Délutáni szundikálásaim

Nincs is jobb ennél. Ezt már az összes ős-, ük-, déd-, nagyapáink is tudták, hogy nincs is jobb dolog annál, mint mikor ebéd után szunyálhat az ember egy-két órát egy hűs fa árnyékában, hogy aztán frissen folytathassa a munkát. Ezt a hagyományt én is szeretem továbbvinni, na persze, hétvégén, vagy amikor otthon dolgozom, vagy ha épp nincs munkám. Mert azért valljuk be, bent a munkahelyen, a gazdasági dzsídípí szorításában nem engedheti meg magának az ember, hogy bóbiskolgasson a monitor előtt, mert egyből kinézik. Vagy kedvet kapnak hozzá a többiek is, és ha a délutáni körsétáján a nagyvezír azt látja, hogy csipkerózsika álmát alussza a cég, habzó királyfi módjára, azonmód mindenkit felébreszt, hogy ki volt a gaz felbujtó, aki álomba szabotálja a céget. Naszóval mint mondtam, ezt a nemes hagyományt otthon érdemes művelni, persze ha hagyják. Mert istenuccse, vannak emberek, akiknek ilyenkor jut eszükbe telefonálni, becsöngetni, vagy mindenféle olyan ablak alatt folytatandó hangos tevékenységet végezni, amivel előhúzzák az emberből a vérfarkast.

