Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
Az egypercesek margójára... :-)
Délutáni szundikálásaim
Nincs is jobb ennél. Ezt már az összes ős-, ük-, déd-, nagyapáink is tudták, hogy nincs is jobb dolog annál, mint mikor ebéd után szunyálhat az ember egy-két órát egy hűs fa árnyékában, hogy aztán frissen folytathassa a munkát. Ezt a hagyományt én is szeretem továbbvinni, na persze, hétvégén, vagy amikor otthon dolgozom, vagy ha épp nincs munkám. Mert azért valljuk be, bent a munkahelyen, a gazdasági dzsídípí szorításában nem engedheti meg magának az ember, hogy bóbiskolgasson a monitor előtt, mert egyből kinézik. Vagy kedvet kapnak hozzá a többiek is, és ha a délutáni körsétáján a nagyvezír azt látja, hogy csipkerózsika álmát alussza a cég, habzó királyfi módjára, azonmód mindenkit felébreszt, hogy ki volt a gaz felbujtó, aki álomba szabotálja a céget. Naszóval mint mondtam, ezt a nemes hagyományt otthon érdemes művelni, persze ha hagyják. Mert istenuccse, vannak emberek, akiknek ilyenkor jut eszükbe telefonálni, becsöngetni, vagy mindenféle olyan ablak alatt folytatandó hangos tevékenységet végezni, amivel előhúzzák az emberből a vérfarkast.
Múltkor is a nokedlis marhapörkölt utáni elfekvésemben már az alfaállapot és a szendeálom határán jártam vala, amikor csöngetnek. Megnyugtattam az epémet, hogy ne idegeskedjen és kibotorkáltam ajtót nyitni. Két hittérítő mosolygott rám talpig nyakkendőben, majd egyikük elkerekedett szemekkel feldörrent:
- Az emberiség mély álmát alussza!
"Istenem, de jó nekik..." gondoltam, miközben megkapaszkodtam az ajtókilincsben.
- Ideje felébreszteni őket!
"Nézz rám páter-noszter, engem már sikerült.", nyílalt belém a felismerés, majd udvariasan elkezdtünk beszélgetni a Bibliáról, meg a világ dolgairól. Nem vagyok az a fajta, aki elhajtja őket, különben is tiszteletben tartom hitüket, szolgálatukat Isten felé, de általában rövid beszélgetés után rájönnek, hogy - habár nem csatlakozom a felekezetükhöz és megvan a saját autonóm hitem -, nyitott ajtón kopogtatnak. Úgyhogy a végén egyikük még elsorolt néhányat a boldogságmondásokból, majd - mivel mocorgott bennem a kisördög -, búcsúzásként én is mondtam egyet:
- Boldogok akik kialusszák magukat, mert pihenten fognak ébredni. Ámen.
Az ablakból kipillantva még láttam, hogy egymással tanakodva komolyan lapozgatják a Bibliát, hogy ezt vajon honnan szedtem.
Máskor meg csöng a telefon. Még hallom utolsó horkolásom visszhangját, amikor fülemhez emelem a kagylót.
- Menjen nyaralni! - mondja egy vidám hang.
"Menjél te nyaralni! Délre a maszájokhoz, a pontyszemű nénikéddel, mert ott jó meleg van." - gondoltam, de azért hallgattam tovább.
- Társaságunk olyan üdülési csekket kínál, hogy a legfantasztikusabb országokba is ellátogathat.
- Magának már van? - tettem fel a keresztkérdést
- Hogyne kérem, körbe is utaztam már a földet, mint az a csodás utazó, biztos maga is hallott már róla.
- Torgyánó Brunó? - kérdem kajánul
- Öööö, igen ő az, na látja, hogy ismeri.
- Igen, kis köpcös ember, folyton cseresznyét akart hozni Dél-Amerikából. Képzelje, múltkor együtt vezettünk egy hegymászócsoportot az Everestre. Csak aztán lekommunistázta az egyik serpát, mire az úgy seggberugta, hogy az alaptáborig gurult. Reggel megelepődve látták, hogy ott pislog nagy szemekkel a tábor közepén egy egyhógolyós hóember, és folyton ezt mondogatja: "Engedtessék meg egy szóra..."
Na, ekkor jött rá a vidám hang tulajdonosa, hogy hülyére veszem, úgyhogy szomorúan letette a kagylót.
Aztán olyan is volt, hogy a legszebb álmomból ébredve, mágneses ágybetétet próbált eladni nekem egy kedves női hang.
- Maga jól szokott aludni?
