Erdélyi magyarok a világban

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"

Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Árvízi csend

Árvízi csend

Nagy volt a csend az autóban, olyan nagy, hogy szinte elnyomta a mikrobusz motorjának egyenletes berregését is. Az utasok, mint egymás mellett és mögött sorakozó szobrok, szótlanul, mozdulatlanul ültek a szűkös utastérben, mindegyikük kifelé bámult az ablakon, jóllehet, nem is észlelték, hogy az üvegre felcsapódó, kívülről az ablakokra szikkadó latyak lassan-lassan átláthatatlan réteget vont közéjük és a kinti világosság közé.

Lehet, hogy jobb is volt most így. Ez a sötét burok, mintha talán még maguk elől is segített volna elrejteni azt a fájdalmat, ami frissen hatolt a lelkükbe, nyomta, nehezítette azt. Vagy lehet, hogy nem is friss volt ez az érzés, hanem csak frissen felszakadt? Akkor nehezült vissza, amikor úgy gondolták, letesznek, otthon hagynak belőle valamennyit, és elmennek oda, ahol benső énjük így kiürített bugyrait újult szeretettel megtöltve, feltöltekeznek a testvéreken való segítésnyújtás örömével és úgy térhetnek majd haza? Reménykedtek, talán még unokáiknak is mesélhetik majd, hogy hosszú-hosszú, kilencven évig tartó legutóbbi elnyomatásuk idején volt egy pillanat, amikor rájuk volt szükség, amikor ők segíthettek valakiknek. Amikor azoknak vitték a segítséget, a testi-lelki vigaszt, akik otthon voltak, abban a nagy haza által nyújtott otthonban voltak, ahova ők egész életük során csak vágyakoztak, ahonnan csak karnyújtásnyira vélték a szabad világot. De milyen hosszú kellett ahhoz, hogy el is érjék azt!

Még akkor is oda vágyakoztak, haza, amikor szülőfalujuk jól ismert határát járták, művelték őseik földjét, azokét az ősökét, akik hol török szultán, hol magyar király, hol a Fejedelem Őnagysága alatt mindig csak azt tették, amit apáról-fiúra megtanultak, megszoktak. Művelték a földet, akár övék volt, akár a földesúré, nevelték a gyerekeiket, akár saját maguknak, hogy legyen, aki a nyomorúságot megörökli, továbbviszi, akár a császárnak, vagy a szultánnak, hogy legyen aki idegenben katonáskodjék, vagy a nádasok, erdők bujdosó csapatainak, hogy legyen kit felakasztani a rend eme oldalon álló őreinek. Ezt tették azóta is, amióta minden eddiginél nagyobb ítélet mondatott ki fölöttük egy olyan francia kastélyban, ahol az ítélőbírák korábban ugyan még csak nem is hallottak falujuk létezéséről, de gátlás nélkül meghozva döntésüket minden eddiginél reménytelenebb elnyomás terhét rakták rájuk.

Mert milyen is az elnyomás? Nehéz. Nehéz akkor is, ha idegen jön, hozza ránk a terhet, de igazán nehéz akkor, amikor húst a húsból kiszakítva koncként vetik oda a földet és az azt művelő, rajta élő népet egy idegen ragadozó hatalomnak, elszakítva őket az ősi testtől, azt várva, akarva, erőszakolva, hogy a másik húshoz nőjön hozzá az, ami oda soha nem tartozott, nem is tartozhat oda. Ők sem nőttek sehova, inkább csendben gondozták, sokszor titkon ápolták megmaradt gyökereik utolsó hajtásait, az utolsó hazai szálakat, amely valahova oda, a közeli messzeségbe kötötte őket, ahova sokan közülük már csak gondolatban, az emlékek között tartozhatnak.

De hogyan is gondolhatták, hogy a szálakat amonnan, az igazinak vélt hazából is ápolják, nevelik? Hát nem volt elég bizonyíték 2005. decembere? Amikor cserbenhagyattak, ki tudja már, hányadszor! De az már régen volt, lassan egy fél évtizede. Feledni ugyan nehéz, talán nem is lehet, de a remény erősebb az emlékezetnél, főleg, ha ez utóbbi nehéz dolgokkal terhes.

Most reménykedtek: feledve minden eddigit ők vihetnek segítséget a bajbajutottaknak!

