Az  Angyal

A kislányka   odavonszolja a támlás széket az ablakhoz.  Felmászik rá. Fürkészi az eget. Sűrű hópelyhekben hull a hó.  Keresi az angyalt, minden erre vonatkozó szót megjegyez, ellenőriz, az angyalkát várja kicsi szíve minden dobbanásával.  Tudja, holnap este jön, de már  ma áll és vár rendületlenül. Meg kell látnia. A levelét már rég elvitte az angyal az ablakból. Remél. Nem is az ajándék izgatja, hanem hogy hol él az angyal, milyen, hogy fér be a kulcslyukon.

            De csak bámul, bámul, és a sűrű hópelyhek táncának varázsában oly könnyűnek érzi magát, mintha ő is képes lenne úgy repülni, mint a legeslebbszebb,-jobb angyalka, az övé, elképzeli, és szinte látja, megelevenedik…De a nagy várakozásban elálmosodik, lekoppan a szeme, szőke tincsek omolnak a csöpp vállaira.

            -A Kincsem! O, vigyük az ágyba, Apjuk!

Lefektetik, betakargatják.

            -Már elég nagy, ott hagytam a fát a színben, reggel ha kimegy, meglátja, mondja elég szigorúan az apa. Az anya tünődik, vajon jó-e, helyes-e, itt van-e az ideje, de nem felel semmit.

Reggel a lányka valóban felfedezi a z üres fenyőfát. Visszarohan az anyuhoz, s riadtan, félénken hebegi, dadogja, mit látott , hogy az édesanyja megsajnálja és azt füllenti:

            -Ha megzavarják az angyalkát, diszítetlenül hagyja itt a fát, és biztosan meg fog kérni, hogy diszítsük fel , hiszen rengeteg a dolga.

 A kislányka kipirult arccal indulatosan feleli:

            -De nekem úgyis elhozza ma este az én angyalkám feldíszítve a karácsonyfát, mert én már megpillantottam őt, van és szeret.

És ismét áll az ablaknál rendületlenül, nem lehet onnan elmozdítani, alig eszik, alig hal- lát, egész nap ott ücsörög, de este újból belealszik a nagy várakozásba.

Az Angyal díszíti a fát. Éjjel 2 óra. De még csak félig van kész, de a csöppség nyugtalan álmából felriadva, megpillantja,  hogy az édesanyja aggatja épp a fára a szaloncukorkákat.  Az anyu  ekkor odavisz párat az ágyához, és kérleli a kislánykáját:

-Gyere, te is, kicsi Fedák Sárim, segíts diszíteni!- de a a kicsi Sári  nem is hallja a többi kérő, kérlelő szavakat, csak iszonyatos csalódást érez, szétdobálja a kezébe nyomott pár szaloncukrot, és kiabálni kezd:

            -Ha nincs, nincs! Nem is kell, semmi se kell!- és visszabújik, be a paplan alá, onnan szűrődik ki a halk zokogása. És mintha az álmok várából hullna alá zokogva a mélybe, ezernyi darabba törik benne a legszentebb hit, sírva, nyöszörögve alszik vissza.

Korán reggel. Kipattan a lányka szeme. Ott a karácsonyfa, gyönyörű, és az ajándékék alatta. Az édesanyja alszik. Megcsodálja a fát, van, itt van, ajándék is van, talán mégis van Angyal? Itt a földön.

Odamegy  és megpuszilja a legeslegszebb-jobb saját Angyalát, kicsi szívét elönti a  megértés, a megbocsájtás és szeretet lángja.