- Háát... ha hagynak, persze.
- Megkérdezhetem, hogy min alszik?
- Ágyon. - válaszoltam, és elkezdett ébredezni bennem a kisürdüng.
- Nade mi van az ágyon?
- Paplanocska, párnácska és a kismacim. Mindig adok neki jóéjt puszit.
Hallottam, hogy a csaj csendben felröhög, de pár másodperc szünet után folytatta.
- Nade milyen betét van hozzá.
- Csakis szárnyas, háromrétegű, ultranedvszívó képességű.
Megint csendes röhögés, majd újabb kérdés elfuló hangon.
- Úgy értem milyen matrac...
- Jaaa, az kérem, modern dolog, mink még bioparaszti életmódot folytatunk, nálunk szalmazsák van.
- És nem fáj a dereka?
- Nem, mert tudja kérem, mink az ólajtot rakjuk alája, annak jó kemény a deszkája és az úgy egyenesen tartja. Meg aztán az asszony, - álgya meg a JóIsten mindkét kezit, kimasszíroz belőlem minden merevséget.
Itt már engem is ölt a röhögés, de ő még megpróbált komoly maradni.
- Tulajdonképpen azért hívtam, hogy egy mágneses ágybetét ajánljak önöknek.
- Jajj, aranyoskám teljesen felesleges ez minekünk. Pont felettünk húzodik a paksi nagyfeszültségű vezeték, reggel mindig úgy ébredünk, hogy fel vagyunk mágneseződve, csak úgy vonzzuk magunkhoz a fémtárgyakat. Ahogy kilépek az ajtón vagy az ásó, vagy a lapát vág pofán, az asszonyt meg a kotyogó, amikor felteszi a kávét...
Kb ezen a ponton mindketten felröhögtünk, én elnézést kértem, és mondtam, hogy annyian hívnak mindenféle ajánlatokkal, hogy ezt csak így lehet kezelni. Nem haragudott, mondta, hogy neki ez a dolga és legalább nem volt egy szokványos beszélgetés.
Aztán amikor albérletben laktam, volt olyan, hogy kora délután, a rekkenő nyári melegben, amikor minden ablak tárva nyitva, hallom, hogy ügyködik az alsó szomszéd, aki mellesleg egy mosolygós százhúsz-százharminc kilós ember volt. Placcs, majd pár másodperc után kipikopi-kipikopi. Megint placcs, megint kipikopi-kipikopi. Kinyitottam a szemem, elkezdtem bámulni a plafon hajszálrepedéseit és veszettül próbáltam kitalálni, hogy vajh'mi a jóistent csinálhat. Placccs... kipikopi-kipikopi. Nem bírtam tovább, felkeltem és az erkélyről alásasoltam. A büdös életbe nem találtam volna ki, hogy mit ügyködik szuszogva ebben a gatyarohasztó melegbe: aranypofám négykézláb járólapozta az erkélyt! A placcs az volt, amikor a csemperagasztót az erkély padlójához vágta, a kipikopi pedig, amikor gumikalapáccsal elegyengette rajta a csempét. Hirtelen felrémlett gyerekkori emlékeimből, hogy mekkora élvezet volt a tömbház tetejéről egy kis nájlonzacskóban vizet dobni az emberekre. Lelki szemeim előtt lejátszódott, hogy a hangokhoz új műveletsort társítok: a placcs az lesz, amikor az ötliteres vizes zacsi a rózsaszín meztelen hátán loccsan, a dupla kipikopi, amikor mindkét cserép muskátlit a kopasz fejére ejtem. Nade persze, inkább visszadőltem sziesztázni és két karommal a fejemet átkarolva tompítottam a beszűrődő hangokat. És már majdnem elszunnyadtam, amikor Kőmüves Kelemennek nótázni támadt kedve krampácsolás közben:
- Megittam már a borocskám, bátor legény vagyok én immár...
"Hogy a hexenslussz álljon a derekadba, bátor legény aranypofám!" - gondoltam kipattanó szemmel, majd csalódottan felültem a heverőn: - oda a szunya! Fél perc sem telt bele, hallom ám, hogy ordít a szomszéd: "Asszony, asszony! Gyere már, mert megint becsípődött a derekam!"
Fülig érő szájjal, mutattam magam elé a győzelmi mozdulatot:
- YESSS!! Én vagyok az új Harry Potter, szereznem kell egy varázspálcát!
