Dr. Györgyi Erzsébet néprajzkutató, muzeológus neve fogalom mindenki számára, aki csak egy kicsit is foglalkozik a néprajzzal vagy a gyermekjátékokkal.

-Hogyan, mikor került kapcsolatba a népművészettel, iparművészettel?

-Gyakorlatilag születésemtől fogva, de persze ekkor még nem tudatosan.

-Mit jelent ez?

- Nagyapám, Györgyi Kálmán tanár, iparművészeti író szerkesztette a Magyar Iparművészet című folyóiratot, szervezte az Országos Magyar Iparművészeti Társulatot, melynek igazgatója is volt. A népművészet és az iparművészet kapcsolatát szorgalmazta munkásságában.

- Sokat tanulhatott tőle.

-Sajnos erre nem volt mód, mert a nagyapám már meghalt, mikor én megszülettem. Az otthonunk azonban tükrözte az ízlését. Az a népművészettel átszőtt miliő, ahol a gyermekkoromat töltöttem volt számomra a természetes, és igen, az ízlésemet nagyban meghatározta. Mégis, a népművészet területéről először a népköltészet, népdal fogott meg. Aztán más területei a népi kultúrának. Különösen az ragadott meg, hogy vizsgálható az emberi élet folyamata, annak kiemelkedő eseményei. A szakdolgozatomat például a bukovinai székelyek házasságkötési szokásaiból írtam. Ebben az ötven éve megírt dolgozatban minden részletre kiterjedően mutattam be a párválasztástól a lakodalom végéig a házasságkötés szokásrendszerét. A napokban hívták fel a figyelmemet arra, hogy egy szakácskönyvben idézték az abban leírt jelképes lakodalmi ételt, a „galuskát” – amelyből nagy csomaggal kapott a vőlegény és a menyasszony, hogy szapora legyen a család. Sajnos múzeumi munkám – és egy hivatali főnököm –nem tette lehetővé, hogy ez irányú kutatásaimat folytassam. A „Magyar Néprajz” 3. kötetébe azonban megírtam a téma összefoglalását. 2000-ben pedig megszerkesztettem a „Lakodalmi szokások - Mátkaság, menyegző” című kötetet.

- Ezt követően mélyedt el a hímes tojások rendszerében?

- Igen, abban is, de az ünnepi szokásokkal, a szakrális – vallási – gyűjteménnyel és a bútorgyűjteménnyel is foglalkoztam 37 év alatt muzeológusként a Néprajzi Múzeumban. A hímes tojások gyűjteményét munkaköri kötelességként kezdtem el rendezni s nagy örömmel mélyedtem el ebben a munkában. A hímes tojások rendszertanáról tanulmányt is írtam, a több ezer darab átnézése során sikerült megállapítani a főbb díszítménytípusokat. A tojásdíszítés olyan ősi jelenség, amely ma újra él. Negyven vagy ötven éve nagyon úgy tűnt, hogy egy eltűnő szokást dokumentálunk, bár én mindenkinek segítségére voltam, aki a gyűjteményt meg akarta ismerni, s aztán csodák-csodája, a tojáshímzés mára bekerült a köztudatba. Húsvét előtt a művelődési házakban, múzeumok kézműves foglalkozásain tanulható, de az ügyes óvó- és tanítónők az oktató-nevelő munkába is becsempészik.

- Mi okozta ezt a pozitív változást?

- Ezt nem tudom megmondani. Általában megnőtt az érdeklődés a hagyományok, kézművesség felé, de hogy ez a néprajzosok munkájának eredménye lenne, azt nem merem állítani. Találkozhatott a tudatos hagyományápolás a hagyományokhoz ragaszkodással. A fő, hogy így alakult, és ma is sokakat gyönyörködtet, nem hagyja elfelejteni, hogy az élet tojásból keletkezik.

- Ugyanazt jelenti ma a hímes tojás mint régen?

- Nem, hiszen a hímes tojásokra írt szakrális jelekben hittek eleink, varázserőt tulajdonítottak neki. A legtöbb minta jelentése mára elveszett, s maguk a minták is módosulnak, alakulnak mind a mai napig.

- Ez baj? Értékvesztés?

- Miért lenne baj? Az élet így működik. Az a jó, hogy a szokás ma is él, számos népművész, népi iparművész is munkálkodik a magas minőség fenntartásán és megőrzésén. Azonban mindegyiküknek megvan a maga specialitása.

A kép a Míves Tojás Múzeum megnyitóján Zengővárkonyban 2000. április 4-én készült. Szelesné Kása Ilona felvétele.

- Meg kell –e osztani a szakmai fogásokat azért, hogy azok fennmaradjanak az utókor számára?

- Ez egy nagyon nehéz kérdés. Való igaz, hogy cél rendszerezni és dokumentálni, amit csak lehet. Ugyanakkor a mesterek mindig is igyekeztek megőrizni a szakmai kuriózumaikat. A megélhetésük függött tőle.

- De régen az inasokat beavatták a fortélyokba a mesterek.

