Hazafelé zötykölődtünk az öreg jó buszon, az egyik késő őszi verseny után. Sportesemény, amely szinte minden versenyzőnek jól végződött, hisz a diplomák, meg az apró tárgyi díjak, ott lapultak a sportzsákokban, de mindezek mellett ott büszkélkedett az első ülésen a szép nagy kristályserleg, amit a csapatunk nyert meg.

        A jó hangulat se maradt el, mert nótaszótól volt hangos az autóbusz belseje, amit mindenki fújt, úgy Isten igazából, még a botfülűek arca is kipirosodott, az erőlködéstől. Ilyen jó hangulatba érkeztünk városunkba, és mindenki szedte a batyuját, búcsúzódtunk, és indultunk hazafelé a sok szép emlékkel tarsolyunkba, nagyon várva, hogy a családdal is megosszuk a mai nap eseményeit. Én is ezt tettem, de mielőtt haza mentem volna, egy kis vargabetűs utat kanyarítottam, Ati bácsi házánál kötve ki, hogy beszámoljak a verseny lefolyásáról, eseményekről, na meg átadjam a csapat által nyert serleget és a piacon vásárolt nádseprűt.

       A kapu kinyitásával szerencsétlenkedve a batyuval a hátamon, meg a kezembe fogott serlegre vigyázva, hogy nehogy eltörjön, egyszerre csak belém hasított a felismerés: nincs seprű, amit Ati bácsinak vettem, a buszon felejtettem. Na ezt jól elintéztem! Bizonyára a még több helyen megálló busz is már hazafelé tart a sofőrrel, cikázott át az agyamon e gondolat. Tanácstalanul néztem szét, amikor egy kis motorbiciklit láttam meg, a kert mellet.  Gyors elhatározásra jutottam, hisz egy kis remény még mindég pislákolt bennem, hogy a buszon felejtett seprűt, ha sietek, akkor hamarosan meg kaphatom.

        A kapun belől letettem a cókmókom, meg a serleget és a „rám váró” motorbiciklit elkötve, nyomás az autóbusz után. Jól sejtettem, későre érkeztem, az első megállóhoz, mert a busz már elment. Tudtam, hogy a sofőr hol lakik, és arra kanyarodtam. Figyelmemet most már a térdem közé vett nagy fej piros káposzta kötötte le, ami eddig a motorbicikli nyergére volt erősítve, egy háló típusú neccbe, de minden kitérőnél, apróbb kanyarnál,  mindég csúszott le, és ezért tettem a térdeim közé, amit most igen csak szorítottam, hogy el ne essék.

         A sofőr a közeli faluba lakott, én már csak ott értem utol a leparkolt, autóbuszt.

          Nagy hangoskodás fogadott. A busz mellett állók, egymás szavába vágva mesélték nekem, hogy a busz tetejére feltett kerékpárt valahol meglovasították, és most a kárvallott nem mer hazamenni bicikli nélkül. A sofőrt is meglepetésszerűen érte ez a kellemetlen hír, na meg az én érkezésem, aki a seprűért jött, még egy lapáttal rá tett a sofőr rossz hangulatára, mert ő a nád seprűről semmit se tudott.  A seprűt a busz tetejére az egyik fiú tette volt fel, a sofőr tudta nélkül. Kíváncsi tekintettel néztem fel a busz tetejére, és a magam megnyugtatására a nád seprűn ott volt, hisz láttam a nyelét.

           Mikor és ki vihette el a kétkerekű járgányt a busz tetejéről? a jelenlévők közül senkinek se volt fogalma. Most ezen a szomorú tényen nem tudva segíteni, elbúcsúztam és mindenki indult a maga útján hazafelé. Én a busz mögött hagyott motorbiciklihez mentem és nekiláttam, hogy a seprűt fel erősítsem a járgány oldalához. Nem volt egyszerű, de sikerült. Végre indulhattam hazafelé. Motorra felülve hiányérzetem támadt. Nincs meg a nagy fej vörös káposzta! Biztosan elgurulhatott, amikor a motort a mart szélén hagytam, gondoltam én. De nem, jött a másik gondolat, hisz amikor visszatértem a busz farához a fej káposztát nem láttam sehol sem, hasított belém a csupasz valóság.

         Akarva, nem akarva tudomásul kellett vegyem, hogy nincs meg a káposzta. Na még jó, hogy nem a motorbiciklit vitték el, villant át az agyamon, a káposzta hűlt helyét vizsgálgatva.

        Mi tévő legyek? Egyik baj a másikat követi. Előre elkötöm a motorbiciklit, a káposztával, most meg a káposzta tűnik el. Gondoltam szétnézek, hátha kerül valaki, aki látta a tettest, aki el emelete a piros káposztát.