Nade nem vagyok én ilyen rosszmájú, amúgy sem volt komoly a becsípődés, a szomszéd este már kint grillezett a családdal és borízű hangon szidta a szúnyogokat. Egyébként is jófej volt, nem bántotta a macskáimat. Ja, ezt el akartam mesélni az állatbarát fórumban, csak elfelejtettem. Történt egyszer, egy szép nyári vasárnap délelőtt, hogy az alsó szomszéd hatalmas ordítására, majd éktelen káromkodására lettem figyelmes.
- Rohadt dög, hogy hullna ki a szőrőd te sötétképű vakarék, tee.... stb. - és ez még a szalonképesebb verzió volt.
Ez úgy gyanús lett nekem, kizárásos alapon gondoltam, hogy valamelyik macskámmal gyűlt meg a baja. Csendben lesompolyogtam a lépcsőház elé és röviden megcsörgettem a kulcsomat. Ez amolyan Pavlovi jeladás volt a macskáimnak, ebből tudták, hogy hazajött a gazdi. Jött is lomhán baktatva Baghira, és láttam, hogy mint a csüngőhasú malac, úgy lóbálja a bendőjét. Amikor felértünk, dorombolva büfizett kettőt és lefeküdt aludni. Gyanús volt ez nekem, aztán másnap, amikor jöttem haza a munkából, összefutottam a nagytestű szomszéddal.
- A maga macskája nagy köcsög ám! - mondja összevont szemöldökkel, de mosolyogva
- Az enyém? Há' miért? - kérdeztem ártatlanul.
- Képzelje csak, tegnap a nejem kivette a húslevesből a főtt csirkehusit, és kitette az asztalra a leves mellé egy tányérra. A maga macskája meg beugrott az ablakon és mind megette. De ez semmi, mert utána szépen lefeküdt aludni az ágyra, a párnák tetejére. A guta majd'megütött, amikor megláttam...
Mivel vizuális típus vagyok, kis híján szemberöhögtem: szóval ez volt az a nagy ordítás.
Persze bocsánatot kértem tőle, vettem néhány igazán finom sört, meg egy nagy doboz csokoládét kárpótlásul, úgyhogy nem haragudott, sőt ő is röhögött, amikor később felemlegettük a sztorit.
Na, most ezek jutottak eszembe, amikor lesz időm, firkálgatok még efféléket... úgy néhány hét múlva. :-)
Nincs is jobb ennél. Ezt már az összes ős-, ük-, déd-, nagyapáink is tudták, hogy nincs is jobb dolog annál, mint mikor ebéd után szunyálhat az ember egy-két órát egy hűs fa árnyékában, hogy aztán frissen folytathassa a munkát. Ezt a hagyományt én is szeretem továbbvinni, na persze, hétvégén, vagy amikor otthon dolgozom, vagy ha épp nincs munkám. Mert azért valljuk be, bent a munkahelyen, a gazdasági dzsídípí szorításában nem engedheti meg magának az ember, hogy bóbiskolgasson a monitor előtt, mert egyből kinézik. Vagy kedvet kapnak hozzá a többiek is, és ha a délutáni körsétáján a nagyvezír azt látja, hogy csipkerózsika álmát alussza a cég, habzó királyfi módjára, azonmód mindenkit felébreszt, hogy ki volt a gaz felbujtó, aki álomba szabotálja a céget. Naszóval mint mondtam, ezt a nemes hagyományt otthon érdemes művelni, persze ha hagyják. Mert istenuccse, vannak emberek, akiknek ilyenkor jut eszükbe telefonálni, becsöngetni, vagy mindenféle olyan ablak alatt folytatandó hangos tevékenységet végezni, amivel előhúzzák az emberből a vérfarkast.
Múltkor is a nokedlis marhapörkölt utáni elfekvésemben már az alfaállapot és a szendeálom határán jártam vala, amikor csöngetnek. Megnyugtattam az epémet, hogy ne idegeskedjen és kibotorkáltam ajtót nyitni. Két hittérítő mosolygott rám talpig nyakkendőben, majd egyikük elkerekedett szemekkel feldörrent:
- Az emberiség mély álmát alussza!
"Istenem, de jó nekik..." gondoltam, miközben megkapaszkodtam az ajtókilincsben.
- Ideje felébreszteni őket!
