki kell vállalni a felelőséget, és ezt tette utolsó leheletéig.

Következetes volt, kedves, megértő, észrevétlenül szigorú, és rendszerető. Rend körülötte, rend lelkében, szívében, rend kellett hogy legyen bennünk
is. Ha az országhatárok meg is változtak, ha az új állam új törvényeket
is hozott, Árvay Anna asszonyi konoksággal teremtette és tartotta be
saját törvényeit. Családi házuk kapuján belül sikerült megtartania Szent István országát. Küszöbüket
átlépve mindig mindenki csupán magyarul beszélt. Utcára csak akkor
ment, ha a háztartás, vagy épp ügyes- bajos dolgait kellett intéznie.
Különcnek tartották, mert nem szomszédolt, még a kapu előtt sem
álldogált soha. Egyfajta önkéntes száműzetésben élt. Magam láttam, hogy
hibátlanul ír cirillül, de szerbül sohasem szólalt meg. Állította, hogy
nem tud, és én akkor elhittem neki. most már kétségeim támadnak efelől.

**

Nagyapám a család megóvása érdekében sok mindenről hallgatott, (túl)gyakran saját akaratáról is lemondott. Mélyen élt benne a félsz. Galíciából súlyos sebesültként hozták haza. Álmaiban nem hagyták nyugton a háborús
iszonyatok. A rettegése csak fokozódott, amikor édesapját, Mohaupt Mihályt (aki az écsaki kastély fácános kertjének gondozója volt) aki testével
védte a grófnőt, mikor részeg katonák támadtak rá a II. v. h utolsó
napjaiba, lágerbe hurcolták. Eltűnésének második napján a töltésoldal
árkában Mohaupt dédapám szitává lőtt holtestét találták meg a
lukácsfalviak.

Árvay Anna is hallgatott. dacból. Alkut nem kötött sem önmagával, sem az új karhatalom képviselőivel. Egyszerűen nem vett tudomást a világ
változásairól. Az ő történelmi, társadalmi, politikai, földrajzi
időszámítása 1920. június 4-e előtt megállt.

A házimunkába, úri kisasszony életének megmaradt bútorai között, a csipkék és keményített fodrok, misztikus hangú faliórák világában élt,
itt vagy épp a terebélyes diófa alatt hallottam először Attila hármas
koporsójáról, Árpád vezérről, mesélte hogyan keletkezett a tordai
hasadék. Isten csodás szeretete hányszor mentette meg a magyar
nemzetet. Petőfi meg Arany verseket szavalt, míg figyelő szeme követte ügyetlenkedő hímző mozdulataimat.

Történelemről, írókról, szentjeinkről mesélt, akkor is, amikor épp libát tömött, vagy estefelé már harmadszorra tisztította az ólat, mert disznót ugyan
kellett tartani, de a trágyabűzt nem érezhette meg senki. Kánikulában
is a tisztaság meg a virágok illata lengte be a kertecskét -a
legszebbet a telepen, ahogy az emlékezők mondogatták.

Disznóhizlalás, nyúltenyésztés, galambok, kacsák, libák elfértek a császárkörte, ananászbarackfák, orgonasövény, a muskátli rondellák, általam mindig
letaposott gyöngyvirágok és tűzliliomok között. Mert virág nélkül nem
tudott élni, ahogy olvasás nélkül sem. Még ma sem értem, hogy miképp
lehetett ébren már reggel 5-kor, és hogy volt ereje olvasni éjfél után. Rendkívüli önfegyelme a realitás
talaján tartotta. Tudta, hogy nagypapa fizetéséből iskoláztatnia kell
két gyermeküket, hogy meg kell venni a szőlőskeret, hogy hitel
semmiképp sem terhelheti a családi házat.

Mohaupt Antal, Tóni, a nagypapa is a család elmozdíthatatlan oszlopa volt, de másképpen. Tőle örököltem a nevetős, zene és énekelni szerető természetem.

Nagymama nevetésére nem emlékszem. Mosoly kiült az arcára, de hangos nevetése nem cseng vissza fülembe. Énekelni sem énekelt soha. Azt állította,
botfülű. De erről a családban senki sem győződhetett meg.

Rövid pihenői alatt, hímzés és horgolás tanítása közben mesélt rajongva szeretett édesapjáról, Árvay Ferenc Ottóról, a Torontál vármegyei hivatalnokról. Hogy miképp
indultak hat éves korában ők ketten Pesten keresztül Bécsbe. Hogy
dédapám piarista diák volt Nagybecskereken. Gyereklányként tanultam meg
nagymamámtól a Nemzeti dalt, Szózatot meg a rézkilincset tükörfényesre szidolozni, a keményített csipkefüggönyt pillangó szárnyúra vasalni, főzni
minden jót, de olcsón, kevés pénzből. Gazdálkodni, egyenes derékkal
vállalni, amit épp a Teremtő ránk mér. Neki köszönhetem közvetve, hogy
tanári oklevelet szereztem, nyomdokai emlékébe lépve anyanyelvem őrzőjévé váltam, s ez a vér csörgedezik gyermekem ereiben is.

Reménykedem, hogy az égi magasból letekintő Árvay Anna még a nemzeti gyásznap dicstelen évfordulója előtt egyetlen tanítványának megadja az élet átmeneti osztályzatát.

Marcsók Vilma

1. fotó az Árvay család

2. Árvay Anna kisasszony