Ragyogó napsütésben indultak el az több faluból is az autók, melyeket már tegnap este dugig megraktak minden olyan hasznos dologgal, amelyre árvíz esetén szüksége lehet a kárvallott embereknek. Hoztak takarókat, ruházatot, gumicsizmát, élelmiszert, az egyik apró gyermek még a kedvenc játékát is odaadta apjának, igaz, kissé húzódozva, de önként. Vigye csak, hátha örömet szerez véle valamelyik szomorkodó gyereknek. Hozta pálinkát is, ilyenkor az nagyon jól jön, meg aztán oldja is a kezdeti feszültséget. Meg ki tudja, mi mindent pakoltak még fel, amire szükség lehet.

A leghatalmasabb, amit magukkal hoztak, a szeretet volt. Azért jöttek, hogy azt lerakják a testvérek elé, és így megkönnyebbülve minden korábbi sérelmet elfeledve térjenek majd vissza, oda, a határ másik oldalán lévő kis falvaikba, de amelyek ezután már sokkal közelebb lesznek oda, ahova mindig is tartozni szerettek volna.

Nem volt hosszú az út, kétszáz kilométer ma már nem akadály. Meg is érkeztek még idejekorán, útközben beszélték is, hogy a csomagok szétosztása után kapát, lapátot ragadnak, és irány a gát. Az északi országrész egyik legfenyegetettebb településére indultak menteni, megszokták már, hogy mindig a dolgok sűrűjében forgolódjanak.

Elhagyták a nagyvárost, már úgy utaztak céljuk felé, mintha valamiféle tavon mennének. Az út két oldalán határtalan víz, a kis folyó, a Sajó a láthatárig tengerré tette a vidéket. Már valamiféle mozgást is észleltek egy magaslaton, igen, ott a gáton dolgoznak az emberek. Még pár száz méter és megérkeztek a településre, ahová hajnal óta igyekeztek. Elhagyták a lakott területet jelző táblát is: Felsőzsolca.

Az első autó sofőrje csendesedik, majd lehúzódik az útszélre, az utána jövő néhány kocsi szépen besorakozik mögéjük. Lassan, bizonytalanul nyitják ki az autók ajtaját, tapogató lábakkal kezdenek kikászálódni, jól is fog esni egy kis mozgás ennyi ülés, rázkódás után. Látják, már jön is elébük a fogadóbizottság, mintha előre meg lett volna szervezve az érkezésük. Egyesek már a laposüveget kezdték tapogatni a zsebükben, hogy ne csak az köszönjön, aki fogadja őket, hanem ahogyan illik, az mondjon pálinkás jó reggelt – még éppen belefért az időbe -, aki jön.

Aztán már nehezen emlékeznek arra, hova is lett a köszöntés. Csak azt vették észre, hogy egyre nagyobb tömeg közeledett, egyre gyorsabban, mindenkinek lapát, kapa, ásó a kezében. És ezek nem köszönnek, hanem kiabálnak, a közelebbiek szeméből már látszott a gyűlölet lángja. És amit kiabáltak, ordítoztak feléjük: gyertek, kergessük el a románokat, jöttek fosztogatni! – és ehhez hasonló bölcs megállapításokat.

Éppen csak, hogy volt érkezésük az autókba visszaugrálni, olyan is volt köztük, akinek ideje sem volt, hogy az anyaföldre tegye a lábát. Eltakarodtak szótlanul, szégyenük hallgatásába burkolózva. Nem azt szégyellték, hogy románoknak nézték őket, hanem azt, hogy megint csalódniuk kellett. Az anyaország gyermekei rosszabbak voltak a mostohatestvérnél…

Este, a vacsoránál az apa csak ült az asztalnál, odébb tolta a gőzölgő levessel tele tányért. Hosszú volt a csend. Aztán felesége mégis csak unszolni kezdte, egyék, bá’ egy keveset, de tudta, hiába, hiszen neki sincs étvágya.

A gyerek, aki a visszakapott játékát szorongatta a hóna alatt, bátortalanul kérdezte meg apját, miért jöttek ilyen hamar haza.

„Azért fiam – hangzott nagy sokára a válasz valahonnan a férfi torka mélyéről -, mert lehet, hogy jobb már nálunk bozgornak lenni, mint odaát románnak.”

Nem tudta úgy mondani, hogy otthon…

2010. december

Csuták János

Megtekintések: 67

Tetszik

0 tagnak tetszett

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Zsigo (Csutak) Timea Április 14, 2011, 1:39pm: Nagyon tetszett az irasod,lehet,hogy valamilyen mertekben igazad is van.Puszilunk otthonrol,Szentkiralyrol.