"Nézz rám páter-noszter, engem már sikerült.", nyílalt belém a felismerés, majd udvariasan elkezdtünk beszélgetni a Bibliáról, meg a világ dolgairól. Nem vagyok az a fajta, aki elhajtja őket, különben is tiszteletben tartom hitüket, szolgálatukat Isten felé, de általában rövid beszélgetés után rájönnek, hogy - habár nem csatlakozom a felekezetükhöz és megvan a saját autonóm hitem -, nyitott ajtón kopogtatnak. Úgyhogy a végén egyikük még elsorolt néhányat a boldogságmondásokból, majd - mivel mocorgott bennem a kisördög -, búcsúzásként én is mondtam egyet:
- Boldogok akik kialusszák magukat, mert pihenten fognak ébredni. Ámen.
Az ablakból kipillantva még láttam, hogy egymással tanakodva komolyan lapozgatják a Bibliát, hogy ezt vajon honnan szedtem.
Máskor meg csöng a telefon. Még hallom utolsó horkolásom visszhangját, amikor fülemhez emelem a kagylót.
- Menjen nyaralni! - mondja egy vidám hang.
"Menjél te nyaralni! Délre a maszájokhoz, a pontyszemű nénikéddel, mert ott jó meleg van." - gondoltam, de azért hallgattam tovább.
- Társaságunk olyan üdülési csekket kínál, hogy a legfantasztikusabb országokba is ellátogathat.
- Magának már van? - tettem fel a keresztkérdést
- Hogyne kérem, körbe is utaztam már a földet, mint az a csodás utazó, biztos maga is hallott már róla.
- Torgyánó Brunó? - kérdem kajánul
- Öööö, igen ő az, na látja, hogy ismeri.
- Igen, kis köpcös ember, folyton cseresznyét akart hozni Dél-Amerikából. Képzelje, múltkor együtt vezettünk egy hegymászócsoportot az Everestre. Csak aztán lekommunistázta az egyik serpát, mire az úgy seggberugta, hogy az alaptáborig gurult. Reggel megelepődve látták, hogy ott pislog nagy szemekkel a tábor közepén egy egyhógolyós hóember, és folyton ezt mondogatja: "Engedtessék meg egy szóra..."
Na, ekkor jött rá a vidám hang tulajdonosa, hogy hülyére veszem, úgyhogy szomorúan letette a kagylót.
Aztán olyan is volt, hogy a legszebb álmomból ébredve, mágneses ágybetétet próbált eladni nekem egy kedves női hang.
- Maga jól szokott aludni?
- Háát... ha hagynak, persze.
- Megkérdezhetem, hogy min alszik?
- Ágyon. - válaszoltam, és elkezdett ébredezni bennem a kisürdüng.
- Nade mi van az ágyon?
- Paplanocska, párnácska és a kismacim. Mindig adok neki jóéjt puszit.
Hallottam, hogy a csaj csendben felröhög, de pár másodperc szünet után folytatta.
- Nade milyen betét van hozzá.
- Csakis szárnyas, háromrétegű, ultranedvszívó képességű.
Megint csendes röhögés, majd újabb kérdés elfuló hangon.
- Úgy értem milyen matrac...
- Jaaa, az kérem, modern dolog, mink még bioparaszti életmódot folytatunk, nálunk szalmazsák van.
- És nem fáj a dereka?
- Nem, mert tudja kérem, mink az ólajtot rakjuk alája, annak jó kemény a deszkája és az úgy egyenesen tartja. Meg aztán az asszony, - álgya meg a JóIsten mindkét kezit, kimasszíroz belőlem minden merevséget.
Itt már engem is ölt a röhögés, de ő még megpróbált komoly maradni.
- Tulajdonképpen azért hívtam, hogy egy mágneses ágybetét ajánljak önöknek.
- Jajj, aranyoskám teljesen felesleges ez minekünk. Pont felettünk húzodik a paksi nagyfeszültségű vezeték, reggel mindig úgy ébredünk, hogy fel vagyunk mágneseződve, csak úgy vonzzuk magunkhoz a fémtárgyakat. Ahogy kilépek az ajtón vagy az ásó, vagy a lapát vág pofán, az asszonyt meg a kotyogó, amikor felteszi a kávét...
Kb ezen a ponton mindketten felröhögtünk, én elnézést kértem, és mondtam, hogy annyian hívnak mindenféle ajánlatokkal, hogy ezt csak így lehet kezelni. Nem haragudott, mondta, hogy neki ez a dolga és legalább nem volt egy szokványos beszélgetés.
