AZ AUTONÓMIÁRÓL.

         Egy jó ideje nem hagy nyugodni a következő gondolat: mi lesz a Székelyföldi autonómiával? Reális-e, megvalósulhat-e, vagy kedvezőbb „széljárásban”, jobb politikai konstellációban kell-e bíznunk?

         Tudjuk az előzményeket, a mostani regnáló román hatalom meg akarja változtatni a jelenlegi megye határokat. Régiósítás címén megszűnne Kovászna és Hargita megye, ahol a magyar és székely lakosság számaránya többségben van. Ennek következményeit is ismerjük.

Ezt felismerve és ennek hatására az év utolsó októberi vasárnapján (27-én) Székely Autonómiatüntetések voltak Erdélyben, határainkon innen és túl. Meg szerte a nagyvilágban ahol magyarok élnek. Nem is akármilyenek! Több tízezer ember itt is, ott is véleményt nyilvánított, kifejezték szimpátiájukat, elvárásaikat. Számháborúba nem érdemes belemenni. A romániai hatalom és a román sajtó lekicsinyli a résztvevők számát, ez az ő bajuk. De mi, akik sokadmagunkkal ott voltunk a budapesti Hősök terén láttuk hányan voltunk. Tudjuk és éreztük, hogy azok is velünk vannak, akik valamilyen oknál fogva nem lehettek velünk és azok is, akik a házak ablakaiból végig integettek, tapsoltak nekünk. Lélekben ott voltak több százezren, akik az autonómia-eszme igazában hisznek és reménykednek.

       A fenti napon, a Duna tévében több órán keresztül közvetítették a Székelyek Nagy Menetelését, akit érdekelt végignézhette és láthatta, hogy sikeres volt a figyelemfelkeltés eme formája is.

        Tüntetések voltak és nagy menetelések! Ennyi? És utána néma csend?

Jó kérdés! Mi maradt ezután a lelkekben? Mi változott? Mi változhat és mikor?

         Miért kérdem ezt? Röviden: érintett vagyok. Mondhatni történelmileg, habár ez nem érdem, inkább állapot. Jómagam –nem titok- székely vagyok! Nemcsak annak vallom magam. Tősgyökeres Homoród-menti székelyek az őseim, apai és anyai ágon is. Felmenőim egy része ott pihen a Homoródszentpáli temető lankái alatt. Ők és a hasonszőrű székely sorstársak százezrei, milliói a múltban is öntörvényű, makacs szabadságszerető és tisztelő emberek voltak. Lófők és gyalogosok, szántó-vető földművesek, állattenyésztők, vagy ha kellett fegyvert ragadó határvédő harcosokká váltak. Ezért is kiváltságokat nyertek bizonyos hajdani uralkodóktól, fejedelmektől, királyoktól. Volt, aki jutalmat, nemes levelet kapott, kutyabőrt, vagy csak egyszerű megbecsülést, tiszteletet saját közösségétől. Saját törvényeket, rendszabályokat alkottak és azt betartották, betartatták. Ez volt a saját kivívott autonómiájuk. Tisztesség és becsület. Szigor és közmegegyezés. Összetartás. Védték a hazát ahol, és amikor kellett.

        Ez volt a múlt. Mi van most? A történelem sorskereke sokmindent átrendezett, határokat, eszméket és sok egyebet. A realitásokat nem lehet megkerülni.

         Jelenleg a témánknál maradva, a nevezett megyékben, sokakban feszültség, néhol ingerültség, tán elkeseredés és értetlenség lakozik a tervezett intézkedések miatt.

Tény: régi célkitűzése volt és maradt a mindenkori román hatalomnak a székelyek, az erdélyi magyarok beolvasztása, elsorvasztása. Jó adag nacionalista gőgtől vezérelve, örökös, téves dákó-román kontinuitási vitába süllyedve, féltve az egyes nyugati és keleti nagyhatalmak támogatásával megszerzett, megkaparintott erdélyi területeket. Súlyos megállapítás ez, de valós. Ez volt és van most is. Talán ez marad mindenkori külpolitikájuk alapja is, Erdély megtartása bármi áron! Ezért akarják a székely lakta Hargita megyét, Kovászna megyét átrendezni, besorolni a szomszédos megyékbe. Így eltüntetve, elsorvasztva a székelyek, magyarok lakta települések lakóinak többségi számarányát. Ez a tiszta valóság.

          Továbbra is kérdés: mi van ma az autonómia kérdéskörében? És a lényeg, hogy mi is lesz? Ha lesz egyáltalában előrelépés, megoldás?

           Miért is ne lehetne kulturális és területi autonómia Erdélyben, Székelyföldön? Tán elfelejtődött az 1918. decemberi Gyulafehérváron elfogadott nyilatkozatban foglalt ígéretek, amelyeket a történelmi helyzetükben többségi románság nagygyűlése fogalmazott meg az erdélyi magyarság és szászok felé? Ott ahol kimondták (igaz egyoldalúan) Erdély csatlakozását Romániához, a kisebbségeknek jogokat, anyanyelvű oktatást és sok mást ígértek? Hol maradt a gyászos emlékű Trianon-i döntésben emlegetett kisebbségi jogok betartása? Továbbá, a második világháborút lezáró Párizs-i békeszerződésben is léteznek kötelezettségek, előírások a kisebbségekkel kapcsolatban!