Hozzászólt Verebelyi Tabajdi Marta Január 15, 2011, 8:30am: Hat igen, az emberi butasag hatartalan es mely sebeket tud ejteni. Ezt en is tapasztaltam nehanyszor, mig a sorsom Szatmarrol Nyugat-Ausztraliaba vetett Magyarorszagon es Ausztrian keresztul.

En minden orszagban megkaptam a tudatlansag okozta titulusokat. Emlekszem, hogy fajt, mikor a draga magyar testverek/ uj osztalytarsaim ezt mondtak rolam: "Uj csaj van az osztalyunkban, egy olah csaj."

En megertem azt, hogy mikor sajog a sziv, nem konnyu magyarazkodni, felreertest eloszlatni, mint az Arvizi csendben tortent erdelyi testvereimmel. Emlekszem, milyen rettenetesen fajt, mikor 24 evvel kesobb Ausztriaban elzavartak mint egy kutyat: "Heraus sch... fluchtling" (kifele sz... menekult) csak mert egy buszberletet kertem es a menekult igazolvanyomat mutattam fel hozza (az epiteszmernoki diplomam akkor eppen nem volt nalam). Karacsonyi Miklos epiteszmernok ur igazolast kellett adjon, hogy nala dolgozom Becsben, hogy az osztrakok jobb lakasokban lakhassanak, ezert van szuksegem a buszberletre.

Akkor csak azt ereztem, mint a fent emlitett erdelyi testvereim, hogy EL INNEN!

Jo nehany honapon belul vegre megkaptuk a letelepedesi engedelyt Ausztraliaba. Emlekszem, milyen boldog voltam, milyen felszabadult, hogy a "bozgor", "roman", "sch... fluchtling" titulusok a multe, igyekszem oket elfelejteni minel hamarabb.

Elhinnetek-e kedveseim, hogy az oromom addig tartott, mig elmentem nehany angol tanfolyamra?!

Egyszer azt mondta nekem az egyik osztalytarsam a szunetben: "You are boatpeople, go home"

(Te hajoval erkezett illegalis menekult vagy, menj haza.) Erdekes modon, ez mar nem fajt, aztan rajottem, hogy miert. Mire ezt megkaptam, mar ugy megkemenyitettem a szivemet. hogy a dofes nem sajgott. Csak eszembe jutott Bader tanar ur az erdodi altalanos iskolabol, aki gyakran mondta nekunk: "Mindennek van oka, semmi sincs ok nelkul". Erot vettem magamon es turelmesen megmagyaraztam neki, hogy kulonbseg van a pontrendszernek maximalisan megfelelo, allami tamogatast elvezo bevandorlo es a hajoval beszokott illegalis menekult kozott. Egy darabig meg ellenkezett akkor, de tobbet mar nem hozta fel kesobb. Ugy latszik a koszon kivul csak ragadt ra valami.

A hozzaszolasom elejen emlitettem, hogy az emberi butasag milyen fajo sebeket tud ejteni. A teljes tudatlansagnal csak az veszelyesebb, mikor valakinek sekelyes az ismerete. Ez szuli a felreerteseket, az igazsag kiforgatasat, a belemagyarazasokat. Az ilyen embernel nehez elerni, hogy megertse a masikat. Egyet fuj, mint a pereces es meg van gyozodve arrol, hogy neki van igaza.

Azert csatlakoztam hozzatok, mert tudom, hogy itt megertesre talalok. A szivemet ugyan kemeny pancel veszi korul, de van rajta egy kiskapu, amin csak azokat engedem be akik megerdemlik.

Hozzászólt Molnár Károly Január 13, 2011, 7:46pm: HÁT MIT LEHET ITT MONDANI csonkaország csonka agyú emberek a kivételektől elnézést

Hozzászólt Csergő Katalin Január 13, 2011, 5:31pm: Szégyen és nagy szomorúság fogott el,amikor elolvastam ezt az írást.Csak abban reménykedek egy kicsit,hogy némi túlzás is volt benne.Elképzelhetetlennek tartom,hogy pontosan úgy történtek az események. Mert,ha így igaz,akkor nincs rá mentség.Akkor a mai magyarság egy végzetes és még hosszú ideig ható agymosás áldozata,ami ellen kitartó munkával tenni kell valamit.Az erdélyi magyar nem szolgált rá erre a bánásmódra!A december 5-kei szégyenletes szavazás után ezt kapják azok akik segíteni jöttek

Mint az Anyaországba áttelepedett erdélyi magyar szégyellem magam!

Hozzászólt Dr. Csuták János Január 13, 2011, 2:53pm: Kedves Hozzászólók!