Aztán amikor albérletben laktam, volt olyan, hogy kora délután, a rekkenő nyári melegben, amikor minden ablak tárva nyitva, hallom, hogy ügyködik az alsó szomszéd, aki mellesleg egy mosolygós százhúsz-százharminc kilós ember volt. Placcs, majd pár másodperc után kipikopi-kipikopi. Megint placcs, megint kipikopi-kipikopi. Kinyitottam a szemem, elkezdtem bámulni a plafon hajszálrepedéseit és veszettül próbáltam kitalálni, hogy vajh'mi a jóistent csinálhat. Placccs... kipikopi-kipikopi. Nem bírtam tovább, felkeltem és az erkélyről alásasoltam. A büdös életbe nem találtam volna ki, hogy mit ügyködik szuszogva ebben a gatyarohasztó melegbe: aranypofám négykézláb járólapozta az erkélyt! A placcs az volt, amikor a csemperagasztót az erkély padlójához vágta, a kipikopi pedig, amikor gumikalapáccsal elegyengette rajta a csempét. Hirtelen felrémlett gyerekkori emlékeimből, hogy mekkora élvezet volt a tömbház tetejéről egy kis nájlonzacskóban vizet dobni az emberekre. Lelki szemeim előtt lejátszódott, hogy a hangokhoz új műveletsort társítok: a placcs az lesz, amikor az ötliteres vizes zacsi a rózsaszín meztelen hátán loccsan, a dupla kipikopi, amikor mindkét cserép muskátlit a kopasz fejére ejtem. Nade persze, inkább visszadőltem sziesztázni és két karommal a fejemet átkarolva tompítottam a beszűrődő hangokat. És már majdnem elszunnyadtam, amikor Kőmüves Kelemennek nótázni támadt kedve krampácsolás közben:
- Megittam már a borocskám, bátor legény vagyok én immár...
"Hogy a hexenslussz álljon a derekadba, bátor legény aranypofám!" - gondoltam kipattanó szemmel, majd csalódottan felültem a heverőn: - oda a szunya! Fél perc sem telt bele, hallom ám, hogy ordít a szomszéd: "Asszony, asszony! Gyere már, mert megint becsípődött a derekam!"
Fülig érő szájjal, mutattam magam elé a győzelmi mozdulatot:
- YESSS!! Én vagyok az új Harry Potter, szereznem kell egy varázspálcát!
Nade nem vagyok én ilyen rosszmájú, amúgy sem volt komoly a becsípődés, a szomszéd este már kint grillezett a családdal és borízű hangon szidta a szúnyogokat. Egyébként is jófej volt, nem bántotta a macskáimat. Ja, ezt el akartam mesélni az állatbarát fórumban, csak elfelejtettem. Történt egyszer, egy szép nyári vasárnap délelőtt, hogy az alsó szomszéd hatalmas ordítására, majd éktelen káromkodására lettem figyelmes.
- Rohadt dög, hogy hullna ki a szőrőd te sötétképű vakarék, tee.... stb. - és ez még a szalonképesebb verzió volt.
Ez úgy gyanús lett nekem, kizárásos alapon gondoltam, hogy valamelyik macskámmal gyűlt meg a baja. Csendben lesompolyogtam a lépcsőház elé és röviden megcsörgettem a kulcsomat. Ez amolyan Pavlovi jeladás volt a macskáimnak, ebből tudták, hogy hazajött a gazdi. Jött is lomhán baktatva Baghira, és láttam, hogy mint a csüngőhasú malac, úgy lóbálja a bendőjét. Amikor felértünk, dorombolva büfizett kettőt és lefeküdt aludni. Gyanús volt ez nekem, aztán másnap, amikor jöttem haza a munkából, összefutottam a nagytestű szomszéddal.
- A maga macskája nagy köcsög ám! - mondja összevont szemöldökkel, de mosolyogva
- Az enyém? Há' miért? - kérdeztem ártatlanul.
- Képzelje csak, tegnap a nejem kivette a húslevesből a főtt csirkehusit, és kitette az asztalra a leves mellé egy tányérra. A maga macskája meg beugrott az ablakon és mind megette. De ez semmi, mert utána szépen lefeküdt aludni az ágyra, a párnák tetejére. A guta majd'megütött, amikor megláttam...
Mivel vizuális típus vagyok, kis híján szemberöhögtem: szóval ez volt az a nagy ordítás.
Persze bocsánatot kértem tőle, vettem néhány igazán finom sört, meg egy nagy doboz csokoládét kárpótlásul, úgyhogy nem haragudott, sőt ő is röhögött, amikor később felemlegettük a sztorit.
Na, most ezek jutottak eszembe, amikor lesz időm, firkálgatok még efféléket... úgy néhány hét múlva. :-)
Szólj hozzá !
