Engedd meg magadnak az irgalmat...

Évközi 24. vasárnap

      1. Mózes közbenjárása (Kiv 33, 7-14)

Mózes is csodálkozik, hogy sikeresen közbenjárt a bálványimádásra tévedt népéért. Megmosolyogtató, ahogyan Istent „emlékezteti” nagy tetteire. Hiszen Istennél múlt-jelen-jövő: egy. Eltévelyedéseink, földi vészhelyzeteink szakadékában valójában magunkat kell emlékeztetnünk arra, hogy Isten jelen van, és jelenvalóvá változtatja múltunkból is azt, ami alkalmas az örök életre. Amikor elveszítettünk valamit: józan ítélőképességünket, türelmünket, vagy ránk szakadt a mindennapok terhe, jó megállni, és higgadtan emlékezetünkbe idézni, hogy Isten kegyelméből élünk. Ő a csapást is a javunkra fordíthatja.

     2. Szent Pál hivatása (1Tim 1, 12-17)

Ebben az önéletrajzi részben az apostol vallomást tesz keresztényüldözői időszakáról, és hálát ad Isten végtelen irgalmáért.

     3. Példabeszédek az isteni irgalomról (Lk 15, 1-32)

Azt hiszem legtöbbünknek vannak tapasztalatai az elveszítés fájdalmáról. Elveszítettük munkahelyünket, elejtettünk egy kulcscsomót, ellopták a maroktelefonunkat, vagy - mint Móricz Zsigmondnál -, pont az az egy krajcár hiányzik még az összekuporgatott pénzecskénkhez. Ilyenkor úrrá lesz rajtunk a létbizonytalanság, a kétségbeesés, uralmába kerít a tehetetlen düh, a pánik, a harag, és pillanatnyilag csak a veszteség érzése döngöl a földbe. Holott Istent nem lehet ilyen könnyen elveszíteni. Irgalma mindig ránk talál.

 Elveszíteni egy jó barátot, egy hitvest, egy gyermeket, vagy egy szeretett személyt, még inkább fájdalom és tehetetlenség, tele önmarcangolással, mert úgy érezzük, számunkra pótolhatatlan volt, mi lesz most nélküle?

Nem annak örülünk, amink van, hanem azt fájlaljuk, amit/akit elveszítettünk. És hiányában mérhetetlenül felértékelődik. Többet ér az az egy pénzdarab, amely elgurult, többet ér az elkódorgott bárány, mint a tíz, vagy a száz, amelyet nem veszítettünk el. Az irgalmasság évében különösen is  időszerű a mai ige-üzenet.

Jézus, a mai evangéliumban ezt az emberi képet használja fel. Három ismert példán keresztül világítja meg Isten irgalmas szeretetét: az elveszett bárány, az elgurult pénzdarab, és a tékozló majd hazataláló fiú történetével. Mindhárom ugyanazt hirdeti: Isten megbocsát. Visszafogadó irgalma-szeretete szinte botrányos, hihetetlen.

Ő nem mond le rólunk, nem nyugszik bele abba, hogy elvesztünk. Mi bűnösök neki végtelenül fontosak vagyunk. Mindegyikünkre számít. Nem tudunk olyan messze „elgurulni-elcsatangolni” Tőle, hogy ne keresne, hogy ne küldhetnénk Neki vészjelzést. Az ő nyájából senki sem hiányozhat, az ő családi asztalánál mindegyikünknek helye van, az ő pénztárcájában, mint valami értékes aranypénz csillogunk, és mindannyiunkat számon tart.

A három példázat ugyanazt sugallja: sokszor nem becsüljük meg eléggé, amink van. Magától értetődőnek vesszük, talán levegőnek nézzük. Csak akkor látjuk, mennyire kötődtünk hozzá, amikor már elveszítettük. És mekkora lesz az örömünk, ha ismét megtaláljuk. Nem is tudjuk magunkba fojtani: híreszteljük mindenkinek, mert örömünket szeretnénk megosztani.

Ismerősöm mondta el ezzel kapcsolatos álmát édesanyjáról, akit korán elveszített: a régi blokk lépcsőházában szaladok fel, gyerekként. Annyira valósághű az egész, hogy a tenyeremen érzem a fekete lépcsőkorlát simaságát, látom a falfestés virágos mintáját. Fűfoltos a nadrágom térde, homokszemcséktől érdes a kezem. Az egyik fordulóban megállok, és földöntúli boldogság önt el. Édesanyu áll ott, pár lépcsőfokkal fentebb, mint én, ugyanolyan gyönyörű, mint volt. Ebben az esetben boldogságot érzek... Elvesztettem Édesanyut, de megtaláltam.

Jézus ezt az örömet hasonlítja Isten irgalmas szeretetéhez.  Emberi érzéseinket messze felülmúló mértékben örül annak, aki visszatért hozzá. Annak, hogy irgalmas kegyelmével folyton keresve, előbb-utóbb megtalálja, és hazavezeti azt, aki rábízza magát.  Nem hagyja, hogy messzire elsodródjunk tőle, hogy elvesszünk a bűnben. Legföljebb megátalkodottságunk zárhatja el útját szívünk felé. Ennek ellenére, ő akkor is küldi jelzéseit, keres, és tűvé tesz értünk mindent: lelkiismeretünk szavával, embertársainkon keresztül, veszteségeinkkel, a „véletlenek” egész sorozatával. Arra összpontosítsunk tehát, hogy ha, életünk során jóformán „mindent” el is veszítünk, Isten felénk nyújtott kezét sose engedjük el. Akkor nem lesz hiábavaló, elfuserált élet belőle. Minden ember egyformán fontos Istennek. De a tévelygőket még jobban szereti, mert a betegnek több odafigyelésre, ápolásra van szüksége.

A mennyek országában senkit nem túrunk ki a helyéről. Ott mindenkinek örülnek. A szentek, az angyalok mind azért „szurkolnak”, hogy helyet foglaljunk mennyei közösségükben. Ezért érdemes üdvösségünkön munkálkodnunk.

sp