Az én sírom.
Dobrai Zoltán 2007. 02. 17.

Dudva s csalán borítja sírom,
én azt soha, látni nem fogom,
fejfám korhadva, dőlve áll,
nekem akkor már ez sem fáj!

Nevem elmosta az enyészet,
anyakönyvemben megnézheted,
ki is voltam, miért éltem?
Akkor nem számít a lényem!

Mit hagytam hátra, útókornak?
Nincsenek kik, elszámoltatnak,
éltem, voltam és meghaltam,
de nem sajnáltam önmagam!

Itt én nyugodni nem akarok,
haza holtan is visszavágyok!
Nekem az marad otthonom,
mégha éppen az a sírom...

Senki nem keres, nem hiányzom,
itt sem, ott sem, én ezt jól tudom!
De ott szebb lesz örök álmom,
jaj, nem tudom, miért vágyom?

Szerettem, gyűlöltem, míg éltem,
harc volt önmagammal életem,
nagy-nagy csendre vágyok végre,
otthoni fekete Földbe!

Sírom jeltelen marad s örök,
majd akkor ennek én örülök,
titkom megmard, csak magamnak,
tetteim el nem árulnak!