-
Hozzászólt Kálmán Csaba Március 6, 2010, 9:46am
-
Kedves Mária, Árchimédész arra utalt, hogy minden pálinkába mártott test, annyit veszít súlyából, amennyi pálinkát kiszorít, azt pedig nyelni kell, így aztán mindig minden egyensúlyban marad. :-)
-
Hozzászólt Kiss Ildikó Március 6, 2010, 9:45am
-
Hát Csaba ... én irigyellek!!!!! De kérlek tegyél még máskor is iriggyé!!!!! Nagyon jól csinalod!
-
-
Szííííííííííííííííííííííívesen, kedves Zsuzsa. (Csak szólok, hogy beragadt az "ö" betű a billentyűzeteden, nem érdekes, nálam az í betű, mióta ráejtettem a mézeskenyeret. :-) )
-
-
Kedves Emma, örülök, hogy sikerült egy kis vidámságot szereznem. Ezen a könyvkiadáson el fogok majd gondolkodni, mert öreg koromra gombászást, sajtkészítést és zúgpálinkafőzést terveztem be megélhetésként, merthogy addig tuttira kikopok az informatikából. Ha addig sikerül felfejlesztenem az írói vénámat, akkor csak a zúgpálinkafőzést tartom meg. :-)
-
Hozzászólt Borbély (Jakab) Emese Március 6, 2010, 5:39am
-
Csaba, „te, képzeld el...” megint jót szórakoztunk a szarkasztikus, humoros blogbejegyzéseden :-) Komolyra fordítva a szót, várjuk a 2. részt.
Ui.
Jól eldugtad az új bejegyzésed. Ha nem követném a bejegyzéseidet az RSS segítségével nem is tudnám, hogy ismét "firkáltál" :-)
Üdv,
Emese
-
Hozzászólt Bálint Mária Március 6, 2010, 1:58am
-
Jaja! Jól beszél Pista bácsi! Minden valamire való európai jós megmondta, hogy hamarosan nagy változások lesznek a világban, s az Magyarországról indul ki! Ezt érezhette Pista bácsi ott azon a sarkon. Bizonyára, mert amint mondod, a NASA is megerősítette. Meg az összes párt is! Mindenki azt hajtogatja, hogy változás kell! Meg fix pont! Na nesze neked! Ugye, hogy kibillent a Föld a sarkábul! Én váltig hiszem, hogy már Archimédész is erre utalt hajdan.
-
Hozzászólt László Emma Március 5, 2010, 8:22pm
-
Kedves Csaba! Ha könyvben megjelentetnéd az írásaidat, biztos, megvásárolnám. Rég nevettem ilyen jót ! Ma rám is fért . Köszönöm!
-
-
Te, képzeld el… (1)
Te, képzeld el, tudod mit hallottam? Kibillent a Föld az egyensúlyából! Az biza. Kerek nyolc centit, csak úgy sitty-sutty odébb csúszott a Föld tengelye. Tudod ki mondta? A NASA. Meg a szomszéd Pista bácsi. Gyütt haza a kocsmából és aszondta, „Fiam, valami zavar támadt az Erőben, mert nagyot kellett sasszéznom a sarkon.” Somolyogtam egy jót, aztán amikor bekapcsolom az internetet, látom, hogy jéé, tényleg. Akárhogy is nézzük, sok az a nyolc centi. Van aki ettől király… vagy királynő. És ennek a nyolc centinek hatása is van ám: lerövidültek a napok. Tényleg na, láttam, amikor egy nagyon okos ember nyilatkozta a CNN-nek. Honnan tudom, hogy okos volt? Magas volt a homloka. Ezt még nagyapám tanította, hogy kik az okos emberek; jött valaki szembe az utcán, odasúgta: „Nézd csak, ez egy nagy tudású ember, s.ggig ér a homloka.”. Szóval kezdtem már ujjongani belülről, hogy, ha rövidebbek lettek a napok, akkor kevesebbet kell dolgoznom, és akkor végre a világegyetem egyensúlyba kerül a bioritmusommal, amikor ez a nagyhomlokú kiábrándított: csupán egymilliomod másodpercről van szó. Magamba roskadtam mint egy kertitörpe, s könnyes szemmel gondoltam: oda a harmónia a világegyetemmel… pedig itt lett volna az alkalom…
Te, képzeld el, tudod mit hallottam még? Választások lesznek Magyarországon. Igen, végre! Erre már négy éve várok. Mint itatós a tentát, úgy szíttam magamba az ezzel kapcsolatos cikkeket. Egyből találtam is egy érdekeset: naiv riporter végiglátogatta a pártokat, ők meg készséggel nyilatkoztak.