Sokmindenki megjegyzésére próbálok reagálni, vegyük tehát sorjába:

Ami a történet hitelességét illeti: először én magam sem hittem, amikor parciumi barátaim - kellő méltatlankodás és felháborodás közepette - elmondták nekem az "elűzetés" történetét. Megadták a parciumi kis település nevét, a polgármester nevét és címét, ill. a magyarországi város nevét is, amit természetesen nem tartottam szükségesnek megírni, mert nem az a lényeg, hanem a jelenség. a hihetetlennek tűnő, de megtörtént jelenség. Mielőtt az írást közzé tettem volna, elküldtem nekik, ellenőrízzék, rendben van-e, és ők jóváhagyták. Ennyit a türténet hitelességéről.

Korábbi megjegyzésemben már utaltam rá: Magyarországot az elrablott részek ment(het)ik meg, mert, ahogyan Faragó Magdolna írta, "az erdélyi magyarok identitása átlag feletti". Ugyanilyen a többi országba került magyaroké is, az anyaországi magyarok jórészénél pedig a legsilányabb. De erről legkevésbé ők tehetnek, sokkal inkább a számunkra kíméletlen rendszer (történelem?) Nekem pl. gimnáziumban (Magyarországon, magyar történelem tantárgyból) még azt tanították, hogy Trianon igazságos dolog volt. Annak idején Magyarországon ez volt az elfogadott hivatalos álláspont, és azt tanították, hogy Romániában románok,Csehszlovákiában cseszlovákok (nnincs is olyan nép!) élnek. Most ez köszön vissza, mert akiknek nem voltak határon túli gyökerei, azok ezt mind elhitték. Szerintem most az a feladatunk, hogy a gyökereket megerősítsük, a tévhiteket eloszlassuk, bnem erőszakkal, mert az csak erőszakot szül, hanem példákkal, magyarázatokkal, ismertetőkkel, stb. És türelemmel, amire főleg az elszakított országrészek magyarjainak van nagy szükségük. Az anyaországiak szemléletét kell megváltoztatni, ez pedig lassú folyamat.

Még egy fontos megjegyzés: természetesen, az anyaországban nagyon sok jóérzésű ember van, a többség ilyen. Mivel azonban ezt természetesnek kell venni, az ember nem ezt írja meg, hanem a kirívó példát, esetet, mert az ilyeneket kell kiküszöbölni, megelőzni. Ma már szerencsére egyre többen azonosulnak a kicsi ország határain túlra rekedt nemzettestvérkkel, A Demeter D. Zoltán versének címében elhagynám a nem szócskát, és ha elfogadja ötletemet, megkérem, szedje versbe, miért akar (mégis) magyar lenni. Ha leltárt készít, mindennek ellenére, amiről itt most polemizálunk és búsongunk, gondolom, a "nem" nélküli változat, azaz "Akarok magyar lenni" serpenyője lesz a nehezebb.

Végezetül: kiemelném Faragó Magdolna soraiból, hogy "az „anyaország” milyen megszorítások között létezik, az itt élők milyen helyzetben vannak." Ha belegondolunk, az alapvető baj éppen ez: a megszorítások: a gondolatok, a gondolkodás megszorítása, illetve átkottázása. Ezt tessenek segíteni visszafordítani az anyaországi tudatlanság felszámolásához nyújtott segítséggel, és - még egyszer mondom - türelemmel.

Rögös lesz az út, de fenséges, napsütötte fennsíkra vezet.

Aki eddig elovasta hozzászólásomat, volt hozzá "cérnája", köszönet érte.

Hozzászólt Spáda János Január 13, 2011, 1:12pm: Én is erdélyi magyar vagyok, jártam többször is az anyaországban, jelenleg Svédországban élek. Magyarországon sokszor jártam, így természetesen nekem is volt ilyen-olyan tapasztalatom a románozás kapcsán. Nagy a valószínûsége annak, hogy az ilyen hozzáállású egyének a balliberális szavazok táborát gyarapítják. Ennek dacára nekem is kissé hihetetlennek tûnik ez a történet... Miért támadtak volna rájuk az árvízkárosultak, anélkül, hogy megkérdezték, hogy volna mi járatban vannak és az erdélyiek miért menekültek el, anélkül, hogy bármit is szóltak volna, hiszen jó szándékkal jöttek?

Akárhogyan is volt, nekem az a véleményem, hogy tegyük félre most már a különbözô sérelmeinket és fogjunk össze végre mi magyarok, szerintem erre most történelmi lehetôségünk van az új nemzeti kormány nemzetegyesítô intézkedéseinek köszönhetôen. Használjuk ki ezt a lehetôséget és legyünk egymás iránt szeretettel és bizakodással.

Hozzászólt Faragó Magdolna Január 13, 2011, 12:05pm: Első elolvasásra leírhatatlan szomorúság lett úrrá rajtam, majd „...jutott eszembe számtalan, szebbnél-szebb gondolat...”. Idő kellett, hogy röviden leírhatóvá váljanak a bennem megfogalmazódott gondolatok, kételyek.
Tudták a helyiek, hogy Erdélyben élő magyarok mennek?
Miért támadtak rá a segíteni akarókra? Érthetetlen! Számomra nincs rá magyarázat.
Többször voltunk Erdélyben, ott élők voltak vendégségben nálunk.
Az író, a hozzászólók felvetik - ki közvetve, ki közvetlenül - milyen nagy ismerethiány van a határon kívül élők sorsával kapcsolatban. Ezt is döbbenten olvastam! Tudott dolog volt számomra gyermekkorom óta, s a környezetemben mindenkinek, hogy az erdélyi magyarok identitása átlag feletti.
Végtelen fájdalommal töltött el az írás elolvasása után, hogy szembesülnöm kellett azzal a felismeréssel, a kint élők nem tudják, az „anyaország” milyen megszorítások között létezik, az itt élők milyen helyzetben vannak. (Nem a tragikusan látványos eseményekre gondolok.)
Melyik egészséges lelkű embernek nem fáj, ha „testét darabolják”?!
Az erdélyi magyarok sokak számára példa, tisztelettel, szeretettel övezve. Túl vagyok az 5. X-en, de ez gyermekkorom óta így van. Nem tudom elhinni, hogy a cikk írója ezt ne tudná!
Álmokat kergetünk rendületlenül, mert a remény hal meg utoljára! Kevés a szó…
Rendületlenül hiszem, s tudom, nem vagyok egyedül:
"...AKI JÁRJA A HÁGCSÓT A HUZATOS LÉTBEN, NYERESÉGE LESZ, HA JOBBJÁVAL KAPSZKODVA BALJÁBAN MÁSOKAT EMELNI MARAD ERŐ..."

Hozzászólt László Tihamér Január 13, 2011, 11:49am: Ha a komcsik nem jutnak többet hatolomra a helyzet megváltozhat.Igaz a mostaniaknak nagyon sok dolguk lessz,ha egyeltalán akarják is,hogy az anyaországikba más nemzetkép alakuljan ki.

Hozzászólt Hirghelt Eszter Január 13, 2011, 10:58am: A szivem közepébe szurt ez az írás mert minden szava igaz. Az én gyökereim is székelyföldre nyulnak vissza amikor is az édesapám a kis falujábol Boldog falvárol 19 évesen elment a fővárosba Bukarestbe 1919-ben majd szakmát tanulva visszatért a faluba ahonnan feleséget vitt a fővárosba ahol én és 3 testvérem születtünk. Majd 1940-ben hogy Magyarországon éljünk Nagyváradra költöztünk, ahol a kommunizmus összeomlása után kitérővel Magyarországra jöttunk, ahol sokkal jobban bántanak minket mint a velünk együtt élö románok tették.

Hozzászólt Bordi Hajnal Január 13, 2011, 10:52am: Valamikor Romaniabol nekunk eleg nehez volt a hataron atmenni,csak 2 evenkent engrdtek es ne mondjam a burokratikus intezkedest ami azzal jart.Eloszor 1979-be jartunk Magyarorszagon es Cseszlovakiaba.Akkor,jaba hoztak haza a magyar koronat ,felnapig alltunk sorba mi "romanok".Elmentunk meglatogatni az orokolt rokonainkat is ahol tobbek kozt ezt is megkellett halljam "ti roman ciganyok vagytok" ,masok megkerdeztek honnan tudunk magyarul.Szerintem ezert nem a roman fel a hibas..Mi nem magyartortenelmet tanultunk,de az anyaorszagba sem tanitottak biztos a roman tortenelmet.Amikor tobb becsulete van a kinainak mint nekunk elszakitott magyaroknak {december 5}akkor hol van a baj. Sok MO-nak a szotarjaba a legelso szo -roman-es eleg serto hangnemben.Ok nem kellett a magyarsagukert tegyenek semmit de mi buszkek vagyunk,hogy megmaradtunk annak aminek szulettunk