          Nem költői kérdés: mi maradt ezekből, mi valósult meg? Hogyan számolnak el lelkiismeretükkel felelős politikusok, nagyhatalmak képviselői ezekkel kapcsolatban? Tudjuk, ismerjük a történelmi realitásokat. Mindig a győzteseknek van igaza...

         Az azóta eltelt évtizedekben történt intézkedések, rendeletek, utasítások, törvények, a román hatalom joggyakorlata bizonyították nem titkolt szándékaikat: beolvasztani, elsorvasztani, „egységesíteni” az ott élő kisebbségeket, így a székelyeket, magyarokat is.

De az első-, és második-világháború óta nagyot fordult a világ. Ma már Európában civilizált módon kezelik a történelem viharai után kialakult, egyes országok határain belül maradt kisebbségeket, népcsoportokat. Példának okáért: Dél-Tirolban olaszok és osztrákok között, Finnországban a svéd kisebbség helyzete, Franciaországban Korzika példája, vagy Spanyolországban Baszkföld, Katalonia, Andalúzia helyzete. Ezek a pozitív példák bizonyítják, hogy lehetséges a megoldás, kompromisszum!

         Feltehető a leglényegesebb kérdés: mi is tulajdonképpen az autonómia? Ez a görög eredetű szó önkormányzatot, önállóságot jelent. Az autonóm terület lényege a hatalommegosztás! Vagyis egy terület kormányzata megosztott vagy teljes körű döntéshozatali jogosítványokat kap az államtól saját ügyeinek irányítására. Hogyan lehetséges ez? A válasz egyszerű: a különleges jogállást az alkotmány, törvény vagy statútum biztosíthatja. Hangsúlyozni kell, az autonómia nem jelent szeparatizmust, szegregációt, elszakadást! Sokan ezt hozzák fel ellenérvként.. De jelentheti egy kisebbségi népcsoport, így a székelyek esélyegyenlőségét, a saját identitástudatot, a saját nemzeti nyelvhasználat és oktatás biztosítását, a nemzeti jelképek használatát is. Előnyei többek között a hátrányos megkülönböztetés, a kirekesztés megszűnése és nem utolsó sorban a helyi régió gazdasági fejlődésének lehetősége is.

        Jelen helyzetben kiemelendő a székely autonómiai törekvések és a lezajlott tüntetések idején Románia az Európai Unió tagja, jogokkal és kötelezettségekkel együtt! Egy olyan közösség tagja, amelyben minden uniós polgárt, így a székelységet is megilleti az összes uniós szabadságjogok! Ez egy nagyon tág fogalom, amibe belefoglaltatik a kötetlenség, a korlátlanság, az önállóság, az AUTONÓMIA is! Ugyanakkor ehhez tartozik a közösségi önbizalom, a szolidaritás, a megegyezés léte is.

        Azzal is tisztában kell legyünk, hogy akár Erdélyben és máshol a nagyvilágban szervezhetnek és tarthatnak az október 27.-eihez hasonló, vagy még nagyobb szimpátia és véleménynyilvánítási tüntetéseket, ha a romániai törvényhozok, a politikusok nem akarnak megállapodni, akkor végtelen érvet hozhatnak fel az autonómia ellen.

         Ezért is, véleményem szerint, szükségesek a viták, a bizalom légköre, szükséges a megegyezés. Csakis erőszakmentesen, békés úton, tárgyalásokkal és kölcsönös jogok mentén elképzelhető, megvalósítható a székely autonómia. A többség és a kisebbség megegyezése útján. Párbeszédre van szükség.

         Megegyezés és megegyezés! Ismételten.

          Fontosnak tartom azt is, hogy ne kívülről, felülről, hanem a helyi politikusok, az ottani közösségek döntsenek és állapodjanak meg. Ez elsősorban az ő sorsuk, az ő dolguk és nem a határon túli politikusok feladata.

          A kérdés nyitott maradt, a tüntetések, a szimpátia, és szolidaritásnyilvánítások, felvonulások megvoltak, lezajlottak, mondhatni „síppal, dobbal, nádi hegedűvel”, székelyhimnusszal. Persze ne feledkezzünk meg az Európai Unió politikusainak felelősségéről sem, hogy kielégítő megoldás születhessen. Némi ráhatás, jó értelemben vett nyomásgyakorlás is szükségeltetik az uniós jogok betartására.

          Bízzunk a józanészben, a politikusok bölcsességében. Talán! Némi optimizmussal, naivitás nélkül.

          Remélhetőleg mihamarabb elkezdődnek, vagy folytatoknak a helyi magyar-román párbeszédek Székelyföld autonómiájáról. Némi reménysugár, már olyan sajtóhíreket is lehet olvasni, hogy már nem tabu-téma az autonómia kérdése és nem vált ki általános pánikot a román közösség körében. Tisztázni kell a román többség meggyőzéséhez, hogy mit is takar az autonómia fogalma az aggályok eloszlatása érdekében.

          Jelen gondolatfelvetésem nem törekszik teljességre. Tovább lehet gondolni, lehet vitatkozni. Szerintem mértéktartással és gyűlölet nélkül.

          Feltételezzük és előlegezzük meg a döntéshozóknak a jóra való törekvését.

          Valamiféle megoldás csak lesz.

           Remélhetőleg!

2013. November.