Az első nyugdíj…

Az életem többnyire a napi kiadásokra ment rá, motyogja, és szelíden mosolyog. Igaznak tűnik a mondás, hogy szépek a fiatalok, de az öregek még szebbek, Misi bátyó benevezhetne valamiféle nyugdíjas szépségversenyre: egyenes a dereka, ezüst haja nem hullatja szálait, bozontos szemöldöke alól huncut kék szemek fürkészik az élhető környezetet, amely most gyöngyöző sör képében csábítja az embernek fiát, mire is? Talán arra, hogy mindig egy fokkal szebbnek lássa a világot.

Hej, Misi bátyó, maga huncut bátyó, micsoda női voltak magának, biztatnák a koravén munkanélküliek, a bögrecsárdából európanel trendire váltott kocsmában – de a kreolarcú "öreg" nem hall meg mindent. Szerénykedve meséli az életét.
– Mindig oda ment a pénz, ahová éppen kellett. Ahová még inkább kellett volna, oda már nem jutott. Kenyér, tej, parizer, kenyér, tej, parizer. Csapvizet ittunk, és nem lettünk soha betegek. Nyáron papucs, szandál, az ószerről. Télen gumicsizma, bakancs – ugyanonnan. Nem volt turkáló, mégis talált magának ócska ruhát az ember. De amikor össze kellett volna pótolni negyvenezer lejt, hogy ketten vegyünk egy használt Dácsiát, annyi lóvé se maradt a háznál, amire a sógornak egy liter bort vehettem volna.

Hát ezért mondom, hogy az életem a napi kiadásokra is alig volt elég, sóhajt Misi bátyó, aki, mint mondja, számtalan foglalatosságot kipróbált: volt vasútépítő, éjjeliőr egy munkatelepen, fékező a vasútnál, kutyafogdosó és -nyúzó, mészárossegéd, kocsikísérő a szövetkezeteknél, raktáros a központi lerakatnál, elítélt, aztán egy ideig sírásó – végül börtönőr.

– Csak jó emlékeim vannak – mosolyog szelíden. – Engem sem bántott soha senki, én sem ártottam a légynek sem. Hogy lettem
mégis smasszer? Hát, egyszer éppen gödröt ásunk a temetőben, és egy fekete fátylas gyászoló friss virágot tesz a szomszéd sírhantra. Na, jön egy pimasz csavargó, és az asszonyság szeme láttára szedegeti össze, szálanként.
A néni kétségbeesve néz körül, majd fel az égre, hogy ha idelent nincs, aki segítsen, miért nem küld legalább egy gyengébb fajta villámot az Isten, hadd rázza meg a gazembert.

Hát aztán én ugye, kétszázhúsz voltot adtam neki.

Hálából a hölgy felírta a nevemet, másnap már az ezredes elvtársnál voltam, raporton. Attól kezdve nem kellett törődnöm a napi gondokkal. Tisztességes megélhetés. Jó állás, csend, rend, fegyelem. Tisztaság, elsőrendű koszt, ételjegy, prémiumok.

Misi bátyó angyali tekintettel szemlézi a társaságot. Egyesek kártyáznának, de ez a hely már nem az a hely, ami volt. Ha előhúzzák a koszos paklit, „Kinn tágasabb!”, mordul rájuk a zömök tulaj. Nincs helye szerencsejátéknak, bakalódásnak, szitkozódásnak.

Itt nem kampányol senki, emberek.

Csak akinek engedélye van.

Ugyan kinek van engedélye kártyázni?

A kilencvenes évek sápadt söpredéke rég elkukkant. Elvitte őket a búzavirágkék szende májzsugor. Életük Bermuda háromszöge: a lerobbant, félig már elkótyavetyélt lakás, a kocsma, majd a kórház.

Onnan aztán lábbal előre, derék proletárok! Éljenek a halottak, mert övék a mennyek országgyűlése.

Misi bátyó nézi ezeket az alabástrom angyalokat, a rendszerváltás második részeges nemzedékét, a tengő-lengő névleges nyugdíjasokat, az alkalmi munkákból tengődőket, akik a nap hosszán itt ücsörögnek sápatagon, cigarettát koldulnak a módosabbaktól, irigyen kukkolják a játékautomatáknál csapkodó srácok ideges húzásait, és folyton valaki ismerősre várnak, aki hátha megszánja őket egy-két féldeci erejéig.

– Ma van az első napom – teszi közzéi Misi bátyó. – Fizetek egy kört a tisztelt kompániának.

Nincsenek sokan, tíz-tizenkét pohár pia az egész. Köszöntik a friss nyugdíjast, akinek lám, ide hozza a postásnéni a lóvét, direkt a kricsmibe. (Igen, mert a lédi is itt veszi be az adagját, a belső kis irodában...)

Köszöntik Misi bátyót, ezt a rendes fickót, akin nem látszik meg a kora, semmilyen értelemben. Az ifjú nyugalmazottat.

És boldogok – kicsit. Ha volna második kör, még boldogabbak lennének.

Ekkor azonban érkezik egy tiszta új tépett szívű, ronggyá szakasztott lelkű kocsmatekergő.

Felháborodva tolja el a poharat.

– Ezzel bratyiztok ti? Ezzel a pribékkel? Ez rúgta szét a valagotokat, nem is olyan régen, agyatlan marhák. Ez köpette ki a fogaimat nekem is...Megismersz, te gazember?!

Rontana rá Misi bátyóra, tépné szét, marcangolná össze, megsemmisítené – ha volna hozzá ereje.

De nincs.

Az asztalra roskadva sírdogál vigasztalhatatlanul.

A boldogság szertefoszlik, mint a Poklos-patak fölött az orgonaillat.

Van, aki kihörpenti, lesz, aki otthagyja.

Végét vetik, elmennek.

Dehogyis haza.

Na már nehogy.

Van itt még korcsoma, ha derágább is, körös-körül, éppen elég.

Ideje levegőt és szponzort cserélni.