Mottó: "Karácsonyi füge"

Bizony egyébnek örült az ötven év előtti gyermek karácsony táján. Már egyáltalán az külön várakozást keltett bennünk, hogy hoz-e az angyal karácsonyfát. Mifelénk ott Erdélyben az angyalok dolga volt ez, akik meg is tették, amit lehetett, sokat dolgoztak, mindig siettek, hogy mindenhova eljussanak, annyira, hogy néha az aranyhajuk beleakadt a karácsonyfába, ami kitépett belőle egy-egy csillogó tincset, de nem törődött vele, otthagyta. Tudtuk mi, tudtuk, hogy nehéz dolguk van, mert tilos volt a fenyvesekből fát kivágni. Miután mégis szereztek nekünk,arra is kellett figyelniük, hogy olyan helyre állítsák a karácsonyfánkat, amit kívülről nem látnak, mert lényegében tilos volt az egész karácsony. Karácsony szombatján még iskolába mentünk, mert a karácsonyi vakáció - amelyet éppen téli vakációnak kellett neveznünk - karácsony után kezdődött, ezzel is biztosítva, hogy ne vehessünk részt semmiféle kis- és nagypolgári csökevénynek, fölösleges ceremóniának minősített rendezvényeken. Talán - azaz biztos - megszívlelték (miket mondok!), szóval  kényszerűen elfogadták Néró ama híres gondolatát, hogy "kenyeret és cirkuszt a népnek", mert lett Télapónk. December harmincadikán jött, és minden tanulónak hozott egy barna papírtasakban savanyú és tejcukorkát. Később már mert ezüstszínű szaloncukrot is hozni. Öt szemet. Volt sárga, fehér, rózsaszínű (émelyítőőőőő), zöld, meg néha barna! Az volt a kakaós. Gyertyák voltak a fán, s az óvodások papírból hajtogatott figurái. Valamit mondott az igazgató bácsi, ki figyelt oda, menni akartunk szánkózni, próbáltunk énekelni közösen "Hull a hó, hull a hó...", verset is mondtunk "Siess siess Télapó, Szánkón jöjj,mert nagy a hó..."  Diplomákat osztottak jó tanulásért, mert hát az volt az első évharmad vége is. Aztán rohantunk, mert amúgy is hideg volt a kultúrban.  Meg otthon volt nekünk már karácsonyfánk, az angyal elhozta idejében. Néhol csak fehér cérnára felfűzött háztartási kekszek lógtak rajta, avagy mézes pogácsa, meg alma és dió. Azokat úgy kellett feltenni, hogy egy gyufaszálat beleszúrtak a dióba, s a gyufaszál fejénél fogva kötözték fel. Csak keveset, mert a többi kellett a kelesztett diós kalácsba. Volt még mákos, üres, a reggeli kávéhoz, a későbbi években rahátos és fahéjas.

A rahát! Az valami csuda finomság volt akkoriban. A törököktől tanultuk el, de csak a kereskedelemben lehetett kapni. Lényegében kukoricakeményítő, zselatin, cukorszirup, és különféle ízesítők, esetleg színezők megfelelő sorrendben való összefőzése eredményezi. Kockára vágták és még porcukorban is meghengergették. Finom volt, no meg akkoriban ritkaság. A halva? Hát az nem volt karácsonyi csemege, de azt is ettük. Cukor, méz, szezámmag és növényi olaj, avagy éppen olajpogácsa (kipréselt napraforgó szemek).

Hájastészta és tepertős pogácsa dukált még az ünnephez, amit a háziasszonyok igen fáradságos munkával állítottak elő. A hájast addig kell dagasztani, amíg izzadt a padlás (a homlokod, ha nem tudnád), akkor lesz szép hólyagos és rétes. A karácsonyfa volt a karácsonyi ajándék a gyerekeknek. Egyebet nemigen hozott az angyal. Nem azért, mert annyira szegények voltak az emberek, hanem akkoriban, nem túl sokkal a haború után, még kevés áru volt a boltokban.

Kaptam azonban egyszer banánt! Ó, aszalt fügét, datolyát, narancsot, mandarint is (eléggé csodáltam, hogy tud ez táncolni), de a banán az emlékezetes. Rám kötötték, hogy nem szabad azonnal megenni, várni kell, hogy rendesen megérjen. Szófogadó voltam én ... főleg, amikor láttak, s vártam-vártam. Eltelt egy félóra is! Én meg még mindig csak vártam, annyira szófogadó voltam. S még azuntúl is. Mindig csak érleltem a banánt. A tekintetemmel. Estefele azonban úgy láttam, hogy most már jó lesz. Nekiálltam, s ahhoz hasonlatosan, ahogy a majmokról tanultam, megpróbáltam a héját háromba hasítani, és meghámozni. Csak félig. Végre beleharaphattam! El nem tudom mondani nektek, hogy mennyire rossznak éreztem. Összeomlott gyermeki világom minden csücske. El is mentem anyuhoz panaszkodni. Hááááááát... dicséretet semmiképp, de még vigasztalást se sokat kaptam.