Az én reményem

                                   A képek némán összeállnak bennem

                                   s arcomon érzem sebhelyes kezét,

                                   nem bánt haragja már az éjszakának,

                                   csak simogat az árva,lágy sötét.

                                   Aztán magamban lassan meghasonlok

                                   s a mozdulatban csonka végzetem

                                   határkövén szerényen térdre rogyok

                                   s imára kulcsolom kiszáradt kezem.

                                   És látom Őt,a jelenléte éget,

                                   melegség önt el,fehér arcu fény

                                   csiráz véremben földi békességet

                                   a rözselángok elnyúló neszén.

                                  S a pillanatban összeomlik bennem

                                  minden mi volt,  nem ismerek magamra,

                                  nagy lesz szememben mostantól az ember

                                  s ha bántanak sem gerjedek haragra.

                                 A balatoni nyár

                                                          A-nak

                                Amikor léptünk halkan,csendben koppan

                               s a fák arcunkra lombot bontanak,

                               árnyán a déli harangkondulásnak

                               halk suttogások szirmán sír a nap

                               bordó szemünkben már közel a távol

                               és ránk talál játékos fénysugár,

                               szavak nőnek ki rég a suttogásból

                               s lágy kézfogások békés nesze száll

                               a parti fűzek más irányba néznek

                               s a friss homok zugó viharra vár,

                               a Hargitán a fenyők fényt remélnek

                               s velünk pirul a balatoni nyár.