- Maguk hogy készülnek a választásokra?
- Mink kérem, már töltjük a parasztkolbászt, ja. Félév múlva kolbászból lesz itt a kerítés. Sőt, a parlamenti kordonokat is kolbászra cseréljük, ja. Az asszonyok a pártházban, kalákában fonják és ami a legfontosabb, nem lesz benne mócsing, ja.
- És a maguk pártja mit ígér a választásokra?
- Mink tanultunk a múlt hibáiból és csak olyat ígérünk, amit meg is tudunk valósítani. Félév múlva itt tejjel-mézzel folyó Kánaán lesz. Úgy ám! Felvettük a kesztyűt. Mi már fejjük a méheket és pergeljük a teheneket. Illetve na, rosszul mondom, összezavart ez a kampány… fejjük a teheneket és pergeljük a mézet. Ez a jó, na. A pártházat is teleraktuk már bödönökkel és köcsögökkel. Úgy ám! Sőt, a címerünkbe is belevettük a tejesbödönt és a mézesköcsögöt. A sarlót meg a kalapácsot úgy elhajítottuk a francba, hogy csak na… de a sarló visszajött mint a bumeráng. Nem is tudtuk eldobni, folyton-folyvást visszajött, ezért elástuk. Mint a csatabárdot. A kalapács meg valamilyen helységben ért földet Észak-Koreában. El is nevezték a "helység kalapácsá"-nak. Úgy ám. Ott azt hiszik, hogy Lenin dobta le nekik és naponta felvonulnak előtte. Rá egy hónapra pedig már "dícső nagy helység dícső nagy kalapácsá"-nak hívták. Úgy ám.
- És maguk, kisebb pártok mit ígérnek?
- Mink vastag bajuszt, bozontos szemöldököt és lila ibolyát. Meg egy császári unokát, aki másfélszáz év után végre bocsánatot kér Haynau tetteiért. E mellett példát mutatunk békekötésből is, ezért szövetséget kötöttünk a másik kispárttal. Egy lábbal mi is bent vagyunk a parlamentben, egy lábbal ők is, úgyhogy ez már két láb. Igaz, hogy mindkettő bal, dehát majd csak besántikálunk valahogy. Úgyhogy eccere kell lépnünk, különben nincsen rétes.
- A maguk pártja tavaly már okozott meglepetést, most mit ígérnek?
- Még nagyobb meglepetést. Meg azt, hogy lesz itt rend. Az előretolt helyőrséget, akarom mondani a szőke ciklont hazahívtuk Brüsszelből, hogy klónozzuk. Elkél néhány ilyen harcias hun amazon, aki majd jól odacsap az asztalra. Fognak itt még borulni a bödönök meg a köcsögök. A parasztkolbászt meg megesszük reggelire, és majd ügyelünk, nehogy cigányútra menjen.
- Ugyancsak tavaly tűnt fel a maguk pártja, most mit ígérnek?
- Konkrétan fogalmunk nincs, de arra mérget vehet, hogy más lesz a politika.
Ettől aztán nem lettem okosabb, habár lehet, hogy ez nem a cikk hibája. Viszont van nekem egy öreg barátom, János bá', ő aztán bölcs ember, fogtam a cikket és átvittem hozzá, hogy fejtsük meg közösen. Meg aztán ő tud jósolni is. Hitted volna? Neem? Pedig így van, csodásan a jövőbe lát. Hogy miből jósol? Hát nem kávéból... próbálta, de mindig szívdobogást kapott. Így aztán áttért a pálinkára. Engem is tanítgat a fogásokra, úgyhogy az egyszerűbb kérdéseket már rám bízza. Tudd meg, a legfontosabb annak elsajátítása, hogy kell a pohár fenekére nézni. Abban aztán láthatod a jövőt. Meg a perspektívát. Ezt mint előléptetett mágustanonc mondom. Te, és képzeld el, vannak már sikereim is. Biza. Múltkor együtt pipázgattunk János'bá tornácán, nagy jósolgatások közepette, amikor réveteg hangon mondom:
- Szomszéd Pista'bá-nak fáj a feje és mingyá átjön kölcsönkérni a kapát.
Csönd. Hallom ám, hogy János'bá töprengve cuppogtatja a pipáját vagy fél percig, majd rámsandít.
- Honnan t'od?
Csönd, cuppogtatok én is.
