Két friss hír: álneves olvasók nehezményezik, miért kell a vásárhelyi tanács döntése szerint pénzt költeni az ortodox templomok freskóinak felújítására; a volt szövetségi elnök „nagyhangon” kijelenti, hogy nekünk rossz, ha Európában nemzetállamok lesznek. Ezért kell inkább Bukaresthez dörgölőzni, mert mi is adófizetők vagyunk.

A harmadik hír pedig ráadásnak: az európai bíróság kötelezi Romániát, tekintse házasoknak az amerikai-román meleg házaspárt. Ellenkező esetben tetemes bírságot fizethet az ország. Eleshet akár az európai támogatásoktól is. És hát az is az adófizetők pénze. Ugyanúgy az adófizetők pénzén épülnek a kórházak és iskolák, autópályák és intézmények, de a börtönök és az öregotthonok is. Adófizetők pénzén tüntetnek a szabadságjogokért, az istentelen, hazug értékrendért az úgynevezett civilszervezetek, aztán az adófizetők pénzén tartjuk fenn a katonaságot és a rendőrséget is, a kultúrát és a civilizációs vívmányokat. Adófizetők pénzén gyógyítjuk a szenvedélybetegeket és hárítjuk el az emberi rosszaság vagy a természeti katasztrófák miatt keletkezett károkat. Adófizetők pénzén szervezünk pénzben ki nem fejezhető értékű kulturális, művészeti rendezvényeket, ünnepeket, segítjük az elesetteket és a rászorulókat.  Ebbe semmi haszon nincs, nem?

Adót fizetni mindig nehezére esett az embernek. Évezredek óta. Mert erősebb volt benne a vágy a megtartásra, a gyűjtésre, a kapzsiságra, mint az odaadásra. Elvárjuk a szolgáltatásokat, a kedvezményeket, a soron kívüli felmentéseket, ugyanakkor ott spórolnánk meg az adót, ahol csak lehetne. De ha az "önrészt" ilyen nehezünkre esik odatenni, mi alapján "járnának" nekünk bármiféle jogok is?...

Kik az adófizetők? Az államot nem az adófizető állampolgárok alkotják? És az egyház tagjai nem adófizetők? És a lelkiismereti szabadságot nem éppen a nagyhangú, elvilágiasodott, szekuláris állampolgárok hangsúlyozzák, akik hitet tesznek az igazságos közteherviselés mellett?

Jézus korában is álságosan tették fel a kérdést, hamis dilemma elé kényszerítve a Megváltót: szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Miközben ott lapult a császár felségjelét, képét viselő dénár az övükben…

Ma így mondanánk inkább: kapjon-e állami támogatást az egyház vagy nem?  Az ex szövetségi elnök-költő fondorlatos válaszára reagálva pedig hadd kérdezzük meg: a hit nem kúltúra-nép-nyelvmegtartó erő? Mert ha nem, akkor minek kellenek templomok, iskolák, kórházak, ünnepek? Akkor miért államosította a hatalom az intézményeket, most meg nem akar költeni rájuk egy vasat sem?

A szabadelvű világ ezek szerint a pénzt imádja. Jobban (ki) akarja szolgáni, mint az államot vagy egyházat, amelyhez tartozik, mint közösség. Persze a közösségben sem hisz, csak az egyént, az egót isteníti. A divatot majmolja, az ízlés és lájtos-megengedő véleménydiktatúrának meg pisszenés nélkül behódol. Szerencsére a társadalom bölcsebbik fele, a hívő része tudja, hogy a lelkiismeret nem más, mint az Isten szava. Létünkben is a Teremtő képmásai vagyunk. Lelkünk fölött pedig nincs hatalma az államnak. És a pénznek is csak azoknál, akik hagyják eltéríteni magukat, akik önként vagy sodródva a „ménsztrímmel” eladják a lelküket harminc ezüstért.

Mert a pénz is csak szükséges rossz, eszköz. És nem mindegy, kinek-minek a szolgálatába állítjuk. A császár igényt tarthat az adónkra, a szolgáltató is a számlák után, a kereskedő is az üzletben, de mi Istené vagyunk. És Ő örök életet akar adni, amit nem lehet sem megvásárolni, sem pénzzel kifizetni. Viszont tehetünk vele sok jót. Tehetjük a közösbe, fenntarthatjuk a hozzánk tartozók testi-szellemi életszínvonalát. Azzal, hogy nem megtartjuk, hanem továbbadjuk. Ez lenne a valódi befektés, a napnál világosabb üvegzsebprogram. Mert azzal, amit Istennek, hívő közösségünknek adunk, nem szegényebbek, hanem gazdagabbak leszünk. Megnyugodhatunk: Nála nincs helye adócsalásnak. Adónkkal is az Ő országát építjük, már itt a földön.

Túl meg nem lesz rá szükség...

sp