- Ellenkezőleg, a régi céhes műhelyekben az oktatás épp ellenkezőleg zajlott, mint manapság az iskolákban. A mestereknek eszük ágában sem volt kiadni a féltett titkaikat, ezért az inasok érdeke az volt, hogy mindent megfigyeljenek és megtanuljanak a saját szakmai fejlődésük érdekében. Az inasnak az volt a jól felfogott érdeke, hogy olyan titkokat is kifürkésszen, amelyeket mestere nem akarna vele megosztani. Különben mindenki ismer olyan nénit, aki úgy adja meg a specialitása receptjét, hogy szándékosan kihagy belőle valamit, hogy másnak ne sikerüljön olyan kitűnően az a sütemény. Hogy igaza van-e annak, aki így gondolkodik, az persze vitatható, de mindenki maga dönti el, hogy megosztja –e a szakmai titkait. Vannak sokan, akik nem tartják meg maguknak.

-Erzsi néni a Kiss Áron Magyar Játék Társaság elnöke.

- A Kiss Áron Magyar Játék Társaság a játék kedvelőit, a játékos embereket tömöríti. A Társaság névadójáról az átlagember sajnálatosan keveset tud. Pedig, Kiss Áron, kiváló pedagógus (1845-1908) volt, aki magas szintű szakmai tevékenysége mellett fontosnak találta a "Magyar Gyermekjáték-gyűjtemény" anyagának összegyűjtését a hazai tanítóság által az ország minden részéről. A gyűjtemény segítségével lehetőség nyílt visszajuttatni a hagyományos játékkincset a gyermekekhez.

- Kik a Társaság tagjai?

- Egyfelől játékkészítők, akiknek babák, mackók, s ezernyi más kreatív alkotás kerül ki a kezeik közül. A tagjaink készítette babák bejárták országot, külföldi kiállításokon is szerepeltek már. Másrészt kevésbé ügyes kezű, de a játékok iránt érdeklődő tagjaink is vannak szép számmal. Játékkal tudományosan foglalkozók, gyűjtők, muzeológusok, kereskedők, pedagógusok is. A Társaság törekvése épp az, hogy a játékkal különböző szakterületeken foglalkozókat hozza egymással kapcsolatba.

- Milyen programokat nyújt a Társaság az érdeklődők számára?

- Időszakos kiállításainkon bemutatjuk tagjaink alkotásait, gyűjteményeit, e mellett tartunk például babakészítő tanfolyamot. Különösen népszerű volt „Róza baba” programunk, amelyen sokan tanultak népviseletes babát készíteni. Sajnos a napokban temettük mesterasszonyát, Zorkóczy Miklósnét, a Népművészet Mesterét. Működött papírmasé program, havonta egyszer találkoztak a résztvevők. Sőt, játszóházat is rendezünk a családok számára, mert ezek a foglalkozások nem gyerekmegőrzők, az egész család részvételére is számítunk. Óvodák, iskolák bevonását tervezzük a programokba. Kiemelkedő alkalom, amikor konferenciát tartunk, amelyen a játékkal legkülönbözőbb téren foglakozók megszólalnak. 2014-ben „A játék királyi út” című jubileumi konferenciánkon 27 előadás hangzott el. Idei legnagyobb programunk a Vigadó Galériában bemutatandó babakiállítás.

- Váltás a Játéktársaság vezetése a pályáján vagy folytonosság?

- Folytonosság, hiszen a múzeumi játékgyűjtemény és a belőle 1979-ben, a Nemzetközi Gyermekévben megrendezett „Gyermekélet a régi magyar faluban” című kiállításom révén ismertem fel a játék fontosságát, s emellett misszió, hiszen a játék manapság veszélybe került. Átalakulóban van a világ. Az első, amin „túl lehet lépni” a játék, ami „csak” a személyiséget érleli, „csak” a mindennapi életre és a környezetben eligazodásra készít fel.

A Játék Társaságban a magunk szelíd eszközeivel az a játékunk, hogy mások számára szervezzük, kínáljuk, nyújtjuk, rendelkezésre bocsátjuk a játékot, az öröklött, féltve őrzött vagy felkutatott kincset, amely nekünk magunknak és velünk együtt generációknak, sokaknak tette széppé felnevelkedését, könnyítette meg a környezet megismerését, az abba való beilleszkedést. A játék védettséget és szabadságot egyszerre jelent, szépséget kínál, cselekvésre ösztönöz és erre fel is hatalmaz. Nekünk lehetővé tette, hogy kipróbáljuk magunkat, és hogy sikert érjünk el. Azon munkálkodunk, hogy mindez a XXI. században is megmaradjon, és együtt fejlődjön, alakuljon az alakuló életmóddal: mindenkor megmaradjon a gyermekek örömére és sokoldalú emberré nevelkedésük segítésére.

Tánczos Erzsébet írása

 

Az első kép Visegrádon az Országos Történelmi Bábúkiállítás megnyitóján 2014. július 13-án készült, s  Komlósi Gáborné felvétele.