Múltkor is a nokedlis marhapörkölt utáni elfekvésemben már az alfaállapot és a szendeálom határán jártam vala, amikor csöngetnek. Megnyugtattam az epémet, hogy ne idegeskedjen és kibotorkáltam ajtót nyitni. Két hittérítő mosolygott rám talpig nyakkendőben, majd egyikük elkerekedett szemekkel feldörrent:
- Az emberiség mély álmát alussza!
"Istenem, de jó nekik..." gondoltam, miközben megkapaszkodtam az ajtókilincsben.
- Ideje felébreszteni őket!
"Nézz rám páter-noszter, engem már sikerült.", nyílalt belém a felismerés, majd udvariasan elkezdtünk beszélgetni a Bibliáról, meg a világ dolgairól. Nem vagyok az a fajta, aki elhajtja őket, különben is tiszteletben tartom hitüket, szolgálatukat Isten felé, de általában rövid beszélgetés után rájönnek, hogy - habár nem csatlakozom a felekezetükhöz és megvan a saját autonóm hitem -, nyitott ajtón kopogtatnak. Úgyhogy a végén egyikük még elsorolt néhányat a boldogságmondásokból, majd - mivel mocorgott bennem a kisördög -, búcsúzásként én is mondtam egyet:
- Boldogok akik kialusszák magukat, mert pihenten fognak ébredni. Ámen.
Az ablakból kipillantva még láttam, hogy egymással tanakodva komolyan lapozgatják a Bibliát, hogy ezt vajon honnan szedtem.
Máskor meg csöng a telefon. Még hallom utolsó horkolásom visszhangját, amikor fülemhez emelem a kagylót.
- Menjen nyaralni! - mondja egy vidám hang.
"Menjél te nyaralni! Délre a maszájokhoz, a pontyszemű nénikéddel, mert ott jó meleg van." - gondoltam, de azért hallgattam tovább.
- Társaságunk olyan üdülési csekket kínál, hogy a legfantasztikusabb országokba is ellátogathat.
- Magának már van? - tettem fel a keresztkérdést
- Hogyne kérem, körbe is utaztam már a földet, mint az a csodás utazó, biztos maga is hallott már róla.
- Torgyánó Brunó? - kérdem kajánul
- Öööö, igen ő az, na látja, hogy ismeri.
- Igen, kis köpcös ember, folyton cseresznyét akart hozni Dél-Amerikából. Képzelje, múltkor együtt vezettünk egy hegymászócsoportot az Everestre. Csak aztán lekommunistázta az egyik serpát, mire az úgy seggberugta, hogy az alaptáborig gurult. Reggel megelepődve látták, hogy ott pislog nagy szemekkel a tábor közepén egy egyhógolyós hóember, és folyton ezt mondogatja: "Engedtessék meg egy szóra..."
Na, ekkor jött rá a vidám hang tulajdonosa, hogy hülyére veszem, úgyhogy szomorúan letette a kagylót.
Aztán olyan is volt, hogy a legszebb álmomból ébredve, mágneses ágybetétet próbált eladni nekem egy kedves női hang.
- Maga jól szokott aludni?
- Háát... ha hagynak, persze.
- Megkérdezhetem, hogy min alszik?
- Ágyon. - válaszoltam, és elkezdett ébredezni bennem a kisürdüng.
- Nade mi van az ágyon?
- Paplanocska, párnácska és a kismacim. Mindig adok neki jóéjt puszit.
Hallottam, hogy a csaj csendben felröhög, de pár másodperc szünet után folytatta.
- Nade milyen betét van hozzá.
- Csakis szárnyas, háromrétegű, ultranedvszívó képességű.
Megint csendes röhögés, majd újabb kérdés elfuló hangon.
- Úgy értem milyen matrac...
- Jaaa, az kérem, modern dolog, mink még bioparaszti életmódot folytatunk, nálunk szalmazsák van.
- És nem fáj a dereka?
- Nem, mert tudja kérem, mink az ólajtot rakjuk alája, annak jó kemény a deszkája és az úgy egyenesen tartja. Meg aztán az asszony, - álgya meg a JóIsten mindkét kezit, kimasszíroz belőlem minden merevséget.
Itt már engem is ölt a röhögés, de ő még megpróbált komoly maradni.
- Tulajdonképpen azért hívtam, hogy egy mágneses ágybetét ajánljak önöknek.
- Jajj, aranyoskám teljesen felesleges ez minekünk. Pont felettünk húzodik a paksi nagyfeszültségű vezeték, reggel mindig úgy ébredünk, hogy fel vagyunk mágneseződve, csak úgy vonzzuk magunkhoz a fémtárgyakat. Ahogy kilépek az ajtón vagy az ásó, vagy a lapát vág pofán, az asszonyt meg a kotyogó, amikor felteszi a kávét...
Kb ezen a ponton mindketten felröhögtünk, én elnézést kértem, és mondtam, hogy annyian hívnak mindenféle ajánlatokkal, hogy ezt csak így lehet kezelni. Nem haragudott, mondta, hogy neki ez a dolga és legalább nem volt egy szokványos beszélgetés.
Aztán amikor albérletben laktam, volt olyan, hogy kora délután, a rekkenő nyári melegben, amikor minden ablak tárva nyitva, hallom, hogy ügyködik az alsó szomszéd, aki mellesleg egy mosolygós százhúsz-százharminc kilós ember volt. Placcs, majd pár másodperc után kipikopi-kipikopi. Megint placcs, megint kipikopi-kipikopi. Kinyitottam a szemem, elkezdtem bámulni a plafon hajszálrepedéseit és veszettül próbáltam kitalálni, hogy vajh'mi a jóistent csinálhat. Placccs... kipikopi-kipikopi. Nem bírtam tovább, felkeltem és az erkélyről alásasoltam. A büdös életbe nem találtam volna ki, hogy mit ügyködik szuszogva ebben a gatyarohasztó melegbe: aranypofám négykézláb járólapozta az erkélyt! A placcs az volt, amikor a csemperagasztót az erkély padlójához vágta, a kipikopi pedig, amikor gumikalapáccsal elegyengette rajta a csempét. Hirtelen felrémlett gyerekkori emlékeimből, hogy mekkora élvezet volt a tömbház tetejéről egy kis nájlonzacskóban vizet dobni az emberekre. Lelki szemeim előtt lejátszódott, hogy a hangokhoz új műveletsort társítok: a placcs az lesz, amikor az ötliteres vizes zacsi a rózsaszín meztelen hátán loccsan, a dupla kipikopi, amikor mindkét cserép muskátlit a kopasz fejére ejtem. Nade persze, inkább visszadőltem sziesztázni és két karommal a fejemet átkarolva tompítottam a beszűrődő hangokat. És már majdnem elszunnyadtam, amikor Kőmüves Kelemennek nótázni támadt kedve krampácsolás közben:
- Megittam már a borocskám, bátor legény vagyok én immár...
"Hogy a hexenslussz álljon a derekadba, bátor legény aranypofám!" - gondoltam kipattanó szemmel, majd csalódottan felültem a heverőn: - oda a szunya! Fél perc sem telt bele, hallom ám, hogy ordít a szomszéd: "Asszony, asszony! Gyere már, mert megint becsípődött a derekam!"
Fülig érő szájjal, mutattam magam elé a győzelmi mozdulatot:
- YESSS!! Én vagyok az új Harry Potter, szereznem kell egy varázspálcát!
Nade nem vagyok én ilyen rosszmájú, amúgy sem volt komoly a becsípődés, a szomszéd este már kint grillezett a családdal és borízű hangon szidta a szúnyogokat. Egyébként is jófej volt, nem bántotta a macskáimat. Ja, ezt el akartam mesélni az állatbarát fórumban, csak elfelejtettem. Történt egyszer, egy szép nyári vasárnap délelőtt, hogy az alsó szomszéd hatalmas ordítására, majd éktelen káromkodására lettem figyelmes.
- Rohadt dög, hogy hullna ki a szőrőd te sötétképű vakarék, tee.... stb. - és ez még a szalonképesebb verzió volt.
Ez úgy gyanús lett nekem, kizárásos alapon gondoltam, hogy valamelyik macskámmal gyűlt meg a baja. Csendben lesompolyogtam a lépcsőház elé és röviden megcsörgettem a kulcsomat. Ez amolyan Pavlovi jeladás volt a macskáimnak, ebből tudták, hogy hazajött a gazdi. Jött is lomhán baktatva Baghira, és láttam, hogy mint a csüngőhasú malac, úgy lóbálja a bendőjét. Amikor felértünk, dorombolva büfizett kettőt és lefeküdt aludni. Gyanús volt ez nekem, aztán másnap, amikor jöttem haza a munkából, összefutottam a nagytestű szomszéddal.
- A maga macskája nagy köcsög ám! - mondja összevont szemöldökkel, de mosolyogva
- Az enyém? Há' miért? - kérdeztem ártatlanul.
- Képzelje csak, tegnap a nejem kivette a húslevesből a főtt csirkehusit, és kitette az asztalra a leves mellé egy tányérra. A maga macskája meg beugrott az ablakon és mind megette. De ez semmi, mert utána szépen lefeküdt aludni az ágyra, a párnák tetejére. A guta majd'megütött, amikor megláttam...
Mivel vizuális típus vagyok, kis híján szemberöhögtem: szóval ez volt az a nagy ordítás.
Persze bocsánatot kértem tőle, vettem néhány igazán finom sört, meg egy nagy doboz csokoládét kárpótlásul, úgyhogy nem haragudott, sőt ő is röhögött, amikor később felemlegettük a sztorit.

Na, most ezek jutottak eszembe, amikor lesz időm, firkálgatok még efféléket... úgy néhány hét múlva. :-)