        Körkörösen szétnéztem és egy nem mesze lévő kerítés felé vettem utam, ahol a kerítés egyik deszkája hiányzott. Itt se volt senki. Viszont a kert tele volt piros káposztával ültetve. Nagyon meg örvendtem a nem várt látványnak. Hát én egyet kérek, gondoltam a kert lyukán átbújva, elindulva a ház felé. Alig tettem egy pár lépést, amikor egy női alak egyenesedik ki háttal felém, aki eddig le volt hajolva és én nem vettem észre, őt. Amikor közelebb léptem és köszöntem, egy nagy sikoly volt a köszönésem fogadása. Ugyan nem lettem leteremtve, a váratlan megjelenésem miatt, mert egymásra ismertünk. Az egyik munkatársam volt. Elmondtam, hogy mi is történt, és miért vagyok itt. Türelmesen végig hallgatott, csak közbe-közbe a fejkendőjén igazított egyet-egyet, ami ludas volt a lépteim zajának elfojtásába. Miután elhallgattam, nem kérdezett, hanem kurtán és furcsán csak ennyit mondott: Hát igen, na gyerünk! És elindultunk a szomszédos kert felé, ahol egy nagy szénakazalnál megállj-t parancsolt, és utasított, hogy nyúljak be a szénakazal alá. Meg tettem. Kezem egy nagy semmibe ért, de a száraz széna illata még beljebb hívott, csalogatott, hogy kotorásszak a búgja gyomrába. Hát fél testileg bebújtam a szénakazalba, de csak a széna illatával maradtam, Sehol semmi. Ahogyan előbújtam a kazal aljából, intést kaptam, hogy legyek csendbe, mert valami hangokat halott a ház felől, ahová lassacskán elkezdtünk surranni, a fatörzsek védelmébe, közben suttogóra fogva a szót közölte velem, hogy ez egy dugi hely a lopott holmiknak, azért gondolta, hogy a fej vörös káposzta átmenetileg itt lett volna elrejtve.

         Észrevétlenül sikerült a nyári konyhához érjünk, ahol egy vacsorához készülődő családot láttunk, majd közelebb lopakodva a nyúlpajta mögé rejtőzködtünk. Nagy meglepetésemre az én eltűnt egy fej vöröskáposztámról beszélgettek, nevetgéltek.

          Nekem se kellett több, hirtelen előléptem a nyúlpajta mögül, ahol addig lapítottunk, és hangosan megszólaltam: Rendőrség, kérem a lopott holmit előadni. Mondhatom nagy volt a meglepetés mindenki részéről, de még én is meglepődtem magamon, a fellépésemen, hisz minden csak úgy jött magától nem gondoltam végig semmit.

         Váratlan megjelenésem, határozott fellépésem, majd a munkatársam megjelenése, akiben a szomszédjukat ismerték fel, hatásos volt, mert a fiatalasszonyság a szekrény felé mutatott, hogy ott van a keresett káposzta, és szabadkozott, hogy ő nem lopta, mert a sáncba találta. Én kértem, hogy adják ide, amikor váratlanul nyílt a kertkapu és egy férfi jött be nevetve. Nevetett, mert egy viccet mesélő barátjától búcsút véve nyitott be, az udvarra, ahol látva a sok megszeppent embert, nevetése abba maradt. Én bemutatkoztam, hogy a rendőrségtől vagyok, feléje fordulva és kacsintottam neki. Most már ő is a csodálkozó arcot vágott.

             Én a káposztát megkapva, sietve elköszöntem, és hagyakozva indultam a kapu felé, munkatársamtól követve, és az új csodálkozó férfi karjába fűzve karomat, őt is magammal vittem, hogy majd elmesélve a történteket megkérjem, hogy ne szóljon senkinek se e kényes dologról.

             A kapun kívül kerülve, a férfi, akit magammal vittem, rám kérdez: De kolléga maga hol szolgál, mert én nem ismerem magát. Most rajtam volt a sor, hogy a megelégedett mosoly, amit a visszaszerzett vöröskáposzta okozott, arcomra fagyjon. Na most meg én kerültem bajba az ártatlannak tűnő lódításomért. Dadogó magyarázkodásba kezdetem, végül sikerült elmesélnem a kényes helyzetet, amibe kerültem, és amire a történet végére értem, a „kolléga” arc izmai úgy engedtek fel a merevségükből, és a már nem régen hallott jó ízű nevetés tört ki belőle. Nem az ellopott vöröskáposzta, hanem az azt követő események csalták ki a bugyborékoló nevetését. Majd vállam meg veregette, és miután bemutatkozott, hogy ő a falú milicistája, e családot nagyon jól ismeri, utamra engedett, mondván, hogy többé ilyent ne tegyek, mert balul is üthetett volna ki a dolog. Hát én fogadkoztam, hogy a vöröskáposztát se akarok többé életembe látni, látványát is fogom kerülni, de a vásárlásától mindenképpen elállok, nehogy megint valaki meglógassa, és én nyomozóvá keljen váljak.

            Vegyes érzésektől kisérve, jó későre hazavittem az elkötött motorbiciklit, a visszaszerzett fej vöröskáposztával, a vásárolt seprűvel, amelyek mellé társítottam a csapat serlegét. Most már teljes felszereltséggel kopogtam be a háziakhoz, akik örömmel fogadtak, mit sem sejtve az utóbbi másfélórás kalandomról.

           Én mintha semmi se történt volna, átadtam a vásárolt seprűt, serleget, és beszámoltan a csapat által elért sport eredményekről. Ugyan akkor nem álltam meg, hogy a fenti történteket is el ne meséljem, pedig úgy vettem észre, hogy a hiányzó motorbiciklit, a rajta lapuló egy fej vöröskáposztával, meg a kapu sarkába lapuló csomagomat nem vették észre, mert nem tették szóvá, mindent tőlem tudtak meg, ahogyan az eseményeket sorra elmeséltem.

Végül azt a megjegyzést kaptam,” hogy lám-lám mit okozhat egy, elfelejtett seprű, meg egy fej elcsent vörös káposzta” és jót nevettünk rajta, hisz minden a helyére került.

Én meg magamba megjegyeztem: Hát igen, ha valaki az egyenes útról letér, az, maga után von sok kellemetlenséget, váratlan és veszélyes bonyodalmakat idézve elő. Éppen ezért, többé hasonló dologba nem szeretnék keveredni, hogy mindjárt az első rossz gondolatra cselekedve, még rosszabbakba bonyolódjak belé, - egyébképpen minden csak álom és esős idő…

2013-12-10

Kézdivásárhely                                                                  Beke Ernő.