- Hát maga a mester, akitől tanútam…
És alighogy kimondtam, beslattyogott tökig gumicsizmában Pista'bá, egy púppal a homlokán kölcsönkérni a kapát. Amikor elment, János bá'visszaült mellém és elismerően töltött még egy pohárka jósnedűt. Én meg rezzenéstelen arccal néztem tovább a naplementét, mint ama indián törzsfőnök, akit Ülő Bikának hívtak, s lassan a jobb tenyeremet a májam felé szorítottam, hogy ne nőjön tovább a büszkeségtől...
Azóta sem mondtam el, hogy Pista bá' kapáját én törtem el előtte fél órája, amikor ároktakarítás közben a felesége telefonhoz hívta és azt a kapum mellé támasztotta sebtiben. Én meg nem vettem észre és ráléptem. Szerencsére csak félig tört el, úgyhogy kiegyenesítettem a nyelet, visszatettem a helyére, majd visszasompolyogtam az udvarra. Persze tudtam, hogy a strapát már nem fogja bírni, és úgy is lőn. Amikor Pista bá' kijött folytatni a munkát, az első lendületnél a kapa egyből hókon vágta. Embert még csodálkozni így nem láttam, úgy nézett rá, mintha elsült volna. Vakargatta sajgó homlokát és pislogott körbe, mintha csak David Copperfieldet látta volna átlépni a kínai falon. Aztán fejcsóválva bement, én meg gyorsan átslisszoltam János bá'hoz, a délutáni jósdai terepgyakorlatra.
Naszóval így van ez. Van nálam nagyobb varázsló is, ő aztán tudja mi fán terem a lótusz-faktusz. Nem hiszed? Pedig így van, a tévében is szokott szerepelni. Be kell telefonálni neki jó pénzért és távgyógyít. Nem merem kimondani a nevét, mert félek, hogy békává változtat. Aztán a naív királylányok csókolgathatják a zöld hókomat, hátha királyfivá változom.
Te, képzeld el, eccer élő adásba betelefonált egy ember:
- Nekem az a bajom, hogy egyik lábam rövidebb mint a másik, tudna rajtam segíteni?
Varázsló bácsi, a kamerák kereszttüzében mélyen lemedittált alfába és réveteg hangon megszólalt:
- Megpróbálom… - majd kis idő múlva - érez valamit?
- Ööö, igen… bizsereg, mintha nőtt volna…
További alfa, némi csönd, majd újra:
- És most érez valamit?
- Igen… igen, veszettül bizsereg. Érzem, hogy nő… határozottan nő! Sőt, most már egyforma… jajj ne, állj, állj! Csessze meg, már a másik rövidebb!!
Állítólag a szerkesztő visítva röhögött a keverőpultra borulva, a kameramann meg kirohant…
Nade, visszatérve János bá'-ra, meg a cikkre. Kérdem tőle:
- János bá', ez itten hogyisvan ez?
Elolvasta eccer, aztán ittunk, aztán elolvasta mégeccer, megint ittunk, aztán elolvasta harmadszor, aztán megint ittunk... volna, mert elfogyott a nedű. Úgyhogy rákérdeztem:
- Na mit lát?
- Hümm-hümm, nehéz ügy, nehéz ügy… a jövő ködbe burkolózik… a sötét oldal mindent beborít…
Ez amolyan ismerősen csengett nekem, hirtelen beugrott, mintha a Csillagok Háborújában hallottam volna hasonlót Yodától.
- Nade mégis?
- Háát… egy párt lesz nyeretlen, egy párt lesz mind felett…
Óhhóó, ez is ismerős, mintha a Gyűrűk Urá-ban hallottam volna. Gyanakvóan rásandítottam János bá'ra... ha a Pumukliból is idézni fog, összekarmolom magam.
- Egyik párt elvesz ezt, egyik párt elvesz azt… nem látják a kis ravaszt.
Hirtelen felpattantam a tornác padjáról, és János bá' ravaszkásan mosolygós szemébe néztem.
- Szórakozzon a… mingyá megmondom kivel.
Azzal sarkonfordultam és mérgesen elindultam a kapu felé.
- Fiam, éjjel letöltöttem az Avatart, nem akarod elvinni? - kiáltotta utánam nevetve.
-
-
Kedves Ilona, szívesen. Örülök, hogy szerezhettem néhány vidám percet. :-)
-
Hozzászólt Mándoki Ilona Március 4, 2010, 1:30pm
-
Nagyon sokat nevettem, vidámmá tette a napom. KÖSZÖNÖM!!!
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz