Árvízi csend

Nagy volt a csend az autóban, olyan nagy, hogy szinte elnyomta a mikrobusz motorjának egyenletes berregését is. Az utasok, mint egymás mellett és mögött sorakozó szobrok, szótlanul, mozdulatlanul ültek a szűkös utastérben, mindegyikük kifelé bámult az ablakon, jóllehet, nem is észlelték, hogy az üvegre felcsapódó, kívülről az ablakokra szikkadó latyak lassan-lassan átláthatatlan réteget vont közéjük és a kinti világosság közé.

Lehet, hogy jobb is volt most így. Ez a sötét burok, mintha talán még maguk elől is segített volna elrejteni azt a fájdalmat, ami frissen hatolt a lelkükbe, nyomta, nehezítette azt. Vagy lehet, hogy nem is friss volt ez az érzés, hanem csak frissen felszakadt? Akkor nehezült vissza, amikor úgy gondolták, letesznek, otthon hagynak belőle valamennyit, és elmennek oda, ahol benső énjük így kiürített bugyrait újult szeretettel megtöltve, feltöltekeznek a testvéreken való segítésnyújtás örömével és úgy térhetnek majd haza? Reménykedtek, talán még unokáiknak is mesélhetik majd, hogy hosszú-hosszú, kilencven évig tartó legutóbbi elnyomatásuk idején volt egy pillanat, amikor rájuk volt szükség, amikor ők segíthettek valakiknek. Amikor azoknak vitték a segítséget, a testi-lelki vigaszt, akik otthon voltak, abban a nagy haza által nyújtott otthonban voltak, ahova ők egész életük során csak vágyakoztak, ahonnan csak karnyújtásnyira  vélték a szabad világot. De milyen hosszú kellett ahhoz, hogy el is érjék azt! 

Még akkor is oda vágyakoztak, haza, amikor szülőfalujuk jól ismert határát járták, művelték őseik földjét, azokét az ősökét, akik hol török szultán, hol magyar király, hol a Fejedelem Őnagysága alatt mindig csak azt tették, amit apáról-fiúra megtanultak, megszoktak. Művelték a földet, akár övék volt, akár a földesúré, nevelték a gyerekeiket, akár saját maguknak, hogy legyen, aki a nyomorúságot megörökli, továbbviszi, akár a császárnak, vagy a szultánnak, hogy legyen aki idegenben katonáskodjék, vagy a nádasok, erdők bujdosó csapatainak, hogy legyen kit felakasztani a rend eme oldalon álló őreinek. Ezt tették azóta is, amióta minden eddiginél nagyobb ítélet mondatott ki fölöttük egy olyan francia kastélyban, ahol az ítélőbírák korábban ugyan még csak nem is hallottak falujuk létezéséről, de gátlás nélkül meghozva döntésüket minden eddiginél reménytelenebb elnyomás terhét rakták rájuk.

Mert milyen is az elnyomás? Nehéz. Nehéz akkor is, ha idegen jön, hozza ránk a terhet, de igazán nehéz akkor, amikor húst a húsból kiszakítva koncként vetik oda a földet és az azt művelő, rajta élő népet egy idegen ragadozó hatalomnak, elszakítva őket az ősi testtől, azt várva, akarva, erőszakolva, hogy a másik húshoz nőjön hozzá az, ami oda soha nem tartozott, nem is tartozhat oda. Ők sem nőttek sehova, inkább csendben gondozták, sokszor titkon ápolták megmaradt gyökereik utolsó hajtásait, az utolsó hazai szálakat, amely valahova oda, a közeli messzeségbe kötötte őket, ahova sokan közülük már csak gondolatban, az emlékek között tartozhatnak.

De hogyan is gondolhatták, hogy a szálakat amonnan, az igazinak vélt hazából is ápolják, nevelik? Hát nem volt elég bizonyíték 2005. decembere? Amikor cserbenhagyattak, ki tudja már, hányadszor! De az már régen volt, lassan egy fél évtizede. Feledni ugyan nehéz, talán nem is lehet, de a remény erősebb az emlékezetnél, főleg, ha ez utóbbi nehéz dolgokkal terhes.

Most reménykedtek: feledve minden eddigit ők vihetnek segítséget a bajbajutottaknak!

Ragyogó napsütésben indultak el az több faluból is az autók, melyeket már tegnap este dugig megraktak minden olyan hasznos dologgal, amelyre árvíz esetén szüksége lehet a kárvallott embereknek. Hoztak takarókat, ruházatot, gumicsizmát, élelmiszert, az egyik apró gyermek még a kedvenc játékát is odaadta apjának, igaz, kissé húzódozva, de önként. Vigye csak, hátha örömet szerez véle valamelyik szomorkodó gyereknek. Hozta pálinkát is, ilyenkor az nagyon jól jön, meg aztán oldja is a kezdeti feszültséget. Meg ki tudja, mi mindent pakoltak még fel, amire szükség lehet.

A leghatalmasabb, amit magukkal hoztak, a szeretet volt. Azért jöttek, hogy azt lerakják a testvérek elé, és így megkönnyebbülve minden korábbi sérelmet elfeledve térjenek majd vissza, oda, a határ másik oldalán lévő kis falvaikba, de amelyek ezután már sokkal közelebb lesznek oda, ahova mindig is tartozni szerettek volna.

Nem volt hosszú az út, kétszáz kilométer ma már nem akadály. Meg is érkeztek még idejekorán, útközben beszélték is, hogy a csomagok szétosztása után kapát, lapátot ragadnak, és irány a gát. Az északi országrész egyik legfenyegetettebb településére indultak menteni, megszokták már, hogy mindig a dolgok sűrűjében forgolódjanak.

Elhagyták a nagyvárost, már úgy utaztak céljuk felé, mintha valamiféle tavon mennének. Az út két oldalán határtalan víz, a kis folyó, a Sajó a láthatárig tengerré tette a vidéket. Már valamiféle mozgást is észleltek egy magaslaton, igen, ott a gáton dolgoznak az emberek. Még pár száz méter és megérkeztek a településre, ahová hajnal óta igyekeztek. Elhagyták a lakott területet jelző táblát is: Felsőzsolca.

Az első autó sofőrje csendesedik, majd lehúzódik az útszélre, az utána jövő néhány kocsi szépen besorakozik mögéjük. Lassan, bizonytalanul nyitják ki az autók ajtaját, tapogató lábakkal kezdenek kikászálódni, jól is fog esni egy kis mozgás ennyi ülés, rázkódás után. Látják, már jön is elébük a fogadóbizottság, mintha előre meg lett volna szervezve az érkezésük. Egyesek már a laposüveget kezdték tapogatni a zsebükben, hogy ne csak az köszönjön, aki fogadja őket, hanem ahogyan illik, az mondjon pálinkás jó reggelt – még éppen belefért az időbe -, aki jön.

Aztán már nehezen emlékeznek arra, hova is lett a köszöntés. Csak azt vették észre, hogy egyre nagyobb tömeg közeledett, egyre gyorsabban, mindenkinek lapát, kapa, ásó a kezében. És ezek nem köszönnek, hanem kiabálnak, a közelebbiek szeméből már látszott a gyűlölet lángja. És amit kiabáltak, ordítoztak feléjük: gyertek, kergessük el a románokat, jöttek fosztogatni! – és ehhez hasonló bölcs megállapításokat.

Éppen csak, hogy volt érkezésük az autókba visszaugrálni, olyan is volt köztük, akinek ideje sem volt, hogy az anyaföldre tegye a lábát. Eltakarodtak szótlanul, szégyenük hallgatásába burkolózva. Nem azt szégyellték, hogy románoknak nézték őket, hanem azt, hogy megint csalódniuk kellett. Az anyaország gyermekei rosszabbak voltak a mostohatestvérnél…

Este, a vacsoránál az apa csak ült az asztalnál, odébb tolta a gőzölgő levessel tele tányért. Hosszú volt a csend. Aztán felesége mégis csak unszolni kezdte, egyék, bá’ egy keveset, de tudta, hiába, hiszen neki sincs étvágya.

A gyerek, aki a visszakapott játékát szorongatta a hóna alatt, bátortalanul kérdezte meg apját, miért jöttek ilyen hamar haza.

„Azért fiam – hangzott nagy sokára a válasz valahonnan a férfi torka mélyéről -, mert lehet, hogy jobb már nálunk bozgornak lenni, mint odaát románnak.”

Nem tudta úgy mondani, hogy otthon…

2010. december

Csuták János